A keresztúton - 7

Total number of words is 3975
Total number of unique words is 2044
31.5 of words are in the 2000 most common words
44.6 of words are in the 5000 most common words
51.3 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
– Az a tiszt zöld prémmel, fehér hajtókával, – folytatja Snapsz
mérgesen, – az itt szolgál nálunk Rosztovban és Kaminskinek hívják, úgy
bizony. De mit fog Kaminski úr szólni, ha megfagyva hozom el önt hozzá?!
Önt, akit úgy imád, mint az édesanyját? Meg fog verni s ön nem veheti a
lelkére, hogy egy szegény öreg zsidót maga miatt megverjenek.
A lány mindezzel nem törődik, sápadt, boldog arccal alszik, fején az
Üdvöske-kalap félrecsúszott és a haja zuzmarás. A zsidó rácsap a kis
lóra, amely most egyet nyujtózkodik és a rud alá fekszik. Mit lehet
csinálni, békében hagyja a gebét és megint megrázza utitársát.
– Kisasszonyka, – üvölti és egyszerre ő is félni kezd, – hallgasson rám
és ne bolondozzon. Aki itt elalszik, nem ébred föl többet! Nyissa ki a
szemét és figyeljen. Meséljek a tiszti bálról? vagy a szerenádos kerti
ünnepélyről, amelyet a bucsúzó ezredes tiszteletére rendeztek? vagy
Kaminskiról, amint a nagy mazurkát járja? De hát miről beszéljek neki? –
fordul vissza kétségbeesetten, mintha körötte lévő, láthatatlan
emberektől kérne tanácsot. – Miről beszéljek neki!?
A lány nem felel, köpönyege dermedten csüng alá, és az arca egy kicsit
kiszépül a sápadtságtól. Ajkán kérdő mosoly lebeg és a keze gyöngéden
szorongat egy láthatatlan tárgyat.
– Kisasszonyka! – folytatja szívósan az öreg, – nekem is volt egy
lányom, aki olyan szőke volt, mint maga és aki tizenöt éves korában
elment a szinészekkel. Soha többet nem láttam, ő is olyan gonosz pályára
került, mint ön, épp olyan romlott és erkölcstelen volt és szégyent
hozott szegény, öreg apjára, de én, én megbocsájtottam neki.
Az énekesnő most fölnyitja szemét, és figyelmes, álmos mosollyal néz a
hóra.
– Én nekem? – szól bóbiskolva. – Nekem is megbocsájt?
– Magának is megbocsájtok!
– És feloldoz bűneim alól?
– Én feloldozlak! – szól Snapsz komolyan, rémülten és elhallgat.
A lány csodálkozva néz körül, azután megcsóválja fejét, mintha nem
értené, mi történik vele, majd összehuzza szomoru zöld köpönyegét és így
szól:
– Te jó vagy, óh, te jó vagy, és én könnyü lélekkel fogok a földről
eltávozni.
De abban a pillanatban éles kürtszó hangzik az éjszakába és pár perc
mulva rőt fáklyafény tűnik föl a sötétségben.
– A rostovi posta, – kiált föl Snapsz élénken és tölcsért csinál a két
kezéből. – Hollá! Hollá! Iván! Hollá!
– Hollá! hollá! – feleli vissza tisztes távolból egy borizű hang.
Félóra mulva Rostovban vannak és kiszállanak az őrházhoz hasonló
kaszinóépület előtt.
– Hol a pokolban marad ez a gazfickó a borral? – kérdezi fönt, a párás
ablaku ebédlőben egy öreg lovaskapitány, aki egyenruhába bujtatott
borzhoz hasonlít.
Az ajtó kinyilik és a küszöbön, havasan, fürgén jelenik meg a lengyel
zsidó.
– Itt vagyok, uraim, – szól vidáman, – és van szerencsém önöknek
bemutatni Eliz kisasszonyt, Horodenkóból. Kiváló művésznő és ha úgy
tetszik, vacsora után elénekli az uraknak a Viceadmirálist.
A lány az ajtóban áll, összehuzza nyakán a zöld köpenyeget, megigazítja
kalapját és ugyanolyan figyelmes, álmos mosollyal néz a tisztekre, mint
félórával ezelőtt a végtelen lengyel hómezőkre.


Egy régi gavallér visszaemlékezéseiből.

1. Fáni.
Borostyánfalva vasuti állomásnál elszundítottam, és mire fölébredtem, a
vonat már kalapalakú, olajzöld hegyek közt járt. A nap álmosan sütött a
szőlőkre, amelyeknek őszi illata átférkőzött az üvegablakon és
megsimogatta arcomat. Körülnéztem, most vettem észre, hogy új utasok
szálltak a kocsiba, egy korán hervadó, a késői napfényben még egyszer
kiszépült asszony és tizenöt éves leánya. Halkan pöröltek.
– Milyen ruhát akarsz hát? – kérdezte az asszony únszoló hangon, ahogy a
szülők beteg gyerekkel beszélnek. – Sárgát vagy égszínkéket?
– Mindegy, semmilyet.
– De mégis, tán selymet, akarsz selyemruhát, olyat, mint az enyém volt
nagynénéd lakodalmán s amelyik annyira tetszett neked?
– Nem.
– Hát mit akarsz? – sóhajtott föl kétségbeesetten az anya. – Beszélj hát
legalább, Fánika.
A leány hallgatott, bizonyosan szerelmes volt, látszott a gyermeteg
megadásán, amellyel első csalódásán átesett. Illedelmesen ült a sarokban
és szép kezét egy kis, csattos bőrtáskán pihentette, amely sárga szíjon
lógott a vállán: így szokás a színpadon az úton lévő hölgyeket
ábrázolni. Az anyja megkínálta cigarettával; rágyújtott és apró
lélekzettel, szinte lihegve fujta a füstöt. Az asszony maga nem
dohányzott, hébe-korba fürkésző tekintetet vetett Fánikára, aztán
fölemelte fejét, amelynek biztos hervadásából őszi holdfénnyel
csillogott ki nagy szeme.
Valamikor szép lehetett, gondoltam el magamban, és eszembe jutott egy
asszony, akinek éppen ilyen szemrehányó tekintete volt; a legszebb
tekintet, amelyet a sors nőnek ajándékozhat. A homloka – mályvaszínű
selyemkalapka alatt – magas és megnyugtató, a felső ajka kissé rövid,
úgy, hogy egészséges fogai kilátszottak, mint az iskolás gyerekekéi.
Sajátságos, őt is Fáninak hitták, mint ezt a kis leányt velem szemben és
ő is mindig gondosan, öntudatosan helyezte el a kezét, akár egy szép
dísztárgyat. Ma is látom ezt a kezet, ahogy fehér árnyékként jelenik meg
a sötét, bársonyos háttérben, vékony erecskék futnak végig rajta, mint a
korai havasi virágokon.
Egy nyáron együtt utaztunk; valószinütlen ürügy alatt szabadult meg a
családjától; én rossz szokásomhoz mérten elszundítottam a vasuti zsöllye
nagy fülei között. Egyszerre fölkeltett.
– Tudod-e, mit csinálok, ha elhagysz? – kérdezte megszeppenve.
– Megölsz? – feleltem meggyőződés nélkül.
– Nem, – rázta meg finomka fejét, – nem, azt nem teszem, hiszen
szeretlek.
– Ugy tán magadat pusztítod el? – folytattam hitetlenül.
– Igen, eltaláltad. Nem furcsa? Úgy van, meghalok, még pedig a saját
kezemtől.
– Óh, azt sokan mondják.
– És tudod, hogy ölöm meg magamat? – fecsegett tovább, nem törődve
megjegyzéseimmel. – Óh, ez nagyon érdekes. Most jutott eszembe, mialatt
aludtál, ha nem únod, elmondom.
– Nos, rajta, halljuk.
Mellém ült és lefogta szememet, hogy ne szégyelje magát a tekintetem
előtt. Mindig így tett, ha bizalmasan beszéltünk, de én keresztülláttam
fehér kezén és végigsimogattam tekintetemmel bodros, vöröses haját,
amelyet soha nem tudott egészen megfékezni. El kezdett beszélni; azt
hittem tőrről, méregről vagy a Dunáról fog mesélni.
– Nem, ez nem halál, – szólt gondolatomat kitalálva, – az nem nehéz,
beugrani a vízbe és eltünni az emberek elől. Ez csak pillanatig fáj, ha
ugyan egyáltalán fáj, aztán vége, a víz fenekén, a puha homokon talán
jól is esik kinyújtózni. Az embernek, ha már csakugyan a maga bírája
akar lenni, hogy is mondjam csak, úgy kell meghalnia, ahogy az a
legszomorúbb és, és… úgy kell meghalnia, hogy lássa a pusztulását, mert
ez az igazi elmulás és az igazi vezeklés, ugyebár?
– Nem értem, – vetettem ellent, mert regényolvasmányokból és gyerekkori
visszaemlékezésekből összeragasztott erkölcstanát nehéz is volt
megfejteni.
Gondolkodott.
– Ugy-e, szép vagyok és fiatal vagyok? – kérdezte büszkén körülnézve,
mintha bálterem közepén állana és ezer tekintet kísérné.
– Igen, persze, hogy az vagy.
– Nos… ha elhagysz, megölöm legszebb kincsemet, megölöm a fiatalságomat,
amelynek vétkemet köszönhetem. Meg fogok öregedni, idő előtt és meg
fogok csunyulni és mindennap a tükörbe fogok nézni és azt mondom: „Bűnös
voltam“, de nem zúgolódva, nem kétségbeesve, hanem türelemmel és
megadással. Lásd ez a halál, az igazi halál, amikor az ember lassan az
apró házi gondok közé sülyed, mikor folyton a gyerekéért aggódik, mikor
békén tűri, hogy homlokán ráncok képződjenek és pápaszemet vásárol, mert
gyöngül a szeme. Ez az igazi halál, mikor az ember nem tér ki a bánat
előtt, nem keres vígaszt se imában, se bársonyban, zenében, fényben,
hanem megadja magát és nézi, hogyan rombolja szét a szenvedés a
szépségünket, a fiatalságunkat, az élet egyetlen szép, bűvös ajándékát…
én legalább így gondolom, – fejezte be félénken és elhúzta homlokomról a
kezét. – Bolondságot beszéltem?
Aztán hirtelen évek multak el és más kép bontakozott ki előttem a vasuti
kocsiba tolakodó, fáradtan sötétlő őszi vidékből. Magam előtt láttam az
asszonyt, esős, téli reggelen, amint kezén fogva vezeti kisleányát az
iskolába. Azt hiszem, párbajhoz siettem, – máskülönben aligha keltem
volna föl ily korán, – futólag emeltem meg kalapomat. Megfontoltan
viszonozta köszöntésemet, tekintetéből kiégett a szemrehányás; arca
kissé meghízott és a szeplők eltüntek róla, bőre bágyadtan csillogott. A
kezén fekete keztyű volt; sárcipős lába óvatosan kerülte a pocsolyákat.
És még egyszer találkoztam vele az életben. Az ura, aki orvos volt,
valami csunya pörbe keveredett és a tárgyalás napokig folyt. Az asszony
kezdettől végig ott ült a törvényszéki teremben és magasra húzott
szemöldökkel figyelt a tanuk, ügyvédek és szakértők beszédére. Most már
pápaszemet viselt és tekintete, amely azelőtt bizonytalan és tapogatózó
volt, élesen szegeződött a félhomályban kavargó, feketekabátos alakokra.
Éppen az esti szünet kezdődött; távozás közben láttam, amint egy kis
csomagból kihámozta vacsoráját és mialatt a terem kiürült, lassan
fogyasztotta el a hideg csirkét. Végül az urát mégis fölmentették,
karonfogva kísérte le az egyfogatú kocsihoz, betakargatta térdét, aztán
csókra nyújtotta fehér homlokát.
A vonat megállt. Egy tücsök cirpelése hallatszott be az őrház mellől. A
kocsi üres volt; ej, megint elbóbiskoltam volna, vagy az egész történet
csak álmodtam? Hová lett a szerelmes kisleány és a korán hervadó
asszony, aki selyemruhával és cigarettával próbálta gyermekét
megvigasztalni? Hová tünt életük, szenvedésük és hová a másik asszony,
szemrehányó tekintetével, dőre akaratával, megölt ifjúságával,
mályvaszínű selyemkalapkájával? Sehol, senki; de a pamlag támláján, a
holdvilágtól életre keltve, mintha egy női kéz fehérlett volna az üres
éjszakába, és jó időbe telt, míg megint el tudtam felejteni, mennyi
embernek okoztam céltalan szenvedést a földi életben.

2. Tekla.
Csodálatos: hozzám minden nő jó volt, egyikük sem állott bosszút rajtam,
senkinek átka nem kísért, még csak haraggal sem váltam el egytől sem.
Ha, évek multán találkoztam egyik-másik régi ábrándommal, kezet fogtunk,
én kivettem gomblyukamból kedves virágomat, a tearózsát, és az asszonyok
megbocsájtó, réveteg mosollyal tűzték övükbe. Voltak nők, akiket
gyalázatosan hagytam cserben, s akik azért mégis, ha egy magános falusi
templomban megimádkoztak, nem feledkeztek meg rólam, sőt akadtak olyanok
is, akik a fiúknak azt a nevet adták, amelyet én viselek és minden
születésnapomon, még ma is, elgondolkozva nézegetik az őszi felhőket.
Egy kora-téli délután a főváros közelében, túl a vámsorompón, kettesben
kocsiztunk, egy kis akácerdőnél, amelyben a hetvenes évek emlékezetes
párbajait vívták s amelynek oldalán – intő jelül – barátságos falusi
temető álldogált. A békesség kertjét éber nyárfák és hársak őrizték és a
sírok között elfagyott mezei virágok világítottak. A zsindelytetejes
kőkerítést erősen megviselte az idő, úgy, hogy a rácsoskapu félig a
levegőben lógott.
– Milyen kedves temető, – szólt Tekla, aki szerette az elmulást és az
illedelmes szomorúságot, – de vajjon miféle emberek nyugszanak itt?
Háznak, falunak nyoma sincsen a közelben, szinte azt lehetne hinni, hogy
a halottak a zajos városi temetőből ide járnak ki megpihenni. Itt senki
se zavarja őket, milyen kedves hely!
Meghúztam a kocsis kabátját, megálltunk. Eszembe jutott egy másik nő,
akinek egykor szintén tetszett ez a magára maradt temető és akinek egy
furcsa kívánságát kellett teljesítenem. „Ha rám untál“, mondta volt, „ne
szólj semmit, ne iparkodjál vigasztalni, mentegetőzni, csak annyit írj
egy papirlapra, hogy meghaltál és én mindent megbocsájtok neked. Maradj
úgy az emlékezetemben, mint egy halott, akit a sors magyarázat nélkül
szakít el tőlünk, aki mentől jobban távolodik el tőlünk, annál
kedvesebb, barátságosabb lesz hozzánk, – nem pedig, mint egy esküszegő
férfi, akinek csak bánatot és álmatlan éjszakákat köszönhetünk. Mert én
nagyon, nagyon szeretlek és amit mondasz, elhiszem neked, ha tehát
egyszer azt fogod írni, hogy meghaltál, annak is igaznak kell lennie. És
még egyet engedj meg, azt, hogy képzeletben itt, ebben a szép kis
temetőben temesselek el, hogy mindennap kijárhassak és a sírodra
tearózsákat ültethessek, akárcsak igazán itt aludnád örök álmodat.
Megteszed?“ Mosolyogtam és megigértem, hogy úgy lesz. Kezet kellett
adnom rá, megcsókolta a kezemet, ugyanazt a kezet, amellyel egy esztendő
mulva – kávéházi asztalon – csakugyan megírtam neki, hogy meghaltam.
– Bemegyünk? Óh milyen figyelmes vagy! – szólt most az ábrándos Tekla és
a karomba kapaszkodott. Úgy látszik, még sohasem látott falusi temetőt,
mosolyogva járt a görbe vidéki fák, papsajt-cserjék közt, kíváncsian
olvasta el a sírok fölírásait és keresztet vetett egy nehéz illatu
kripta előtt, amelynek sötétségéből ravasz mécsvilág hunyorgatott
felénk.
Körülnéztem; már alkonyodott, az akácerdőből barna felhő emelkedett föl
és óvatosan ereszkedett le a foghijjas kőkerítésre. Sehol senki, csak
egy láthatatlan madár pityogott valahol. A levegőben érezni lehetett,
hogy éjjel fagy lesz. Mikor a temető sarkába értünk, hirtelen megálltam.
Az egyik sírnál, amelyet eddig egy, az irgalmas órák unalmában elhízott
bokor takart el előlünk, gyászruhás nő állott és figyelmesen burkolta
szalmába a halmon ingó, vékonyka rózsatöveket. A kemény vaskeresztről
tearózsák csüngöttek alá, csendes, nyugodt és előkelő megadással,
amilyen előkelőn csak tearózsák tudnak elpusztulni.
– Forduljunk vissza, – szóltam Teklához, aki megszeppenve húzódott
mellém.
– Ki ez a nő? – kérdezte és fölemelte finom orrocskáját, mint egy
gyönge, nemes vad, amely szimatolni kezd. – Ismered, ugyebár ismered?
A gyászruhás nő köhécselt, aztán gondosan összeszedte a fölösleges
szalmát és távozni készült. Amióta nem láttam, nagyon megöregedett,
lépései, amelyek azelőtt finomak, lendületesek voltak, mint egy
menekülni készülő őzé, aprókká váltak és arca figyelmesen hideg volt,
mint a varrógép fölé hajló asszonyoké. Éppen arra jött, ahol állottunk,
késő volt menekülni. Kissé visszahúzódtam és mélyen megemeltem
kalapomat.
Először csodálkozva nézett reánk, aztán arca barátságossá vált.
Figyelmesen köszönt és egy kissé meghajolt, mint a papok, mikor szentély
előtt visz el az utjuk.
A kezében egy szál rózsa volt, azt fölemelte és lassan megint
lebocsájtotta. Azután alakja eltünt a hársfák mögött és lépései halkan,
mégis nehézkesen csikorogtak a kavicson. Tekla reszketett és egy ideig
én is furcsán éreztem magamat.
– Bolondság, – szóltam végre mosolyogva, – menjünk haza, beesteledett.
Visszatértünk a kocsihoz és a város felé hajtattunk. Egyikünk sem
beszélt, képzeletünkben lassan himbálózott az érzékeny történet, a
furcsa sírdomb, az öregedő asszony, azután egyszerre Tekla, mint egy
durcás gyerek, hangosan elkezdett sírni, úgy, hogy föl kellett húzni a
kocsi födelét.
– Óh, hogy szeretlek, hogy szeretlek! – ismételgette és alázatosan
nézett föl reám. – Oly boldog vagyok veled, mit bánom, mi lesz belőlem!
Megsimogattam az arcát és a hideg, téli estébe néztem. A város
szabályos, piros tűzszínekben bontakozott ki előttünk. A vasuti töltésen
– látszólag ok nélkül – kocsikat toltak ide-oda, mialatt az ütközők
vékony hangon csöngtek és a mozdony egyre sípolt.
– Nos, ne sírj, mindez bohóság, – szóltam szórakozottan. Lassan
megnyugodott, vállamra hajtotta fejét és elaludt…
Én pedig elgondolkodva nézegettem a házak közt egymást kergető fekete és
vörös foltok, árnyak gyors táncát és a könnyü porfelhőben azt éreztem,
hogy az élet szép, gyönyörű szép, hogy még fiatal, boldog vagyok és hogy
a jövőm tele van tarka színekkel, illatos, finoman hervadó tearózsákkal.

3. Mariánka.
Fiatal koromban rövid ideig gazda is voltam, s egy erdős, furcsa vidéken
laktam, ahol a régi divatu gavallérok nagy része vízzel töltött
pisztollyal lőtte magát agyon, míg az asszonyok egy kövérke, szép
prépost példája nyomán, rajongtak az egyházi zenéért és az akkor
tetőpontján álló Madame Favartért, akinek arcképe, Blaháné alakításában,
minden szalon faláról óvatos pajkossággal nézett rájuk. De volt köztük
egy – a hallgatag Mariánka – aki gyűlölte a kényeskedő Madame Favart-t
és akinek volt egy bársonydoboza, amelyben csupa furcsa betüs levél
volt; a világ egyik nagy zenésze írta őket hozzá, az elsőt a napfényes
Krimből, az utolsót egy barátságos klastromból, ahol szakállas papok
könyörületből ingyen ápolják az elmebetegeket. És még egy különös emléke
volt, egy zöldköves, ezüst férfigyűrűje, amelyben hajdan méreg volt s
amelytől sohase vált meg. Ez a nő tíz évig élt külföldön, mikor
megösmerkedtem vele, már nem volt fiatal, pár esztendővel idősebb nálam.
Egy téli éjszakán szánkóba ültünk és a domboldalra hajtattunk. Mielőtt
útnak indultunk, a kocsis, úrnője parancsára, vadászfegyvert rakott a
lábunk elé. Azután a szánkó üzletszerüen csilingelt – akár a Lengyel
zsidó címü darabban – és a lovacskák derekasan prüszköltek. A fehér domb
tetején falucska álldogált, olyan kicsi volt, hogy messziről a házak
behavazott sírdomboknak és a sovány templom ódon kriptának tetszett. A
levegőben olyan illat volt, mintha éppen ebben a percben valami
csodálatos francia almát hámoztak volna meg.
– Sokszor azt képzelem – szólt Mariánka – hogy királynő vagyok, a tél
királynője, s amerre hó és jég van, az mind az enyém. Csak addig vagyok
úr, ameddig hideg és kegyetlen tudok lenni, amint az első fuvalom
megérint, a hó alól virágok bújnak elő és leszúrnak apró dárdácskáikkal.
Már akkor is ösmertem egy kissé a nőket és azért már az érzékeny
visszaemlékezés kezdeténél megfogtam a kezét, illetve a prémkeztyüjét,
amely ügyetlenül, a medvebőrök szögletes bizalmasságával helyezkedett el
széles tenyeremben.
– Egy királynő nagy úr – beszélt tovább Mariánka – és ezért olyat is
szabad tennie, amit másnak nem. Én például, amint éjjel keresztül
haladok elhagyott falukon, behavazott városkákon, így szólok láthatatlan
kiséretemhez: „Futárok, előre a faluba, és állítsatok meg minden órát“.
– Minek az? – kérdeztem halkan és lassan kihámoztam vékony kezét a
medveprémből.
– Az óra a mi legnagyobb ellenségünk, kedves lovag. Kis egérke ő, amely
szorgalmasan rágcsálja életünk fonalát. Apró fogának minden harapása
egy-egy vonást visz el az arcunkról, öregebbek és egyre öregebbek
leszünk és mégis nyugodtan türjük, hogy ellenségünk tovább ketyegjen, és
kakukszóval, csöngetéssel figyelmeztessen rá, hogy nemsokára mindennek
vége. Én tehát képzeletben azt mondom, „futárok! előre!“ és
megállíttatok utamban minden órát. Ha áthajtok a falukon, az órák
csodálkozva, megdermedve, ijedten néznek rám, az egyik hajnalt mutat,
pedig éjfél van, a másik pedig égnek emeli fekete karját, mintha felsőbb
hatalmaktól kérne segítséget az erőszak ellen.
– Furcsa gondolat – szóltam és megtaláltam ujján a hideg, ezüst gyűrűt,
amelyet le próbáltam húzni.
– Már nincs benne méreg – folytatta Mariánka – és már én is ritkábban
szólok a kengyelfutókhoz. Minden karácsonykor hajnalban elmegyek a
templomba, felköltetem a papot, aki kialvatlanul, rosszkedvüen kénytelen
nekem misézni. Mert kivülünk senki sincs a templomban, az oltáron két
szál gyertya ég és árnyékaink az orgona alatt összeölelkeznek. Ilyenkor
elgondolom, hogy a sors igazságtalan.
– Miért, Mariánka? – kérdeztem és megsimogattam öklét, amely kicsi,
finom és sima volt, mint egy vadmacska koponyája.
– Egy férfi nagy, okos, erős lehet, fehérkabátos bakából fölküzdi magát
marsallá, vagy sekrestyésből bölcs államférfi, finom herceg lesz, és nem
tudja, hogy bármely percben előállhat egy nő, aki hárságyból született,
s aki mégis útját tudja állani és leviszi magával a sötétségbe.
Igazság-e, hogy a sors a legnagyobb, a legjobb férfit is kiszolgáltatja
egy nőnek, aki nem érdemes rá, hogy a saruit megoldozza, akit átkoz, s
akihez mégis mindig visszatér? Ha a férfiak tudnák mindezt, soha nem
közelednének hozzánk.
– Bolondság – dörmögtem és az arcába néztem, amelyen aranyos hópelyhek
táncoltak és olvadtak szét pillanat alatt.
A szánkó fölérkezett a dombra. A falucska mélyen aludt, a torony
kiváncsian nézett ránk. Az óra borizü hangján egyet ütött.
– Mindenki alszik – szólt Mariánka és óvatosan nézett körül. – Havazik,
éjfél elmult, újhold van, ilyenkor szoktak a férfiak bolondságokat
elkövetni szép asszonyokért. Ha most valami oktalanságra kérném,
megtenné?
– Hogyne – feleltem szolgálatkészen és régi lovagok módjára megcsókoltam
a kezét, a csukló fölött.
– Nos, – szólt kényeskedve – vegyük az esetet, hogy királynő vagyok és
ön a lovagom és együtt nézzük ezt a meszes tornyot, amelynél nincs
csúfabb az egész felvidéken. Milyen szigorú, és milyen gonosz arca van
az órájának, széles és a jobb oldalán egy nagy bibircs ül.
Elhallgatott és kiváncsian nézett rám.
– Nos, nos – biztattam – bátorság.
Megvonta a vállát és csókra nyujtotta kezét, neheztelve és dölyfösen,
mint egy megsértett királynő.
– Ezt az órát el kellene hallgattatni – szólt – egész éjjel fönt vagyok
és behallom a hálószobába. Ha pedig az ablakhoz állok és az üvegtáblára
nyomom homlokomat, a fák fölött egyenesen idáig látok. Hallom és látom,
hogyan vénülök, kedves lovag.
– Mariánka – szóltam elábrándozva.
– Ha tehát királynő lennék, – Amália vagy Gertrud vagy Izidóra – úgy ezt
a sziklán gubbasztó madarat lelövetném katonáimmal. De nem vagyok
királynő és ön sem lovag, kedves barátom. Ah! ha önt Edgárnak vagy
Kunibertnek hívnák, most kezébe venné a vadászfegyvert és végezne ezzel
a csunya állattal. Milyen szép volna; és ugyan ki hinné, ki gondolná,
hogy szándékosan történt? Hiszen az ember bagolyra, pusztai rókára lőhet
és eltévesztheti a célt, vagy a fegyver véletlenül is elsülhet, nemde?
Pár percig hallgatott, aztán csöndesen megborzongott a hegyi szél
karjaiban és végigsimította szempilláit, amelyeket a hó teletüzdelt
fényes, kis csillagokkal. Csodálkozva nézett körül.
– Ah – mondta végre fázósan – elaludtam és álmodtam és milyen
bolondságot! Hány óra, lovag?
– Egy óra, Mariánka – feleltem álmatagon – és ön nem aludt, hanem a
toronyról beszélt és a vadászfegyver már a kezemben van.
– Ah! – szólt nevetve – dőreség! Réveillez, chevalier. Mihály – húzta
meg a kocsisa prémes frakkját – menj a papért.
A kocsis megállította a kis lovakat, átadta nekem a gyeplőt és bement a
parókiára. Pár perc mulva gyertyafény fehérítette meg a házacska
függönyeit és nemsokára – krákogva, prüszkölve, bundájába burkolózva –
megjelent a pap és mint akivel nem először történik meg az eset, apró
lépésekkel ballagott a sekrestye-ajtóhoz. Kiszálltunk, térdig süppedtünk
a puha hóba, végigkopogtunk a templom hideg kockakövein és leültünk az
utolsó padsorba. Az oltáron nehézkesen gyulladt föl két föstött gyertya,
árnyékaink barátságosan táncoltak a falon, hogy rögtön rá
széjjelváljanak.
– Oh! örüljön – szólt halkan Mariánka és megsímogatta zuzmarás hajamat –
örüljön, hogy fölébredtem és óvakodjon a nőktől, főleg pedig tőlem. Mert
az emberek nem tudják ki vagyok és sohase is fogják megtudni, hogy az
álmodozó, hallgatag Mariánka kicsoda. Kirieleiszon.
Egy óra mulva otthon voltunk. Mariánka mosolyogva huzta föl orrocskáját
s a vállamra tette kezét.
– Ezuttal az akasztás elmaradt – idézte Az ember tragédiájából. – Jó
éjt, lovag!
Hazaballagtam és az ablakba állottam, ahonnét két barátságos kisértetre:
fehér pelyhekbe borult tüskebokorra láttam. Aztán meggyujtottam
valamennyi gyertyámat és a tükör elé raktam. Leültem a karosszékbe,
elgondolkodtam és egyszerre azon vettem magamat észre, hogy a Mariánka
hatszögü háza előtt állok és kiváncsian nézek a tetőn ülő
griffmadarakra. El akartam menni, leráztam magamról a havat és megmostam
vele az arcomat, ám – akárcsak álmodtam volna – nem tudtam elmozdulni
helyemből. Azt éreztem, hogy az életben nagy nyomoruságok, nagy
szenvedések várnak rám, de ez a tudat nem ijesztett meg, a lelkem bohón
melegedett föl rajta és dőrén örült a könnyeknek, amelyek egykoron végig
fogják szántani arcomat és komor felhőbe borítják kalandos életemet.

4. Tatjána.
Viktóriának hitták, de ha én kereszteltem volna el, a Szerafin vagy a
Tatjána nevet kapja, könnyed, finom és ábrándos nevet, amilyet emlékeik
hervatag ligetéből öregedő költők szeretnek elénk idézni. Keveset
beszélt, bensőjét pókháló-függöny takarta el a világ elől, mégis, ha az
ember ránézett, képzeleted furcsa világa lassu, sápadt lánggal kezdett
égni és elhagyott utakat, félig átálmodott érzéseket, tovaröppenő
felhőket világított meg. Akárha novemberi éjszakán magányos erdőn
lovagoltál, avagy téli ködben egy rég elhalt courtisane besüppedt
sírjánál álltál volna: gondolataid Tatjána láttára titokzatos vándorútra
keltek és lombokkal, késői virágokkal szőtték körül ezt az asszonyt,
akinek földi pályafutása olyan céltalan és mégis szép volt, mint a
tavaszi alkonyatban elhúzó vándormadáré. Önkénytelenül magad elé
rajzoltad életét, egy életet, amelyhez talán semmi köze se volt, de
amelyet képzelődésed nem adhatott másnak, csak neki, az ő szürke,
elnézést kérő szemének, megbocsájtó mosolyának és csipkés mantilljának,
amely mint egy fáradt madár árnyéka tünt föl és ismét el a margitszigeti
platánok között.
Húszéves volt, amikor először láttam, a katonazenekarok Madame Favart-t
játszották és a Nemzetbe Jókai írt regényt. Az emberek halkabban
gondolkodtak, halkabban cselekedtek és közülük nem egy olyan finoman
szenvedett, mintha minden könnycseppje gyöngyöt jelentett volna és a
panaszok törékeny galambokként röpültek volna az égnek. A legtöbb
halandó szerelmes volt, sokan tudták, hogy kibe, sokan nem, csak
érezték, hogy különb sorsra teremtették őket és az igazi élet nem az
utcákon, a meleg szántóföldeken, a tarka erdőkben, hanem a költők
bársonyba kötött könyveiben, aranymetszésü, finoman nyomott lapok között
lakik. A színpadról egyes alakok – Lavinia, Lady Percy, Donna Anna –
mintha letévedtek volna a sétaterekre, a ligetekbe, a dunai gőzhajók
fedélzetére és egy régi hárfa futama itt is, ott is fölcsendült, hogy
rögtön rá semmivé foszoljon.
A lovarda előtt – amelyet akkor még titokzatosnak és gyönyörünek láttam
– a kivilágított lovarda előtt pillantottam meg először, téli este volt,
négy kék frakkos gavallér a kocsijáig kísérte és mindegyik egy szál
kaméliát kapott tőle emlékbe. Soha többet nem találkoztam a lovagjaival
és jól esett elgondolnom, hogy az egyik elutazott az ujvilágba, ahol
aranyat ás, a másik párbajban esett el, míg a harmadik és a negyedik
téli estéken ócska medvebőrön ülnek és összeütvén a poharakat, keserűen
így szólnak:
– Éljen a barátság!
Azután a német színházban találkoztam vele, a Vihart adták és a színek
és árnyak közé kevert verssorok közül a megöregedett angol hattyu nézett
rá és fáradtan hajtotta le fehér fejét. Két idegen tiszttel ült együtt –
az egyik félszemét fekete selyemkendő takarta el – és ezt a két tisztet
se láttam többé az életben. Talán elutaztak távoli hazájukba, talán
beleharaptak a kemény kaukázusi fűbe és a kis medaillon, amely
aranykabátjuk alatt csüggött, egy vándor énekes kezébe került, aki
italra váltotta föl a keresztúton álló korcsmában.
Később egy álarcosbálon láttam, az utolsó előkelő pesti álarcos bálon,
egy főherceg hideg, templomszerü tánctermében. A karmester jóvoltából
zenésznek öltözködtem és a hegedüsök közt ültem; rögtön megösmertem,
amint a terembe lépett. Ibolyaszínű dominója volt és fekete bársony
álarca, a kezében régi művű csipkelegyező, amellyel halkan, mint a
hajnalban bólogató akácfa érintette meg egyik-másik gavallér vállát. A
főherceg kopasz, finom feje mindig a közelében volt és mikor az
ibolyaszín dominó elhagyta a termet, lovagja furcsa, kis fius
mozdulattal kérte el a legyezőjét. Ekkor még senkise tudta, hogy az
illatos, törékeny szárnyak mögött a fekete halál lakik; a főherceg
nemsokára elkísérte Miksa császárt Mexikóba és tétova mosollyal ajkán
halt meg uráért.
Azután a finom, kék hullámok más képet hoznak elém. Késő éjjel a színház
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A keresztúton - 8
  • Parts
  • A keresztúton - 1
    Total number of words is 3914
    Total number of unique words is 2002
    32.4 of words are in the 2000 most common words
    44.8 of words are in the 5000 most common words
    51.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A keresztúton - 2
    Total number of words is 4031
    Total number of unique words is 1851
    35.4 of words are in the 2000 most common words
    48.2 of words are in the 5000 most common words
    55.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A keresztúton - 3
    Total number of words is 3964
    Total number of unique words is 2151
    29.7 of words are in the 2000 most common words
    42.2 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A keresztúton - 4
    Total number of words is 4001
    Total number of unique words is 2099
    30.7 of words are in the 2000 most common words
    42.9 of words are in the 5000 most common words
    49.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A keresztúton - 5
    Total number of words is 3969
    Total number of unique words is 2014
    30.8 of words are in the 2000 most common words
    44.2 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A keresztúton - 6
    Total number of words is 3886
    Total number of unique words is 1909
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    52.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A keresztúton - 7
    Total number of words is 3975
    Total number of unique words is 2044
    31.5 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    51.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A keresztúton - 8
    Total number of words is 589
    Total number of unique words is 393
    42.9 of words are in the 2000 most common words
    56.2 of words are in the 5000 most common words
    61.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.