A keresztúton - 4

Total number of words is 4001
Total number of unique words is 2099
30.7 of words are in the 2000 most common words
42.9 of words are in the 5000 most common words
49.2 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
a fekete hinárba, ahogy jobbra is, balra is keresgette a gázlót, – a
dolga sürgős volt, nem ért rá visszafordulni. Vajjon átjutott-e a
gádoron? Nem veszett-e bele a bugyborékoló sárba nyomoruságos
zsákmányával, az ébresztő órával, a nefelejcses kendővel és a
rézmozsárral? Nem sokat gondolkodtam rajta, jobbra fordultam,
átlovagoltam a mélyre lehajló deszkapallón, és a tulsó oldalon ismét
balra véve az irányt, kopóként fürkésztem a nyomokat.
Amit nem hittem lehetségesnek, megtörtént. A zsivány átjutott a
mocsáron, bár nehéz küzdelmek árán, az iszap széjjel volt túrva, egy
törpe fűzfa galyai letörtek: a menekülő ezekbe kapaszkodott bele. Azután
néhány préda a földön, a mozsár, egy üst, a gyúródeszka; könnyíteni
kellett a kocsi súlyán. De azért a keréknyomok nem szünnek meg, egyre
ott kacskaringóznak előttem az újra felbukkanó finom homokban, és
nekivezetnek a szőlőknek.
Lassan – milyen dőre az ember! – annyira izgatott lettem, hogy a szívem
dobogni kezdett. Vajjon sikerül-e utolérnem a menekülőt? Nem jön-e közbe
az országut, amely tele van kocsinyomokkal s amely a helyiérdekü vasut
állomásához vezet? Ha a betyár odáig jutott, kisiklott a kezem közül! De
talán, – vigasztalódtam meg – a zsivány úgy okoskodott, hogy bemegy a
szőlőkbe, meghúzódik valami csőszkalyibában és kipiheni fáradságát. Nos,
akkor megvagy! A fő, hogy ne vesztegessük az időt.
Rászóltam a lóra. Vágtatásba csapott át, fölemelte fejét, mintha a
kopókat látná maga előtt, aztán rátámaszkodott a szárra és haragosan
fogta meg a zablát.
– Mintha vadászaton volna, – gondoltam el magamban. – Vadászaton!
Egyszerre fanyar érzés futott végig rajtam. Kipirult arcomat hűvös
szellő csapta meg. Furcsa. Csakugyan, vadászaton vagyok, de az űzött vad
nem róka, nem szarvas, hanem a legnemesebb vad: az ember. Valóságos
ember, ugyanabból a húsból és vérből, ugyanabból a nagy családból, mint
én. Akit kergetek, akit el akarok fogni, ugyanugy érez, szeret, gyűlöl,
szenved, mint én, ugyanugy küzd az élettel, ugyanoly irgalomra érdemes,
mint jó magam. Neki is van anyja, aki imádkozik érte, neki is az én
napom süt és ő is ugyanabban a földben fog pihenni, mint én.
Rosszkedvüen állítom meg lovamat. Egyszerre látom, mibe keveredtem. Hogy
is felejtkezhettem meg ennyire magamról? Mit csináltam? Aki dolgozó
szobám lámpájánál nyugodtan tudok mindent megérteni és megbocsájtani,
aki néha tollal, néha tettel az emberiség egyenlősége mellett szállok
síkra, aki azt képzelem, hogy tanulásom, itéletem, iparkodásom emberré
tett, hogyan válhattam kopóvá, amely bőszen, izmai megfeszítésével,
szíve dobogásával iparkodik az űzött vad vére után?
Undor fogott el. Törpévé és ostobává lettem. Arcon szerettem volna
magamat ütni. Ez volnék hát én, aki annyit tartottam a műveltségemre,
finom érzéseimre, aki sírni tudtam, ha egy szép könyvvel, egy szép
dallal megismerkedtem? Szégyen! Letöröltem homlokomról a verejtéket,
aztán fölemeltem a fejemet. Vége! bizonyosan rossz álom volt, menjünk
haza. Két-három puskalövésnyire fehérlik a soroksári gőzmalom, utam az
lesz, ellenkező irányban a csendőrökkel.
Amint lassan, rosszkedvüen haladok befelé, egyszerre szemem ijedten
kapcsolódik a közeli szőlőkre. Jól láttam? A karók közti keskeny mesgyén
sáros, tépett ember vánszorog kávébarna felöltőben, szalmakalappal a
fején, előtte zöldkasos gyermekkocsi. Mikor meglát, hirtelen lefekszik a
barázdák közé, mint a róka, mikor már megmerevedett a futástól. A melle
gyorsan emelkedik, a lélekzete talán fütyöl a túlerőltetéstől. Az
ajkamba harapok. Mit tegyek? Tovább menjek? Fogjam el? Ezt a dereshajú,
nyomorult férget, aki agyagsárga arccal fekszik a földön, aki
kétségbeesett futásával, a mocsár halálveszedelmével százszorosan
levezekelt? Ez lenne hát a bűn, a gonoszság, ez a vacogó fogu emberke?
Tétovázva megyek közelebb. A tolvaj csóka-szeme félénken pislog felém:
arca ideges és sáros, mint a meghajszolt ebé. Látszik rajta, hogy nem
tudja, mit csináljon: a földön maradjon-e vagy fölkeljen, avagy
rámtámadjon? Végre is föltápászkodik, homlokán verejtékcseppek
gyöngyöznek, aztán szeme egyszerre rémülten szegeződik a háttérre s a
térde megcsuklik. Rossz színészek szokták az ijedt embert így ábrázolni,
pedig talán csakugyan ilyen.
Visszanézek. A fűzfáknál a csendőrök kakastollai jelennek meg. Az ő
útjuk könnyebb és rövidebb volt, mint az enyém. Mialatt magamnak két
nagy fordulót kellett végigfutnom és cserkészésem derékszögü volt, ők a
folyton előttük látszó paripa irányát követve az átlós vonalt
választhatták. Csillogó alakjuk gyorsan közeledik, jobb karjuk
szabályosan himbálózik, mint az óra ingája.
– Nincs más hátra, mint megadni magadat, – szóltam rosszkedvüen a
tolvajhoz.
A kapcabetyár keresztet vet, aztán leül a földre és nyugodtan maga elé
néz. Arca öreg madáréhoz hasonlít, szeme csöndes szemrehányással vetődik
néha reám.
A parasztasszony diadalmasan kiált föl, mikor a szőlőkarók közt
megpillantja a holmiját. Első gondolata az, hogy ököllel rohanjon rá a
tolvajra, aki válla közé húzva gömbölyü fejét, megadja magát a
törvénynek. A két csendőr szalutál.
– Köszönjük a tekintetes úr fáradságát, – mondja a kövérebb és ahogy
fejével megfontoltan bólint, valahogy a halottas kocsik fekete paripái
jutnak eszembe. Köszönök és távozom.
Ami történt, abban – úgyebár? – nem volt semmi erkölcsi hiba. Az
igazság, a jogos megtorlás győzött, egy tolvaj elvette jutalmát. Hasonló
eset száz meg száz történik egy napon. És mégis, a gyomrom émelygett s
úgy éreztem, mintha egy darab emberi érzésem rekedt volna kint a
mocsarak, szántóföldek, tarlók között. Egy darab emberi méltóság,
amelyet az a tudat, hogy az igazságszolgáltatás lovagja voltam, nem
tudott pótolni.


Ödön.
Ödön nem volt ember, hanem kutya, vasuti kutya, amilyet minden vidéki
állomáson láthatsz s amely úgy hozzátartozik a pirostéglás, vadszőlős,
jelzőharangos épülethez, akár az állomásfőnök szekfűs, üveggömbös
kertecskéje, vagy az őr nyiltan álló, fehér sütőkemencéje. Honnét
kerülnek ezek a förtelmes képű kuvaszok az állomásokra, miért szeretik
éppen ezt a veszedelmes helyet, ahol a gyorsvonat vagy egy váratlan
mozdony könnyen keresztül szaladhat rajtuk, senkise tudja. Egy napon a
kuvasz sárosan, piszkosan beállít, üdvözli a vonatot, derülten szaladgál
az érkezők közt, megszagolja a mozdony seprüit, és azzal máris
beléakaszkodott a kis vidéki állomás életébe. Nincs gazdája, sőt
gyanakodva nézi az őröket, a keztyűs állomásfőnököt, még éjjeli
pihenőhelyet se keres magának, mert ha az utolsó vonat elment, ő is
eltünik és csak hajnalban, a fáradt személyvonat előtt tér megint
vissza. A mozdonyvezetők a legtöbbet névről ismerik, ha fürge
paripájukkal átszaladnak az állomáson, néha csontot is dobnak nekik,
akik társaik a bolyongásban, avagy megfenyegetik őket fekete öklükkel. A
kuvaszok pedig a farkukat csóválják és csillogó szemmel néznek az izmos,
haragos gépre, a postakocsi arany kürtjére, a hálókocsi kövér kalauzára.
Egyszer, vidéken lakván, kutyára volt szükségem és megkérdeztem az
állomásfőnököt, nem tud-e eladó ebet? Rögtön fölajánlotta Ödönt, amelyet
gyűlölt, mert mindig a lába közé szaladt és egér-szürke pofájával,
mocskos farkas-bundájával, görbe lábával eléktelenítette az állomás
térképszerű, pontos rajzát. Tehát láncot akasztottam Ödön nyakába és
hazavittem. Négy napig megkötve tartottuk, hogy megszokja a házat;
közömbösen feküdt s csak akkor hegyezte a fülét, ha a távolban
mozdonyokat hallott sipolni. Ötödik nap kivittem a gyorshoz és mert
lenyalta a mozdony fekete kerekeit, jól elvertem. A kutya észbe kapott,
valószínűleg úgy gondolkodott, hogy aki így meri elrakni, az csak az ő
sorstól rendelt ura és följebbvalója lehet s azóta tisztelettel nézett
reám. Tisztelettel, de nem hűséggel, mert ezt a szót nem ismerte; ha
szerét ejthette, elszökött, megnézte a keleti expressznél rendben van-e
minden, a tehervonat nem késik-e, és megelégedett arccal tért haza
éjfélkor.
Akkor még azt hittem, hogy nemcsak az embereket, de az állatokat is
lehet nevelni. Hittem, hogy a becsületet, az akaratot és a jóravalóságot
úgy meg lehet tanúlni, mint az egyszeregyet. És, ha az emberektől
elvártam, hogy jellemük legyen, mért ne követelhettem volna meg egy
kóbor kuvasztól? Elkezdtem tehát Ödön oktatását s mindenekelőtt azt
kívántam tőle, hogy hű legyen. A kuvasz a szobám küszöbén aludt s ha
éjjel valami neszre ugatni kezdett, fölkeltem és éberségéért
megjutalmaztam egy darab sajttal. Ugyanígy jártam el, ha a sétánál
szépen, ahogy illik, a baloldalamon ballagott, vagy, ha a szájában vitte
az estilapot. Ödön azonban mindezt ritkán cselekedte meg, mert semmi
öröme se telt az élet rendes oldalaiban. Séta közben, amint csak
lehetett, odébb állt és lefutott az állomáshoz, ahol vígan üdvözölte a
végtelen tehervonatokat és a kormos fékezőket, akik piros zászlóikkal
ingerkedtek vele. Utána mentem, jól elraktam és hazavittem. Nem
csodálkozott az ütlegeken, de legközelebb megint csak visszatért régi
szerelméhez.
Miután azok közé az emberek közé tartozom, akik kitűzött céljaiktól
nehezen térnek el, türelemmel folytattam Ödön oktatását. Bíztam benne,
hogy idővel megjön az esze, mert esze volt, az az elmondottakból is
látszik. Mindig magam etettem, magam fésültem és ha kuvasztársai, akik
érthetetlen okból mélységesen gyűlölték, vad csaholással megtámadták, a
sétabotommal mentem segítségére. Közben megtanítottam mindenre, amit jól
nevelt kutyának illik tudnia: szolgálni, az ajtót kinyitni és körbe
táncolni. Savanyú pofával bár, de kötélnek állott, sőt a szomszédaim
tudós ebnek is hítták. De, ha délután elszundítottam, kiugrott az
ablakon, leverte a muskátlis cserepeket és farkát behúzva loholt a
táviró-oszlopok felé.
Már egy esztendeje volt nálam és még mindig nem tört meg eléggé. A
tulajdon szentségéről, az odaadásról és az engedelmességről való
fogalmai nem változtak, gyűlölte a rendet és ha a cseléd a ház előtt
söpört, mindig mérgesen támadt rá a cirokseprőre. Éppen ilyen dühös
volt, ha a püspök tükörfényes, skatulyából kiszedett gépkocsija gurult
végig a fősoron. Ellenben ahol valami szabálytalan vagy gyanús dolgot
látott, azonnal beleegyezését jelentette ki. Például nagyon szerette a
részeg embereket, prüszkölve ugrált körülöttük és visszavezette őket a
korcsmához. Ha a csendőrök csirketolvajokat kísértek a fogdába,
méltóságos arccal csatlakozott hozzájuk és élénken tiltakozott, mikor a
vízhordó legényt érte küldtem. A vándorszínészeknek is nagy barátja volt
és a színlaposztót oly örömmel üdvözölte, mintha régi barátja lenne.
Egyszer tűz ütött ki a patak melletti soron, észeveszetten rohant oda és
tisztelete jeléül szolgálni kezdett egy sziporkázó kazal előtt.
Igy ment ez jó darab ideig, míg egy nap csúnya állapotban került haza.
Megvárta volt az utolsó vonatot és hóförgetegben indult lakásom felé.
Kuvasztársai, akik már régen lestek valami kedvező alkalomra, hogy
móresre tanítsák, az egyik sarkon orvul rájatörtek és szörnyen elbántak
vele. Ödön testén tíz seb is volt és a hátsó lába kificamodott.
Alázatosan jelent meg a küszöbön és türelmesen várta a szokásos
ütlegeket. De ezúttal nem így történt, a történetben pillanatra érzékeny
fordulat állott be, megsajnáltam, megmostam, bekentem a sebeit és aztán
betakartam egy ócska fürdőkabáttal. Ez szöget ütött a fejébe és azóta
valamelyest megváltozott, legalább egy időre. Úgy látszott, meggyőződött
róla, hogy a hűségnek mégis csak van egy kis értéke és talán azon törte
a fejét, hogyan fizethetné vissza szívességemet.
Erre nemsokára alkalom is kinálkozott. Egyszer, késő este kocsin tértünk
vissza egy szemléről, a kocsis természetesen részeg volt, az árokba
hajtott és az alkalmatosság egy percre oldalt billent. A legény leesett
a bakról és az öreg gebék elragadták a csézát. Ügyetlenül ültem a
bárkában, de Ödön fölfogta a helyzetet, a lovak elé ugrott és mint a
puli a tilosba tévedő tehenet, próbálta megállítani a lovakat: előttük
ugrált, mérgesen csaholt rájuk, míglen a rudas jól oldalba nem rúgta és
a szekér átment rajta. Jó időbe tellett, míg meg tudtam kaparítani a
gyeplőt és megállítottam a kocsit. Visszafordultam a kutyáért meg a
kocsisért; a legény énekelve, félrecsapott pántlikás kalappal a fején,
ballagott a poros nyárfák közt, de Ödön nyomtalanul eltünt.
Pár hét múlva akadtam rá, a nyolcadik állomáson, ahol éppen vidáman,
kilógó nyelvvel bólintgatott az étkező-kocsi szakácsa felé.
– Ödön! – kiáltottam rá. – Ödön! Nem jössz rögtön ide?
Nem jött, sem rögtön, sem később; eleget evett a becsület sótalan
kenyeréből. Ártatlan pofával, mintha sohase látott volna, nézett rám,
aztán behúzta lompos farkát és sietve odébb állt. Jobb oldalán rosszul
hegedt, nagy seb látszott, itt ment át rajta a cséza. Utána vágtam a
botomat és haza utaztam.
A személyvonat másfél óráig döcögött állomásomig. Azalatt kissé
lehültem, időm volt az eseten elmélkedni. Lássuk csak, kinek is volt
igaza? Nekem, aki az élet egyenes, tisztára söpört utain szeretek járni,
vagy Ödönnek, aki mindig rossz szemmel nézett a becsületességre, mindig
gyanakodott rá és első alkalommal, hogy az erény mezejére lépett, rögtön
rajtavesztett? Nekem, aki meggyőződésem dacára még mindig egy kis vidéki
hivatalban üldögéltem, vagy neki, aki nem bízott az emberi
gondolatmenetben, a társadalmi fölfogások csalhatatlanságában, hanem
saját utain járt és dühösen ugatta meg a cirokseprőt, a rend és
tisztaság jelképét? Nekem, aki az utolsó földi viszonylatot is pontosan
fölmértem, vagy neki, aki se az életet, se a halált nem fogta föl
komolyan?
Nem tudtam eldönteni a kérdést és azért csöndesen elbóbiskoltam a
verőfényes januáriusi délutánon. Mikor az állomásra érkeztem, már új
kuvasz fogadott, egy vizsla és egy komondor förtelmes keresztezése, a
neve, amit alig félóra előtt kapott, Amidor volt. Bár még alig ösmerte
ki magát, máris barátságosan, öreg, bizalmas cselédek módjára intett a
gépész felé és vidáman csatlakozott egy kóbor muzsikushoz, aki velem
együtt szállt le a vonatról, s aki, mint jól emlékszem, pár nap múlva,
részeg állapotban, derült arccal fagyott meg az országút árkában.


Cheveaulégers.
– Ki volt az utolsó cheveauléger? hogyan tűnt el a világról? – ez a
kérdés vetődött elém egy este, hogy egy régi könyvben múlt századbeli,
furcsa, szomorú és vidám katonatörténeteket olvasgattam.
Hogy van, hogy erre senki se gondolt? Egy napon a cheveauléger leszállt
kis lováról, levetette zöld kabátját és azzal egy szín tűnt el a
világról, anélkül, hogy valaki törődött volna vele. El se búcsúztunk és
nem jutott eszünkbe, milyen furcsa lenne, ha egy nap a mezőről a vidám
sólyom vagy az erdőből a karcsú nyírfa odébb állana?
De így volt-e csakugyan? Leteszem a könyvet és a kemény, vörös őszi
alkonyatba nézek, végig a jegenyefasoron, túl a szélmalmon, amely mint
egy lusta vándorlegény gubbaszt a kavicsos domboldalon. Itt már homály
terjeszkedik, és túl a halmon két lovas üget a fagyos barázdákon. Elől a
tiszt, a sok lovaglástól kissé meggörbülve, előre csúszott térddel, háta
mögött, akár egy parlamentér, az őrmester, csillogó trombitával, nagy
sarkantyúkkal.
Ahol a két út – túl a dombon – találkozik, fehér falucska húzódik meg az
alkonyatban. A tiszt leszáll és bezörget az első oszlopos házba.
– Én vagyok az utolsó cheveauléger, – szól belépve a régi módi, nehéz
szagú szalónba, ahol éppen meggyújtják a függő-lámpát.
A zongora mellől hervadt, vénkisasszony kel föl és megszeppenve néz a
katonára; ez a zavart mosoly kissé megszépíti hosszúra nyúlt arcát,
cikornyás hajdíszét, szeplős arcát.
– Az utolsó cheveauléger, – mondja ügyetlenül, – mivel szolgálhatok?
Laura, égetett bort a tiszt úrnak, – szól ki elgondolkodva a komornának.
A tiszt körülnéz a szobában, sok ilyen szobát járt meg életében. Az
ablaknál álló dobogón himzőkarika, a zongorán rég elfelejtett dalok
hangjegyei, az egyik kerevetnek mozog a lába és a szerecsenfejes
asztalkán tengeri kagylók fekszenek, szépen, rendben, mint a katonák. A
falióra mintha lassabban ketyegne, mint másutt, és az öreg hölgy nyakán,
fekete bársonyszalagon, fekete medaillon csüng.
– Nos, asszonyom, – mondja a katona a lámpa vékony fénykörébe lépve.
– Még leány vagyok, – veti ellent édeskésen a ház úrnője.
– Nos, bocsánat, kisasszony, – javítja ki magát a tiszt, – küldetésben
vagyok és örülnék, ha eredménnyel járna. Mint mondom, én vagyok az
utolsó cheveauléger, holnap én is leszállok a lóról, és többé nem
lesznek cheveaulégerek.
A kisasszony lassan összeszedi magát és régies mozdulattal, amely talán
az adóbérlőkkel együtt pusztult ki a földről, mutat a kék pamlagra.
– Tessék helyet foglalni, – mondja végre, – rendelkezésére állok a
kapitány úrnak. Mivel szolgálhatok?
A tiszt nem ül le, hivatalosan teszi nadrágja zsinórjára a kezét és újra
– nehézkesen, tágranyilt szemmel – elmondja beszédét, amelyet hosszú
lovaglása alatt már százszor elmondott és talán, ha az éj hosszú, még
százszor fog újra elmondani.
– Megbízásom az, hogy amint a csatatéren becsülettel, tisztán haltunk
meg, elmulásunk a polgári életben is megfeleljen a jó izlés és az úri
formák szabályainak. Föladatom tehát, kisasszony, hogy társaim nevében
bocsánatot kérjek és nyerjek az esetleges szomorúságért, a könnyekért,
egyéb kellemetlenségekért, amelyeket, míg éltünk, okoztunk. A
cheveaulégerek jó keresztények módjára akarnak a földről eltűnni, –
fejezi be megkönnyebbülten szavait.
A sovány kisasszony elgondolkodik, azután egyszerre könnyezni kezd,
kissé ügyetlenül és színpadiasan, mert a vénkisasszonyok még legigazabb
fájdalmukban is nem egyszer mesterkéltek szoktak lenni. Felelni akar, de
nem tud és ijedten néz a tisztre, aki gyertyaegyenesen áll a lámpa
gyönge világosságában.
– De hát Istenem, – szólal meg végre a hölgy, megigazítva hajdíszét, –
ösmerte ön Artúrt?
– Nem, én nem ösmertem Artúrt.
– Akkor hogyan tudta, hogy hozzám kell bekopogtatnia?
– Én minden házba bekopogtatok, – feleli a kapitány határozottan.
Elhallgatnak, a macska gyanakvó tekintettel néz a tisztre, aki még
mindig feszesen áll. Laura megjelenik az ezüsttálcával, amelyen égetett
bor és vékony kalácsszeletek vannak. Most leülnek a citromszínű
asztalhoz és a vénkisasszony szertartásosan, mint ha az egy régi
emléktárgy volna, veszi föl újra a szót.
– Nos, tudja meg, – mondja finomkodó nehezteléssel, – Artúr engemet ok
nélkül és hűtlenül elhagyott. A menyasszonya voltam és hét esztendeig
vártam rá, megöregedtem, megcsúfultam és többet senkinek se kellettem.
Nézzen rám, talán ostobának, talán nevetségesnek tart, de azért mindez
nagyon szomorú.
A tiszt bólint, de nem felel.
– És most megbocsássak? – folytatja a kisasszony, – én, akit
kijátszottak, akinek elvitték az ifjúságomat, a hitemet? s akinek
helyette egy szomorú zongorát és a téli esték töprengéseit hagyták itt?
Én bocsássak meg?
– Igen, – szólal meg a cheveauléger, – önnek meg kell bocsájtania. Artúr
bizonyosan elesett a csatatéren és a halottakkal nem lehet pörbe
szállani. Hiszen az ön nyakában ma is még Artúr képe csüng, nemde?
A fonnyadt úrnő elpirul és a bársonyszalaghoz akar nyúlni, de mozdulata
fele úton elernyed.
– Igen, – mondja a hervadt és szenvedő nők közlékenységével, – igen, ez
az ő arcképe. De ő nem halt meg, jól tudom, hogy más állomásokon
ugyanazokat a bókokat mondta el, mint nekem és ugyanúgy megcsalta a
következő menyasszonyát, mint engemet.
Ujabb csönd, a tiszt kihörpinti a csiszolt pohár fakó tartalmát, aztán a
faliórára néz.
– Tehát elmenjek úgy, hogy ön nem bocsájt meg? – szólal meg és hangja
most oly mélyen és barátságosan csöng, mint az Artúré. – Ön az egyetlen
akar lenni, aki nem oldoz föl minket bűneink alól? Nem, ezt ön nem
teszi, – fejezi be szavait és megcsókolja a szeplős kezet.
– Istenem, de hát mit tegyek? – kérdezi a hölgy zavarodottan, mert
eszébe jut, hogy a vőlegénye is mindig ott, a bal csuklója fölött, a
bársonykabátka csipkeszegélye mellett csókolta meg a kezét, amely egykor
hófehér és vékony volt, mint a holdvilágban ingadozó tulipán. A csipke,
a bársony, a bajusz megérintik bőrét és megborzongatják; azután fázni
kezd. – Mit tegyek? – ismétli megfontoltan.
– Tehát megbocsájt, – előzi meg elhatározását a tiszt és fölkel a mély
karosszékből. – Ez nemes dolog, kisasszony és engedje meg, hogy
valamennyiünk háláját tolmácsoljam.
A ház úrnője fölhúzza vékony vállát.
– Ön, kegyetlen, – mondja óvatos sóhajjal, – óh, ha tudná, hogy mit
szenvedtem. Nos, hát… én megbocsájtok, – szól hirtelen és újra leül a
karosszékbe és összekuporodik a sarkában. Arca most még öregebb, mint
azelőtt, mégis kellemesebb, finomabb, mint egy eltünni készülő emlék,
amely talán utoljára kerül utunkba.
A tiszt gondolkodik, aztán megsimogatja a kisasszony homlokát,
megcsókolja furcsa hajdíszét, amely – most jut eszébe – egy művésziesen
sütött névnapi tortára hasonlít, majd ügyes mozdulattal tünik el az
ajtóban. Egy perc mulva már nyeregben ül és lassan üget tovább az
éjszakába, át a patakon, a határárkon, a valóságból a mesébe, ahol
alakja egyre vékonyabb és vékonyabb lesz, míg végre csak a kardja
villogása marad meg belőle.
A vénkisasszony egyideig némán gubbaszt, aztán csönget a komornájának és
kimegy vele a ház elé, amelynek padkáján téli levelek hevernek. Hideg
csönd van, sehol senki, csak a távolból hallatszanak a lópaták, amint
finoman dobolva verik a fagyott avart.
– Talán kísértet volt, – szólal meg végre a hölgy és keresztet vet.
– Nem, nem, – rázza meg fejét Laura és a peckes őrmesterre gondol, –
kísértetek nincsenek, nagyságos kisasszony.
A két fonnyadt nő szeme elé tartja a kezét és belenéz az éjszakába.
Néznek, néznek, de nem látnak semmit, csak egy vékony fehér csíkot,
amely talán egy bedőlt tanya fala, talán egy katona kardja, azután fázni
kezdenek és a szobába húzódnak.
A tiszt meg az őrmester pedig ezalatt már a következő faluban járnak,
megállanak egy barátságos udvarháznál, leszállanak apró lovaikról és
bezörgetnek az ablakon.
– Én vagyok az utolsó cheveauléger, – szól a kapitány, belépve a szobába
és feszesen áll a lámpafény alá, – és önnek meg kell nekünk bocsájtania,
szépséges asszonyom.


A Záleszki-lányok.
Az országút, ákácok közt, meszes domboldalra kapaszkodott föl. A végén
két nagy zöld folt, felettük porfelhő csillant meg a napfényben. Ők
voltak! – a Záleszki-lányok, Záleszki lókupec és katonai zabszállító
leányai. Értem jöttek, hogy szokás szerint magukkal vigyenek a völgybe,
hörcsögre vadászni. Mire fölkapaszkodtam ódon, félszemű lovamra, már a
kerítéshez is értek, frissen, porosan, zölden, mert mindig zöld ruhában,
zöldfátyolos kalapban lovagoltak, ahogy a régi divatlapokban szokás,
sőt, az idősebbnek még zöld strucctolla is volt a süvegén.
Az egyik, Olga, magas, karcsú, egérszemű, barátja a festészetnek és az
egyházi zenének; narancsparfümöt használt és mindig szarvasbőrkeztyűben
járt. A másik, Cecil, kicsiny, kövérkés, jóindulatú, olyan, aminőknek a
házias leányokat szokás képzelni, pedig rántottát sem tudott sütni. Sok
családban, csaknem a legtöbben, meg lehet találni ezt a két ellentétes
női fejet, persze csak ott, ahol egy-két lány van. Az apjuk fiú-módjára
nevelte, kocsikáztatta, lovagoltatta őket, szerette, hogy dohányoznak,
édes pálinkát isznak, nyulakra lövöldöznek és adósságokat csinálnak a
városi illatszerésznél.
Mind a kettőbe szerelmes voltam, nem tudtam volna köztük választani. Az
ismerőseim azt mondották, ez lehetetlenség, a regények, orvosi munkák is
rámcáfoltak. Az ember a polgári rend szerint, egyszerre csak egy nőt
szerethet. És mégis mind a kettőt szerettem, anélkül, hogy
fiatalkoromban a testem vagy a lelkem betegségéről panaszkodhattam
volna. Erős voltam, inas, kicserzett, szívós, mint a pusztán felnőtt
róka. Az idegeim dacosak, kemények. Szóval, sem testi, sem lelki
magyarázat nem volt rá, hogy egyszerre két nőnek tudok a rabja lenni.
A furcsa az volt, hogy ők is mind a ketten szerettek, ostobán, föntartás
nélkül, s ezt nyíltan meg is mondották. Eleintén elcsodálkoztunk rajta,
aztán beléje törődtünk. Úgy látszik, állapítottuk meg magunkban,
kivételek vagyunk a természet rendje alól. Nyugodtan tovább éltünk,
eljártunk a rétre, hörcsögöt fogni, a domboldalra vadászni, a tisztekkel
versenyt futni, a vásárokra lovat nézni. Ilyenkor összeakadtunk
Záleszkivel, aki bőrsapkában, macskanadrágban, szegény kupecnek öltözve
járt-kelt a parasztok között, szaporán szidva és vásárolva a lovaikat.
Ha elkészült, levitt ebédelni a nagyvendéglőbe, fényes nappal cigányt
hozatott és titokzatos italokat, uborkásüvegekbe fejtett bort, hermaneci
sört, bonecamp-likőrt hordatott az asztalra. Mi pedig koccintottunk és
szerelmesen néztünk össze.
– Mi lesz ebből? – kérdezte többször Olga.
Cecil vállat vont.
– Mit bánom én, – mondta, – még ráérünk.
Én voltam a legokosabb.
– Ugy lesz, – feleltem, – hogy valamelyik közületek majd csak rámún, s
akkor a másikat elveszem.
Mosolyogtak.
– Jól van, – hagyták helyben, örülve, hogy végezhettek a kellemetlen
tárggyal. – Vagy pedig te únsz rá egyikünkre.
Azután fordultak a napok, hetek, talán évek is. Záleszki sajátságos
üzletember volt. Hol tönkrement, hol fölcseperedett. Egyszer elvették
mindenét és a lányok az utca porában gyalog jártak zöld
lovaglóruhájukban, majd pedig nyolclovas hintón robogott végig a városka
macskafejű kövezetén és a nagyvendéglő különszobájában orosz grófnőkkel
– Isten tudja, honnét szedte őket, – vacsorázott. Ilyenkor Olga és Cecil
annyi pénzt loptak ki a csizmaszárából (az volt a főpénztára), hogy
kifizethették az összes adósságaikat. Rögtön rá azonban ismét sovány
idők következtek el és Záleszki vadászó főúrnak öltözve, libériás
szolgáktól követve járt a lóvásárokra, hogy a parasztoknál
hitelképességét növelje.
Hozzátartozóim természetesen nem nézték jó szemmel a dolgokat. A
Záleszki-lányoknak rossz hírük volt, mint vidéken minden fiatal
hölgynek, aki zöld lovaglóruhában jár és adósságokat csinál az
illatszerésznél. Azonkívül a tanulmányaimat is elhanyagoltam, igaz, hogy
nem nagyobb mértékben, mint azok a kortársaim, akik csak egy lánynak
vagy egynek sem udvaroltak. Nálam azonban az ok oly szembeszökő, sőt
kétségbeejtő volt, hogy rokonságom elszörnyűködött. Sógorok, nagybátyák,
nagyapák, akikről azelőtt sohasem hallottam, lekocsikáztak hegyeikről,
összecsapták a kezöket és azt kérdezték: „Igaz?“
– Igaz, – nyugtattam meg őket, – két lányt szeretek és nem tudok köztük
választani. És hozzá mind a két lány Záleszki.
– Ez istentagadás, – szólt esperes-nagybátyám és nehézkesen tette le az
asztalra súlyos, kövér öklét.
Egy télen Záleszkit meglátogatta egy lengyel barátja, a neve, ha jól
emlékszem, Uhlanki volt. Uhlanki a leendő lengyel szabadságharc titkos
ügynökének vallotta magát, amellett kútakat fúrt, nagyban szilvapálinkát
árult, marhatápporokat kínálgatott és egy lengyel-magyar szótár
összeállításán fáradozott. Jókedvű, rövidre nyírt, körszakállas, csinos
ember volt, föltünő volt, hogy lakkcsizmáinak mily magas a sarka és hogy
a kabátján mindig színes gombokat viselt. Hamar megkedveltette magát,
leföstötte a lányokat, megtanított bennünket a nagy mazurkára, meg a
hamiskártyázásra és Záleszkinek egy elefántcsonttal kirakott harmónikát
hozatott. Úgy látszott, mintha állandóan be volna csípve, pedig soha
mást, mint kútvizet nem ivott.
Két hétig se volt még a vidéken, már elszerette tőlem a lányokat. Mind a
kettőt, Olgát is, Cecilt is, és a csodálatos az volt, hogy ő is őrülten
imádta mind a kettőt. Szóval, egészen úgy, mint én. Ha ehhez
hozzátesszük, hogy Uhlanki régen nős volt, az embernek, akármilyen
szomorú is lett légyen a dolog, nevetnie kellett. Én is nevettem, az
volt a legbölcsebb, amit tehettem, és már most négyen bujtunk össze és
azt kérdeztük egymástól:
– Mi lesz ebből?
De hát mi legyen? Nincs a világnak az a tudósa, aki feleletet tudott
volna adni rá. Legkevésbbé lovag Uhlanki, aki csak a fejét csóválta,
tovább kinálta a tápporait, tovább táncolta a nagy mazurkát és tovább
szerkesztette a lengyel-magyar szótárt. Soha ki nem fogyott az élcekből,
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A keresztúton - 5
  • Parts
  • A keresztúton - 1
    Total number of words is 3914
    Total number of unique words is 2002
    32.4 of words are in the 2000 most common words
    44.8 of words are in the 5000 most common words
    51.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A keresztúton - 2
    Total number of words is 4031
    Total number of unique words is 1851
    35.4 of words are in the 2000 most common words
    48.2 of words are in the 5000 most common words
    55.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A keresztúton - 3
    Total number of words is 3964
    Total number of unique words is 2151
    29.7 of words are in the 2000 most common words
    42.2 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A keresztúton - 4
    Total number of words is 4001
    Total number of unique words is 2099
    30.7 of words are in the 2000 most common words
    42.9 of words are in the 5000 most common words
    49.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A keresztúton - 5
    Total number of words is 3969
    Total number of unique words is 2014
    30.8 of words are in the 2000 most common words
    44.2 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A keresztúton - 6
    Total number of words is 3886
    Total number of unique words is 1909
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    52.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A keresztúton - 7
    Total number of words is 3975
    Total number of unique words is 2044
    31.5 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    51.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A keresztúton - 8
    Total number of words is 589
    Total number of unique words is 393
    42.9 of words are in the 2000 most common words
    56.2 of words are in the 5000 most common words
    61.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.