A keresztúton - 3

érte, kihámozta a selyempapirból és megmutatta Oroszlány Péternek.
– Hehe, akarod ezt? – kérdezte vékony hangon.
A paraszt bólintott. Egész életében egy ilyen ketyegő fenére
vágyakozott. Odatették tehát a vánkosára az órát és az uraság
megkönnyebbülten távozott.
Lámpagyujtáskor a kis szoba küszöbig telt meg ünneplőruhás parasztokkal,
vénasszonyokkal, obsitos katonákkal, viziemberekkel, nagyszemü
gyerekekkel, akik álmélkodva, tisztelettel bámultak Oroszlány Péterre.
Az pedig nyugodtan feküdt a piroscsikos párnákon és néha végigjártatta
apró szemét a népen, biztosan és jóakaratulag, mint a győztes hadvezér.
Ő volt az első ember itt, érezte, és ez a tudat törpévé tette szemében
az elmulást.
Este tíz órakor az ébresztőóra elkezdett csörögni. Oroszlány Péter tágra
nyitotta szemét, aztán a kemencére nézett.
– Né a, – szólt nyugodtan, – ott guggant egy mókus.
A parasztok ijedten kapták föl a fejüket és a sarokba néztek, de bizony
nem láttak mókust. Mire visszafordították tekintetüket, a beteg orra
csaknem a homlokáig emelkedett és az álla leesett. Oroszlány Péter
meghalt, önérzetesen, komolyan, mintha mi sem volna szebb,
tiszteletreméltóbb és irigylendőbb dolog a világon, mint eltávozni
belőle.


Régi órák.
A szobám tele van régi órákkal, amelyek szaporán szeletelik apró
forgácsokká az időt. Ahány óra, annyi arc és annyi jellem. Az egyiknek
üveghangja van és selyem függönye, ez olyan, mint egy rokkoko-dáma,
szeszélyes, finomkodó és beteges. Néha minden ok nélkül megáll és
napokig nem indul meg, gyakran eltéveszti, mennyit kell ütni, olykor
pedig régi rugói, drótjai fölsóhajtanak, mint a jobb időket látott
özvegyek. A másik óra kövér oszlopon nyugszik, mutatólapja széles
mosolyra huzódik s a hangja öblös, mint egy parancsoló hajdué. Ingóján
kis huszár ül, aki töltött pisztollyal kezében, haragosan vágtat jobbra
és balra. A harmadik bronzpárnákon nyugvó bronz pásztort ábrázol, alvó
báránykák körében, selyemharisnyában és csattos cipőben, ahogy a
pásztorokat Rousseau idejében képzelték. Szerkezete örökre megállt, az ő
ideje letünt. De szomszédja, az ócska lábas óra, még gyertyaegyenesen,
szikáran huzza ki magát barna csuklyájában, akár egy szálas koldusbarát;
sétálója mérgesen zörög s a rugók úgy kalapálják ki az időt, mint a
fiatal kovács a patkót.
Az ötödik órát Shakespearenak hívom, aminthogy minden régiségnek neve
van. A dámát Madame Mearsnak kereszteltem el, a pásztort Florestannak, a
katonát Rákóczinak. Shakespeare a párkányon álló mellszobrocskától kapta
nevét. Vékony oszlopai közt keskeny színpad huzódik el, tükrökkel,
kristálypálcákkal és egy üvegből csinált patakkal. Messziről két
beszédes ametiszt-szem néz az emberre, a talapzat ördöglábakon áll.
Halkan üt, mintha minden hangot a tizenhetedik század mélységeiből
szedne elő.
Az éjszaka álmatlan részében minden órának elképzelem történetét. Vajjon
kié volt Madame Mears, kinek jelentette a mulandóságot és a perc
örömeit? Aztán látom a lábas órát, amint a klastrom homályos folyosóján
áll és a mise kezdetét jelenti; a magas rostélyablakon szürke sáv
verődik be, a minisztránsfiu lihegve siet a főnököt felkölteni. Egy
fiatal pap tanácstalanul imádkozik a feszület előtt. Aztán Florestan
következik sorra, óvatosan leszáll almasárga bronzpárnáiról és édeskésen
hívja Phrynet a teheneket megfejni.
Shakespeareről ezt képzeltem el egy gonosz éjjelen, mikor mindenkitől
elhagyva, keserű szájjal hevertem ágyamban.
*
Egy éjtszaka, három órakor, megzörgették Shakespeare kapuját. Az író,
azaz akkor igazában inkább még színész, ébren volt és maga nyitott
ajtót. Egy öreg asszony állt előtte.
– A fiad beteg – szólt mogorván.
Shakespeare megijedt, aztán magára kapta köpönyegét. A fia törvénytelen
gyerek volt, de azért nagyon szerette, jobban, mint törvényes hitvesét,
a fázós Annát.
Gyorsan áthaladtak a piacon, a szíjgyártók, majd a gyógyszerészek
utcáján és besurrantak egy barna házba, amelynek egyik ablakában még
fény csillogott.
Kata az ágynál ült és azzal próbálta szórakoztatni a kis fiut, hogy egy
kutyának kipödörte a bajuszát és lenyírta a haját. De bár a gyereknek
régen az volt a vágya, hogy a kutyát megberetválják, most nyügösen
feküdt az ágyban és dacosan rázta meg fejét.
– Vágd ki inkább a nyelvét – szólt kényeskedve.
Kata gondolkozott a kívánság fölött, ebben a pillanatban lépett a
szobába a férfi.
– No, mi baj? – kérdezte vállát magasra huzva.
– A nyelvét akarja – felelte Kata alázatosan.
Shakespeare kezébe vette a kést, de most a fiúcska fordított egyet a
köpönyegen.
– Nem kell – szólt haragosan, – mesélj inkább valamit.
Még mielőtt választ kapott volna, hanyatt feküdt, félig lecsukta nagy
szempilláit és elaludt. Az arca biborvörös volt, szíve úgy dobogott,
hogy a takaró meg-megrezdült.
– Nagyon rosszul van – bólintott Kata, aki a fájdalomtól rekedt lett.
Shakespeare nem felelt. Szótlanúl ültek egy óra hosszat, végre a gyerek
fölébredt. Nem volt már nyügös, törődötten, koldus módra szólalt meg:
– Mesélj valamit – mondta és óvatosan pillantott hátra – szeretném, ha
mesélnél valamit. Tudsz-e egy szép mesét?
– Tudok – felelte a szinész megkönnyebbülve – hogyne tudnék, hisz ez a
mesterségem.
– Akkor hát mondj el egyet.
Shakespeare megfogta a gyerek kezét.
– Volt egyszer egy király – kezdte el, – akinek három szép lánya volt.
Az egyiket úgy hítták, hogy Goneril, a másikat úgy, hogy Regan, a
harmadikat úgy, hogy Cordélia. Az első kettő mézes-mázos szavakkal
hirdette, mily igen nagyon szereti apját, a harmadik csak hallgatott és
így szeretett. A két első kiforgatta apjukat mindenéből, gonosz lelkek
voltak, akik…
– Nem, nem – emelkedett föl a gyerek párnáiból – ez unalmas mese, ne
mondd tovább.
Shakespeare elhallgatott.
– Mást mesélj – szólt a gyerek rosszkedvüen.
– Igen, igen, ahogy akarod. Hogy is volt csak? Volt egyszer egy híres
hadvezér, úgy hívták, hogy Antonius. Senki sem tudta legyőzni és szép
volt, mint maga Apolló. De az Istenek nem nyugosznak és elvezették őt a
veszedelmes Délre, ahol aranyból készült trónuson ült egy nő: Kleopatra,
aki arra bírta, hogy ő, aki csak szárazföldön volt Isten, tengeren
vívjon ütközetet és…
– Nem, nem – szólt a gyerek – ez sem szép. A tenger hideg és én félek a
hideg víztől. Mást nem tudsz?
– De fiam – sóhajtott az apa – ezt a mesét évszázadok múlva is szívesen
fogják hallgatni az emberek. A királynénak is nagyon tetszett és az
udvarnak nemkülönben.
– Nem, nem. Mást mondjál, szebbet, boszorkányokról vagy kisértetekről.
– Nos, jó. Hát mesélek a királyfiról, kinek egy éjtszaka megjelent az
apja szelleme és elárulta neki, hogyan is ölték meg, mire a fiu, ahogy
jó fiuhoz illik, bosszut fogadott; ez jó lesz? Vagy a szép Boleyn
Annáról, akinek Henrik király elhozatta a világ legügyesebb hóhérját,
hogy a lehető legfinomabban vágja le gyönyörü fejét? Vagy a gaz
Macbethről, aki mindenkit megölt, aki útjába került, míg aztán megjelent
előtte Banquo szelleme és felelősségre vonta?
– Ez mind csunya és véres mese – szólt szomorúan a gyerek. – Mesélj
inkább a három kis disznóról, akik kifogtak a farkason.
Shakespeare ijedten nézett a fiucskára, aki egyre vörösebb és vörösebb
lett.
– A három kis disznóról? – hebegte. – Ezt a mesét nem ismerem. De nem
akarod inkább a velencei szerecsen csodálatos történetét hallani? Vagy a
dicső Coriolanusét, aki meg akarta magát bosszulni a hazáján? Vagy a
kalmárét, aki emberhúst kért zálogul?
– Nem, ne bántsál – könyörgött a fiucska – félek a szerecsenektől.
– Talán a két kalandos veronai ifju…
– Nem, nem – sóhajtott a gyerek. – Hagyjál békével, rossz vagy, a három
kis disznó történetét se tudod.
Az ócska lépcsőkön dobogás hallatszott, az orvos lépett a szobába.
Gyorsan megfogta a beteg kezét, aztán a férfira meg a nőre nézett. Mind
a ketten akaratlanul fölkeltek. Egyik sem mert kérdezősködni.
– Rosszul van? – mondta végre a költő.
– Meghalt – felelte hirtelen a doktor, azzal megrázta orvosságos üvegeit
és eltünt az ajtóban.
Shakespeare térdre ereszkedett és imádkozott, aztán lassan hazament a
kihalt városon át. Lopva surrant föl a lépcsőkön, nehogy a féltékeny
Anna észrevegye, hogy távol volt, aztán tölgyfa-asztalához lépett és
felnyalábolta irásait. A kandallóban még pislogott a kései tűz. Most egy
mozdulattal a zsarátnok előtt termett és magasra emelte a könyveket.
*
Florestan cikornyásan ütött négyet, utána Madame Mears sóhajtva,
rosszkedvüen jelezte a hajnalt, amely ismét egy nappal öregebbé tette.
Rákóczi vadul viharzott végig a kis csengettyűkön és a barát prüszkölve
felelt rá. Shakespeare mellszobra barátságosan nézett le rám alabástrom
talapzatáról és mialatt a tizenhetedik századból lassan keresgélte elő a
hangokat, így szólt:
– Ez a költő sorsa! Meggyógyítjuk az egész világot és megtartjuk
magunknak az egész világ nyomoruságát. Mindenkit megvígasztalunk,
mindenkinek fölszárítjuk a könnyeit, csak a magunkét nem; nem uram,
azokat nem tudjuk fölszárítani.


Az igazságról.
Ha az ember az István-kórháznál felül a barna villamos kocsira, tíz perc
mulva falun van. A kaszárnyák, menedékhelyek, gyárak, bérházak a vasuti
töltésnél elmaradnak s a poros láthatáron feltünik három nagy,
keskenypalástu jegenye, alattuk sárga házikóval, a határcsárdával. Itt
már szántóföldek, libalegelők és ökörfarkkórós tarlók húzódnak. Nyaranta
pacsirták lógnak a levegőben, ősszel erre húznak el a legszebb vadludak.
Aki rászán félórát és kissé keletnek tart, különös, szalmával kitömött
gödröket fog találni a pusztaságban; a vecsési vadászok úgy mondják, itt
már túzokra lesnek.
Szent-Lőrinc tömzsi villasorát a telefondrótok csak lazán kötik a
fővároshoz. Az élősövénykerítések közt öreg tölgyfák terpeszkednek,
ágaik télen fekete keretbe foglalják a házakat. Temérdek vadgalamb jár
erre, még több szarka, főleg pedig fekete varju. A varjak a budai
hegyekben laknak és csak átrándulnak az ákác-sorokba ékelt, zöld
vetésekre, közben élénk figyelemmel kisérve a barázdákban ballagó
rókákat, amelyeknek útja döghöz vezet. Este a varjusereg rátelepedik a
szőlőkarókra, aztán egyszerre kereket old és hosszan elnyúlt felhőben
tér haza, a budai ormokra.
Mária Terézia idejében Grassalkoviché volt az egész vidék. Akkor még
Némedi, Vecsés, Szent-Lőrinc között erdő húzódott, tele szarvasokkal,
vadkanokkal, őzekkel. A sűrüben később Rózsa Sándor bujkált, a lesüppedt
Szarvascsárda szemöldökfáján még most is meglátszik a fokosa éles nyoma.
Azután eltüntek a nyirott fájú parkok, a griffmadarak, sisakos
angyalkák, hamuszürke kővedrek, karcsu őzek, fáradt szegénylegények és
futószél szaladt el a gyáli temető fölött. Sajátságos pusztai
istenkertje ez. Sehová sem tartozik, nincs útja sem jobbra, sem balra,
árok se jelöli, hol végződik az élet, hol kezdődik az elmulás, mégis,
évről-évre újabb meg újabb lakókat kap, minden évben – így képzelem el –
akad egy-két különc ember, akinek az a vágya van, hogy itt, a
kietlenségben, az elhagyatottságban akar pihenni. És akkor kihozzák őket
ökrös szekéren, a puha fövényben a koporsó gyorsan siklik le, fejfának
valaki elültet egy sovány papsajtbokrot.
A temető körül pedig – lassan, kényszerüen – terjed az élet. A
pusztaságot itt is, ott is lebirja egy ákácerdő, egy-egy napon sütkérező
szőlőtelek, egy vállalkozó természetü bolgár ültetvénye. Elvétve kutyák
ugatnak, a szántásokban macskák egerésznek. Házak is bújnak ki a
földből, apró gunyhók, hasonlatosak ahhoz a fészerszerü kalyibához,
amilyent uszályhajókon lehet látni. Némelyik nádas szélén csónak hever,
az ingoványok peremén keréknyomok látszanak, de emberrel csak elvétve
találkozol. Órákig elkóborolhatsz a haraszti mocsarak, a vecsési sovány
szántóföldek, az üllői ákácok közt, míg valakivel összeakadsz. És ha
végre kaputot, süveget látsz, bizonyosra veheted, hogy az sem egész
ember, hanem szegény félkegyelmü: a virágbolond, a hatvanéves kóbor
diák, aki az ér szélén ül, vagy kavicsokkal játszik, megfontoltan,
ravaszul, mintha valami titkot tudna. Ha közelébe érsz, az aggastyán,
akinek keze, zsebe, cipője tele van mezei gazzal, kökörcsinnel,
szarkalábbal, tétován emeli föl karját és nyugodtan így szól:
– Mindnyájan meg fogtok halni.
Ha Szent-Lőrincet elhagyod, kis ákácos következik, összeverődő lombozata
nyáron nagy, zöld vánkos, amelyen a falu fehér falai, bubos kéményei
könnyen megpihennek. Azután mély homokba keveredel, majd kavicsos vasúti
töltésen kell átmásznod. A fövénytenger végén falu fekszik, Péteri,
félig nyaralótelep, félig cigánysor: szegény emberek, postások,
hivatalszolgák építették, uraskodó vággyal, üres pénztárcával.
Zsebkendőnyi területeken apró házikók, a födelük kátránypapiros,
kerítésük zsineg, ablakaik, ajtajaik lebontott fővárosi házakból
vetődtek ide. Messziről olyanok, mint egy-egy nagy kutyaól. A házi úr
egyuttal az építőmester, a falak ferdék, fölpattogzottak, mint a rosszul
sült kenyér, az alapzat belecsúszott a homokba. Utca nincs, mindenki oda
épít, ahová jól esik, a kapukat cölöpök jelzik. Hajnalban az egész telep
fölkerekedik és begyalogol a városba, a gyárakba, hivatalokba, ahonnét
este kerülnek vissza. Addig a kutyák az urak Péterin, bősz kuvaszok,
amelyek nem riadnak vissza se kőtől, se ostortól.
Ha átjutottál ezen a furcsa falun, hat szép fenyőfát látsz. Félkörben
ültették őket, karcsú, könnyű alakjaikat – amelyek ódon
karosgyertyatartókhoz hasonlatosak – még Ócsáról is megpillantod. Ives
elhelyezésükkel, finom vonalaikkal, messziről görög szentélyre
emlékeztetnek, zöld foltjuk nyugodt színt ád a vidéknek. Sokszor
elnéztem őket és sokszor láttam, egyszerű eszközzel mekkora hatást lehet
elérni.
A látóhatár másik végén Krisztusfa-erdő, azután zsombékos síkság, majd
egy csenderes tarka, összevissza gabalyodó vonalai. A földje nyáron is
tele sárga levéllel. A napsugár, ráverődvén, ezer arany pálcikára törik.
Ki gondolná, hogy a nyáron sötétzöld, télen barna galykárpit mögött
emeletes ház áll, réztornyocskával, szines ablaktáblákkal, fontoskodó
tornáccal? Pedig nem látomás, csakugyan úri ház, ha jól bevilágítsz
szemeddel a sűrűségbe, még a galambdúcot, az üveggömbös aranyvirág-kört
és a nyárfából készült kerti padokat is megpillanthatod körülötte.
Néha pedig egy-két embert, akik, mint a foglyok a vetésben, meglapulnak
a ház örök árnyékában. Kik lehetnek? Nem gazdálkodnak, köröttük nincs
szekérnyom, sem gazdasági udvar, sem a háziasszonyt dicsérő
gyöngytyúkok, fiatal kacsák. Nem is nyaralók, havas téli estéken erre
ballagva az ablakokban piros és zöld fénysugarakat látok, s a kéményből
keskeny fehér füst húzódik az égnek. De soha semmi nesz, csak egy páva
rikácsol. Miért éppen ezt a förtelmes madarat választották bajtársnak?
Egy délután ólmos eső esett, s mikor, szürkületben, felgyűrt gallérral
hazatértem a vadászatról, a páva fönt ült a galambdúcon és rosszkedvűen
perelt a mélyen járó felhőkkel.
Egy női hang szólalt meg a tornácról.
– Csönd legyen, Duchesse! te csúfság! Csönd legyen!
De a páva tovább haragudott. A női hang újra megszólalt, közömbösen,
mintha tudná, hogy úgyis hiába akarja meggyőzni a csökönyös madarat.
– Csönd legyen, Duchesse!
Azután hallatszott, amint valaki beteszi az üvegajtót.
Egyszer megtörtént, hogy egy kopó, amely ugyanazon a váltón törekedett
haza, mint én, bement a csenderesbe, ott leült, maga elé bámult és nem
akart kimozdulni. Bár tudom, hogy az ilyen kopók idegennek nem fogadnak
szót, mégis utána mentem és haza próbáltam csalogatni. Hiába. A kopó
nyugodtan ült, rám nézett, meghempergette magát, aztán megint leült,
kiöltötte a nyelvét, s nem törődött tovább velem.
Végre is abbahagytam a dolgot, utamra akartam menni. Most vettem észre,
hogy közvetlenül a szögletes, szürke ház mellett vagyok. A tornác előtt
tolókocsin, egy kendőbe pólyált, elhízott, gondosan beretvált arcú férfi
ült, mellette fiatal asszony, hárászkendővel a vállán. Az asszony arca
okos, türelmes, azonban elhatározott, mintha állandóan valami ravasz
veszedelemmel állana szemben és akarata teljességére volna szüksége. Ez
a vonás nyugtalanná tette a nézőt.
Köszöntem és bocsánatot kértem az alkalmatlanságért és a kiáltozásért. A
férfi óvatosan mosolygott és udvarias fáradsággal intett a kezével, hogy
lépjek az udvarra. Közelébb mentem és bemutatkoztam. Pár percig
beszélgettünk, a háziúr érdeklődött a kopók, a vadászat iránt, az
asszony egy csésze teát hozott. Mikor visszatért, katonacsákós kislány
kapaszkodott a szoknyájába. A gyerek tisztelettel nézett sáros lovamra,
és később, titokban, kinyujtotta felém a nyelvét. A páva a háttérben
mint egy nagy, színes üveggömb csillogott.
Lassan megösmertem a ház lakóit. A férfi roncs volt, és el akart tünni
az emberek elől, akik a beteget épp úgy elhagyják, mint a fecskék
rosszmellü társaikat. A nagy világ, az idő eseményei, az akarat terei
nem virultak neki, megtörve, megalázkodva, avagy – ami valószínübb –
tele gyülölséggel, irigységgel az egészségesek iránt, nos bárhogy is,
búcsút mondott halandó társainak. Az élet napsugarából, szineiből,
melegségéből csak egyet vitt ki magával a bozótba: ezt az acélkék szemű
asszonyt, aki nyugodtan, határozottan, csaknem gőgösen hordta
keresztjét. Vajjon érezte-e, mily igazságtalanság történik huszonnégy
esztendejével, mily gonosz hozzá a sors, mikor béke, családi örömök
helyett betegszobába tette? Elém idézem arcát és elnézem a rajta
veszteglő tétován dacos vonást.
Az évek során át utam gyakran vitt el a csenderes mellett. A ház körül a
kép alig változott. A béna férfi egyre hízott, beretvált arcával, gondos
öltözékével, fehér selyem sapkájával azt a benyomást tette, mintha nem
is volna semmi baja, mintha bolonddá tenné a világot, s egy pillanatban
jókedvűen, nevetve, prüszkölve ugrana ki a párnákból. Mindig igen
udvarias volt, szavai közé, édes cukorkákként, francia szavakat kevert
és szeretettel, sőt tisztelettel beszélt irodalmi tevékenységemről. A
feleségével is mindig figyelmesen bánt, de mosolygó ajkai, előzékeny
modora mögül néha kivillant egy elfojtott mérgü, epés szó, amilyenek
sajátságosképpen többnyire a betegszobákban – az irgalom és a
megbocsájtás hazájában – teremnek.
Az asszony nyugodt arccal fogta föl a tűszúrásokat. Sem nem pirult
értök, sem vállat nem vont, talán még gondolatban sem. Arcán egyre ott
ült az ostoba elhatározás, hogy meg kell birkóznia az élettel, nem
szabad gyöngének lennie; hogy kötelességeket vállalt, amelyeknek eleget
kell tennie.
A sors úgy hozta magával, hogy mikor egy őszi délelőtt az ákácos mellett
ellovagoltam, belekerültem a frissen ásott szőlőbe. A ló elejével
elsülyedt, s én oldalt buktam a földre, felhasítva homlokomat. Bementem
a szürke házba, hogy lemossam a vért. Az asszony bekötötte
zsebkendőjével a fejemet, s közben ujjai az arcomhoz értek. Soha ilyen
fagyos ujjakat, csak a haldokló ajkára tett vasfeszület lehet ilyen
biztosan hűvös.
Ez adott volna hát erőt rá, ez a hűvös vér, hogy megbékéljen sorsával?
Nem. Pár hét multán, friss havon közeledtem a házhoz, a puha takaró
felfogta a lépések zaját. A kopár fákon át messziről megláttam az
asszony alakját. A kerti hintán ült, rövid bundában és lassan lóbálta
magát. Oldalt tőle a gyermek épített hóvárakat, előtte a páva állott és
rászegezte kocsonyaszemét.
– Menj innen! – kiáltotta az asszony a madárra. – Menj hát el!
A páva ívben hajtotta meg nyakát, kiöltötte nyelvét és mozdulatlanul
állott.
– Takarodj! – kiáltotta az asszony újra, látszólag ok nélkül
kétségbeesve.
Gyűlölte ezt a fontoskodó állatot, amely mint a tulajdon sorsa
kietlensége, dőre cifrasága állt előtte.
– Menj el! menj el! – könyörgött végre a madárnak, aztán egyszerre
elkezdett sírni, leugrott a hintáról és félénken szorította ökölbe a
kezét. Most látszott, milyen törékeny, még ezzel a bárgyú párával sem
tudott elbánni, még ez is meg tudta bántani.
Tíz év telt el azóta.
A férfi még mindig az, aki volt, csakhogy alig fér már bele a
tolókocsiba. Az asszony kissé megöregedett, de nem csúnyult meg. Sőt
most szép igazán, most bontakozik ki a fölénye, a biztonság,
tekintetében dőrén biztos meggyőződés ül, hogy nem kell már semmitől
tartania, leküzdte sorsát, elfeledte a külső világot, a napfényt,
elhervad. Nincs benne hivalkodó vonás, színpadi lemondás, és, mégis,
nyugodtan van a homlokára írva, hogy az akarat diadala legfőbb értéke az
életnek. Hogy ez az akarat idegen területre tévedt, hogy erejét, amely
röpülésre való, igás szolgálatra kényszerítették, nem zavarta: biztos
lépésekkel járta a maga utait, amelyek hidegek, elhagyottak és egyenesek
voltak, mint a téli nap sugarai.
Körülötte minden tiszta és rendes. A férj szeszélyei nem találkoznak
ellentmondással, a betegség elhagyatott sziklavárát viruló lonc övezi. A
gyermek hajadonná serdült, már gimnáziumba jár és beszéde óvatos,
tartózkodó, mint az édesanyjáé. Ha az ember szemben áll vele, mintha
keresztül látna rajta. Az asszony maga szintén sokat tanul, olvas, fest,
zongorázik és életében minden úgy a helyén áll, mint a bútorok, képek és
lámpák a szobáiban. Minden rendben van, anélkül, hogy pontosságot,
keresettséget mutatna; ahol egy fülke korommá válik, virágcserép
ékesíti, ahol az érzelgősség úrrá akar lenni, megjelenik egy keskeny női
mosoly és elkergeti.
A sors igazságtalan akart lenni ehhez az asszonyhoz, de a női kéz
lebírta és megszelidítette, átalakította, a tulajdon jelleme erejévé
változtatta. Ki tudja mi lett volna ebből a lélekből, ha nem kerül
megpróbáltatások közé? Talán ma ő is úgy élne, mint legtöbb társnője, a
fénynek, a mosolygásnak, az élet derüjének, a mának, nem találva meg
célját, amely így, hűvösen és mégis keményen rajzolódik le élete
hátterére. Az ilyen emberek megtanítanak rá, hogy földi sors soha nem
lehet igazán zord, s mindennek van értéke, még az igazságtalanságnak is.
De elérkeztem az érzelgősségig, s ideje, hogy történetem másik részét,
az élénkebbet, megírjam. Búcsút mondok tehát a szürke háznak, amelynek
lakóiról ma már nem lesz többet szó.
*
Egy késő nyári délelőtt történt, hogy végigkocogtam a tarka vecsési
jegenyefasoron, amelyet szintén még Grassalkovich ültetett. Mikor a
nádhoz értem, amely néhány fiatal ákáchoz támaszkodik, balra fordultam
és az ócsai erdőnek tartottam.
Alig mentem száz lépést, három embert látok jönni. Kettő közülök csendőr
(az egyik vékonybajuszú és szűkvállú, a másik tömött és nehézkes, szinte
látszik, hogy sülyed le minden lépésénél a homokba), a harmadik személy
pedig egy kisírt arcú, bársonycípős, széles rokolyás, szeplős
parasztasszony, aki untalan összehúzza állán a selyemkendő csücskeit,
amelyek azonban rögtön újra meglazulnak.
A vékonybajuszú csendőr megáll előttem és szalutál.
– Nem tetszett, kérem, valamerre egy gyerekkocsit toló embert látni? –
kérdezi a hivatalba került paraszt furcsa mondatszerkezetével és
megigazítja gallérját.
– Nem láttam indulásom óta senkit.
– Merről tetszett jönni? – kérdezi a zömökebb, akinek arca mályvavörös,
mint egy kifestett szinészé.
– Végig a jegenyefasoron.
A vékonybajuszú egy kicsit gondolkodik, aztán óvatosan átveszi a szót.
– A dolog úgy áll, – mondja bólintva, mintha valami kellemes dologról
lenne szó, – hogy ezt az ócsai asszonyt hajnalban, mialatt kiment a
mezőre, kirabolták. Elvitték minden holmiját, a fehérneműjét, a
csizmáit, az ébresztő óráját, a selyem kendőjét.
– Tizennyolc forintba kóstált – veti közbe az asszony.
A csendőr folytatja.
– A holmikat gyerekkocsin vitték el, azt a tanítónőtől lopták. Itt
vannak a nyomok a homokban, egy órája követjük.
Nagy keze – amely útmutatóhoz hasonlított – a földre szegződött.
Csakugyan. A homokban két párhuzamos, vékony csík szalad, elárulva a
menekülő zsivány irányát. Kezdő lehet, hogy ilyen ügyetlenül csinálta,
gondolom magamban.
A nehézkes csendőr tartózkodva mosolyog, készen rá, hogy ha
visszautasításra talál, azonnal visszazökkenjen hivatalos határai közé.
– Arra kérnők a tekintetes urat – mondja végre, – hogy minekutána lovon
van, kövesse ezt a nyomot, nem lehet már messze az a gazfickó. Ha nem
terhelnők – teszi hozzá és pillantást cserél társával, aki
helybenhagyólag bólint.
– Mindenemet elvitték – sír az asszony és összehúzza a kendője csücskét
– még a mozsaramat sem kimélték!
Nem sokat gondolkodom.
– Nos, és ha megtalálom, mit csináljak? – kérdezem a szűkvállútól.
– Akkor… akkor persze tessék feltartóztatni – szól egy kis habozás után.
– Mi is hamarosan ott leszünk.
– Ez azonban nemcsak rajtam múlik. Hátha nem áll meg?
A kövér csendőr legyint keztyüs kezével, amely mint a légycsapó zuhan át
a levegőn.
– Kapcabetyár ez, – feleli biztatólag, – de ha mégis zavar lenne, tessék
megfigyelni, merre fut. A Récésnél van telefon, majd értesítjük a
szomszéd őrsöt.
Nos, jó, elindultam a keréknyomok után. Eleintén lassan, aztán, hogy
szemem megszokta a keskeny csikok keresését, gyorsabb járásra tértem át.
A két nyom egyenes vonalban haladt a nagy, öreg nyárfának, amelyen a
vidék legrégibb gólyafészke gubbaszkodik. Hébe-hóba megálltam és
végignéztem a láthatáron, nem tünik-e föl valahol a menekülő tolvaj
alakja? Sehol semmi. Tovább haladtam tehát, tekintetemet a földre
szegezve. Homok, tarló, libalegelő, zsombék: egyforma zöldes szürkeséggé
szaladt össze előttem, csak a vékony sávot láttam, amint – akárha
gyerekkéz rajzolta volna – gyöngén jobbra, balra táncolva jelölte meg az
irányt.
Mikor a nyárfához értem, amely dombocska tetején áll, a nyom egyszerre
megszünt. A fűtalaj itt kőkemény, akár a városi járda, még őszi esők
idején is porzik. A gyerekkocsi tehát errefelé nem tudott barázdát
hasítani. Jobbra, balra nézek. Semmi. Egyenes vonalban lovagolok tovább,
egy bedőlt gémes kútig, ahol újra homok kezdődött, de a jómadár,
úgylátszik, éppen itt hajlott el jobbra, vagy balra. Bosszantó!
Eszembe jutott, mit csinál a falkár, ha kopói – a vadászat hevében
túlnyargalva a helyes nyomon – elvesztik a szimatot. Megállítja a
falkát, s nagy, kilométeres átmérőjü kört ír le velök ama pont körül,
ahol a hajsza megszakadt. Valahol csak átmetszi a róka útja az ívet, s
akkor megint folytatni lehet a hajszát.
Fogtam magamat és én is nagy kört kerítettem a nyárfa körül.
Tekintetemet mohón szegeztem a hepehupás homokra, lovam ügyesen siklott
el a vakondtúrások, ürgelyukak közt. Egyszerre fölvillan a szemem – hop!
itt megy tovább a két keréknyom! A siker melege érintett meg. A zsivány
tényleg elbillent volt balra és most a soroksári szőlőknek tartott.
Tehát: utána! Belehevültem a dologba. Izgalom melegét éreztem a
homlokomon. Gyorsan! Pótoljuk, amit elmulasztottunk a keresgéléssel. Ki
hitte volna, hogy ilyen érdekes pandurnak lenni!
A nyom most ingatagabbá lett, táncolt, mint a légnyomásjelző toll, a
kocsit mozgató kéz tehát már fárad. Annál jobb. Egy helyen vargabetüt
látok, aztán egy magányos nyírfa mellett szétnyomott földet, mintha
valaki a fövényre feküdt volna. A zsivány nyilván nehezen bírta a terhet
és kissé leült. Ahogy a földre nézek, egyszerre fényes tárgyat látok.
Közelebbről veszem szemügyre. Fehérvári bicska. Leugrom a lóról és
elteszem a bűnjelet, aztán tovább haladok. A homok lassan mocsaras fűre
változik.
A soroksári síkságot nagy csatorna szeli ketté, amely a kenyérsütő
falutól indul el és kövér hinárok közt Vecsésig húzódik. A csatorna
lehet vagy tíz kilométer hosszu s mindössze három, feltöltött szélü,
keskeny palló vezet át rajta. Az árkon átugrani nem lehet, két oldala
oly süppedékes és mély, hogy a beléje tévedő ló elsülyed. Földmíves
parasztok téli estéken, tűzhely körül gyakran mesélik, hogy ebben a
mocsárban karácsony első napján egy istentelen gazda megrakott
szénásszekere lovastól, rakományostól, kocsisostól együtt eltünt, hogy
csak az ostor csücske látszik ki úgy, mindmáig is.
A betörő nem ismerhette a vidéket, mert nem tartott a pallónak, hanem
találomra nekivágott a mocsárnak és át próbált mászni az árkon. Az
innenső partról látszott, ahogy lépései mélyebbre és mélyebbre sülyedtek