A keresztúton - 2

Total number of words is 4031
Total number of unique words is 1851
35.4 of words are in the 2000 most common words
48.2 of words are in the 5000 most common words
55.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
fejük fölött. Ez hatott, a legénység legnagyobb része újra visszafordult
és csak az őrnagy, a hadnagy és a diák maradtak a téren.
– Előre! – kiabálta az őrnagy, maga se tudva, mit beszél és hol van. – A
becsület vigyen előre, a golyók nem találnak!
Két lépést ment, azután hirtelen leült a földre, ahogy a gyakorlatlan
korcsolyázó a jégre szokott. A kabátja fölhasadt, ökléből és füléből vér
csurgott. Egy pillantig nyugodtan ült, aztán előredőlt, mint egy
játék-bábu, keze egy láthatatlan tárgy után kapkodott.
A hadnagy visszanézett. A huszárok az árokpartnál utolérték gyalogos
társaikat és vad üvöltéssel kaszabolták őket.
– Előre, – szólt az egykori uzsorás, csüggedten, komolyan és intett a
diáknak.
A rét végén bedőlt présház állott – egykori szőlők nyoma – ha odáig
elérnek, legalább pillanatnyi védelmet találnak a golyók ellen. Mind a
ketten fölismerték a helyzetet, s ugyanabban a percben, szemben az
ellenséggel, kézzel-lábbal evezve, futni kezdtek a kunyhó felé. Mögöttük
ordítás hallatszott, mintha társaik feléjük kiabáltak volna. De a két
katona nem fordult vissza, hanem összehúzva magukat, a domb felé
szaladtak.
Harminc lépést mehettek, amikor egyszerre gyönge lökést éreztek mellükön
és lassan lecsúsztak a fűbe. A hadnagy fölemelkedett és nehézkesen
lehúzta kabátját. A diáknak úgy rémlett, mintha mély patakban feküdne s
a fülén sisteregve szaladnának át a hullámok; ennek dacára izzadt és
szomjas volt.
A sátorban ébredt föl, nagy csomó sebesült közt feküdt. Nem bírt
megmozdulni, mintha minden tagját tűk szúrnák, vagy talán inkább
szunyogok csípnék. A pokróc a füléig volt húzva, a szája tele lett a
szőrszálakkal. Az egyik pillanatban tisztán látta környezetét, a duzzadt
és álmos sebesült-fejeket, a lassan ingó sátorvásznat, a nagy
kőkancsókat, aztán úgy rémlett, hogy minden eltünik előtte és ő maga –
mint a légy a falon – fölmászik egy meredek toronyra. Mikor a tetőre
ért, egyszerre leesett a földre és előlről kezdte a mászást. Igy ment ez
órákon keresztül, százszor megkúszta a tornyot és százszor pottyant le
róla, anélkül, hogy baja történt volna.
Másnap szekérre tették és bevitték a városba, az elemi iskolába, amelyet
kórházzá alakítottak át.
– Mi történt a hadnaggyal? – kérdezte egyszer.
Az ápolónő üzletszerűen mosolygott.
– Az itt fekszik a plébánián, ő is hős volt, megsebesült, de jobban van.
Hős! Az uzsorás is hős! Elkedvetlenedett. Mindezt másképpen képzelte,
szebbnek, színesebbnek, nagyobbnak. Maga előtt látta az őrnagyot, amint
magas hangon káromkodik és egy helyben ugrál, mint a kakas a
szemétdombon. Mosolyognia kellett. Azután eszébe jutott a pillanat,
midőn bajtársait az ágyugolyó a földre ültette, s azok ijedten néztek
össze. Aztán a hadnagyra emlékezett, amint nehézkesen veti le a
kabátját, épp úgy, ahogy billiárdozás előtt a kávéházban szokta volt.
Mindez furcsa és gyermekes. Magáról tudta, hogy előzetesen visszafutott
a malomárokig s csak akkor fordult megint vissza, mikor a tulajdon
huszárjaik kergették előre, azt is tudta, hogy csak a présházat akarta
elérni, hogy csak azért állt be katonának, mert az élete üres,
kilátástalan volt és a haláltól szebb képet várt. De ime most ez is
megcsalta, a halál épp oly szegény, mint az élet.
Az ajtó kinyilt. Fekete ruhában, kezében néhány szál violával, fiatal
lány lépett be. Rögtön megismerte. Malvin volt. A lány körülnézett,
összeszorította sápadt ajkát, aztán odaült az ágy szélére.
– Nincs valami kívánsága? Ön hős volt – szólt ügyetlenül.
A diák megfogta a kezét.
– Szeretett egy kicsit? – mondta, bár sohase gondolt azelőtt rá, hogy
Malvin valamit jelentsen neki az életben.
A lány sírt.
– Miért, vajjon miért sír? – kérdezte magától a katona. – Amíg éheztem,
tengődtem, nem törődött velem – tette hozzá gondolatban – most, hogy
kénytelen-kelletlen a présház felé szaladtam és elestem, egyszerre más
lettem a szemében? Az emberek csak akkor eszmélnének érzéseik tudatára,
ha az élet véres kézzel arcul üti őket? Nem, – fejezte be elmélkedéseit,
– mindez hazugság, ahogy hazugság, hogy bátor iparkodtam lenni, hogy meg
akartam halni, hogy a zászló felé rohantam.
Az ajtó megint kinyilt, a tábornok lépett be rajta. Udvariasan köszönt a
hölgynek, aztán félszeg mozdulattal egy érdemrendet kotort ki az
oldalzsebéből. A csillogó kereszttel együtt kihúzta a zsebkendőjét,
amely a földre esett. Mikor a diák mellére tűzte a kitüntetést, kissé
belészúrt annak bőrébe.
– Ön bátor volt – szólt keményen – és hadnagy lesz.
Ismét köszönt és tovább ment, nyilván az uzsorás felé, akit kapitánynak
fog kinevezni.
Az utcán zene hallatszott, aztán lassú, csoszogó katonaléptek, majd
néhány sortűz.
– Mi az? – kérdezte a sebesült, összerezzenve a puskazajra.
– Temetés – felelte az ápolónő édeskésen és keresztet vetett – a
tegnapelőtt meghalt hősöket temetik.
A diáknak eszébe jutott, mit mondott az őrnagy az ököritatónál, mikor
belészúrta a zászlót. „Ide kutyák, itt a helyetek, itt dögöljetek meg!“
Mialatt a zene a gyászindulót dobolta, újra mosolyognia kellett,
egyszerre nagy játéknak, farsangi bolondságnak látta mindazt, ami vele
történik, ami társaival történt; mintha mindez színpadon vagy egy
mulatságos könyv lapjain és nem tűzben, vérben, sáros csatatéren
játszódott volna le. Nem, ez nem lehet a halál! A halál nemes és
barátságos aggastyán, aki nyugodtan, határozottan fogja meg az ember
kezét.
– Menjen, Malvin, – szólt a látogatójához, – aludni akarok. Mit csinál a
fehér kutyája? Emlékszik, hogy velem akarta meggyógyíttatni?
– Ne beszéljen így, – felelte a leány rémülten.
Elaludt. Mikor fölébredt, Malvin már nem volt ott. Az ápolónő állt
mellette és levest öntött a fogai közé. Háta mögött a segédtiszt ült és
összekarmolt kezében tarka szövetet tartott. Mikor észrevette, hogy a
sebesült magához tért, fölkelt és a színes posztót szétterítette.
– Nekünk tovább kell vonulnunk, – szólt kellemesen csengő hangon, – ha
valami kívánsága, írása volna, adja át, kérem, nekem.
– Nincs semmim, – válaszolta a katona.
– Ön hős volt, – folytatta a segédtiszt, megbiccentvén fejét – és
engedje meg, hogy ezt a zászlót a derekára csavarjam. Férfiak vagyunk,
nem tudhatjuk, mi vár reánk. Isten önnel!
Ügyes mozdulattal átölelte a sebesültet és dereka köré húzta a
nemzetiszínű szövetet. A katona nem sokat törődött a szertartással, a
tiszt szavaiból csak azt érezte ki, hogy baj lehet körülötte,
valószinüleg meg kell halnia.
A terem csöndes lett. Néha egy sebesült makogott valamit, a másik
horkolt, a harmadik vizet kért; a falon a cseléd-óra tovább ketyegett.
Lassan besötétedett, a szobába csak az utcán álló lámpa világított be,
hosszú, vékony árnyakat vetve a padmalyra.
– Ápolónő, – szólt a sebesült egyszerre – én meg akarok halni, engedjen
meghalni!
A nővér odaült az ágy szélére.
– Hová gondol? – mondta meggyőződés nélkül. – A sebei szépen hegednek,
az ezredorvos is meg van elégedve. Feküdjön nyugodtan és próbáljon
aludni.
A beteg amennyire tudott, fölemelkedett az ágyban.
– Engedjen meghalni, – szólt zavarosan, dacosan és a szeme megtelt
könnyel. – Itt nem tudok elpusztulni. Nem akarok hősökről,
érdemrendekről, ágyukról hallani, én szegény parasztfiu vagyok, az apám,
a nagyapám is favágó volt. Fáj, minden fáj, én nem ezt akartam! Ez mind
hazugság, és én már közel állok az Urhoz, és igazságot akarok.
Az ápolónő átfogta a nyakát, visszaszorította testét a párnára, aztán a
sarokba ment és meghúzta a drótcsengetyűt, amely az orvoshoz szolgált.
– Maga egy kicsit lázas, – szólt visszatértében és kivette kötényéből a
hőmérőt. – Nyugodtan kell feküdnie, más ember ilyenkor örül, hogy nem
kell megmozdulnia.
A diák meghunyászkodott, de azért még egy bátortalan kísérletet tett.
– Nézze, – szólt, a kezét kinyujtva, – itt egy gyűrű az ujjamon.
Akármilyen rosszul ment a sorom, sose váltam meg tőle, de most magának
adom. Engedjen ki innét, a hegyoldalba, az erdőbe, egy barlangba, hogy
békén meghalhassak, mint egy beteg kutya, hogy az öreg édesanyámra
gondolhassak. Keresztény módra cselekszik, engedje meg!
– Nem, nem, azt nem lehet – felelte türelmesen a nővér és nyugodtan
imádkozni kezdett.
Az orvos, kimerülten, elcsigázva, kipüffedt szemmel megjelent az ajtóban
és apró lépésekkel közeledett az ágyhoz.
A katona tartózkodóan mosolygott és lehunyta pilláit. A sebész megfogta
vékony csuklóját, aztán villámgyors mozdulattal, amely ellentétben
állott előbbi fáradtságával, a sebesült mellére hajlott. Az apáca
helyeslőleg intett fejével.
– Kár érte, – szólt az orvos teljesen rekedten, – jó fiu volt. Bár a
sors sok ilyen katonát adna szegény hazájának. Csöngessen, fiam, a
kosárért és békesség velünk az Urban!


A csodálatos hajó.
Don Giovanni véget ért, a kis színház zenekarában gyorsan eloltották a
lámpákat. A muzsikusok egy kurta kocsmába mentek, amely előtt nagy kék
csillag világított a csípős őszi éjszakába. A brácsás a sarkon
elbúcsúzott társaitól.
– Hová, Heinrich? – kérdezték többen csodálkozva.
– Megfáztam, hazamegyek – felelte a megszólított és nagyobb hitelesség
kedvéért fölhajtotta tigrisszínű felöltője gallérját.
Az asszony a kis asztalnál ült és papir-rózsákat csinált. A gyerek a
sarokban egy kis macskának próbálta – sikertelenül – a lábait kitépni.
– Mi az, Heinrich? – kérdezte Babuska, a zenész felesége, följebb
csavarva a takarékosan égő lámpácskát. – Már hazajöttél?
A zenész megrázta fejét, levetkőzött és az ágyba bújt. Még az éjjel
lázas lett, reggel orvost kellett hívni. A doktor, aki prémes
gallérjával, őszes körszakállával és pápaszemével éppen olyan volt,
ahogy a színpadon a doktorokat ábrázolják, orvosságot írt, este pedig
megállapította, hogy Heinrichnek skarlátja van.
– Akár a gyermekeknek – vigasztalta Babuskát; mosolygott, könnyen
fölsóhajtott és elment.
Az asszony karjára kapta a gyereket és átvitte a szobaúrhoz.
Csodálatosképp Golyó úr, az éjjeli fizetőpincér otthon volt. A
tulipántos ládáján ült és csontos ujjaival a generalmarsot dobolta. Az
asztalon egy kártyavár állott, nagy művészettel összerakva, Golyó úr
ezen a délután nagyon unhatta magát.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte hosszú frakkmellényét még mélyebbre
húzva.
Az asszony ránézett titkos álmainak lovagjára.
– Az uramnak skarlátja van – szólt végre nagy tisztelettel, mintha a
vörheny valami különös kitüntetés lenne – és a gyermek is megkaphatja.
Azt gondoltam, talán megengedi, hogy Konrád addig itt legyen.
– De kérem – helyeselt az éjjeli fizetőpincér – természetes! Szót se
róla. Azonban mi lesz, ha nem vagyok itthon?
– Hiszen nagyon csöndes gyerek, legföljebb rázárja a szobát. Az ajtón át
is elbeszélgethetek vele, így csak nem ragad rá?
– Isten őrizz!
A gyerek gyanakodva nézte mindezt. Golyó úr a kártyavárhoz lépett.
– Pukk – szólt és fölfricskázta a tornyot. A kártyavár néma méltósággal
omlott önmagába, a kis fiú nevetett és tapsolt.
Heinrich minderről nem tudott semmit. Soha életében nem volt beteg, a
láz tehát gyorsan verte le lábáról. Az érzés nem volt rossz. A szoba
körvonalai pirosas ivekbe oszlottak szét, a kis lámpa pedig lassan, mint
egy öreg éjjeli őr, vándorolt körül a falak mentén. Néha egy furcsa, de
barátságos állat nagy szeme nézett rá, aztán megint egyedűl maradt a
szobában. Később úgy érezte, hogy az ágyára valaki árbócot tűz, aztán
vitorlát húz föl, és az ágy lassan elkezd röpülni a székek között.
– Bolondság, bolondság – mondta és vizet ivott.
Az asszony visszajött.
– Jobban vagy, Heinrich? – kérdezte.
– Oh, ez nem rossz – felelte a brácsás közlékenyen. – Csak az óra
ketyegése bánt, meg kell állítani.
– Milyen tüzes a fejed, Heinrich.
– Legénység – szólt a beteg derülten – vigyázz! Föl az elővitorlával!
– Hová beszélsz, Heinrich!
A brácsás arca széles mosolyra húzódott, szeme jóváhagyólag intett egy
Miklós nevezetű öreg matróznak, aki haptákba vágta magát előtte. Többet
nem felelt az asszonynak, Babuska tehát az ágy lábához ült és
kávésbögrét vett az ölébe.
E perctől fogva Heinrich egy időre eltávozott a köznapi élet szűk
határaiból. Hajója könnyen siklott ki a keskeny ablakon, gyors
fordulattal evezett el a templom mellett, és vígan vágott neki a nagy
rétnek. Senki sem zavarta őket, csak a vámnál kapaszkodott egy kis tarka
kutya a kormányba és nem akarta az utasokat addig tovább engedni, míg a
vámot – egy ócska csizmát – le nem fizették neki.
Elmúlt az éjjel, a reggel, a nap, aztán még egy nap és egy harmadik.
Heinrich a lázálomban hajósokról, födélzetekről, messzelátókról,
világító tornyokról, delejtűkről, s egy Fáraó nevü nagy állatról
beszélt, amelynek, mint gyakran magyarázta, szárnya volt, de a teste
olyan, mint egy kifejlett borjué. Ez az állat pepita-nyakkendőt viselt,
amely gyakran kibomlott.
Negyedik nap a zenész pár pillanatra magához tért. Tejet ivott és a
legyeket kergette, jóllehet egy légy se volt a szobában.
– Jobban vagy Heinrich? – kérdezte az asszony.
– Oh, mondom, ez nem rossz – nevetett a beteg. – És Fáraó, milyen kedves
állat, ugyebár? Kitisztítja a cipőimet és vígan brácsázik helyettem a
színházban.
Az asszony kíváncsian nézett az urára.
– Mondd – szólt félénken – csakugyan látod te ezt az állatot és a hajót
meg a matrózokat? Vagy talán csak engem akarsz lóvá tenni?
– Ostobaság – méltatlankodott a muzsikus – persze, hogy látom.
– Nem lehet – ellenkezett a nő és egy csöppet irigykedett, mert ő ily
furcsa lényekkel soha életében nem találkozott.
– Hazudtam neked valaha, Babuska? Nos, felelj.
Az asszony gondolkodott.
– Az igaz, hogy sose hazudtál – szólt végre. – De talán csak álmodod
mindezt? Azt mondják, forró lázad van és félrebeszélsz. Azt csak tudod,
hogy beteg vagy?
A muzsikus megvonta vállát.
– Jól esik így feküdnöm, – szólt egyet nyujtózva – jó érzés, akárhogyan
is hívják. És micsoda kancsók vannak körülöttem, Babuska, olyanok, mint
a nap, a csillagok, a hold. A fák pedig csupa jó meleg télikabátok, az
embernek csak beléjük kell burkolózni.
– Nem vagy éhes? – csodálkozott az asszony.
– Minden este egy hurkavárnál kötünk ki és keresztül esszük magunkat.
– Heinrich – sóhajtott az asszony – egy krajcár sincs a fiókban.
A zenész fölényesen mosolygott.
– Bolondság! – szólt gőgösen. – Fáraó, fizess ki ezer livret. Gyorsan,
gyorsan, ha szabad kérnem, aztán indulás! Északi szél! Euszták a helyén
van?
– Heinrich, te mégis lóvá akarsz tenni – rázta meg sovány fejét Babuska.
Két hét mulva az orvos a beteg vállára vert.
– No, ezt szépen kiállotta – szólt mérsékelt lelkesedéssel – meggyógyul,
most már biztos. Akár föl is kelhet, gratulálok, Heinrich!
A beteg megdörzsölte a szemét.
– Mi az, hogy meggyógyultam? – kérdezte álmosan. – Beteg voltam?
– Bizony betegek voltunk, barátom. De mennyire! Hanem lyukas garas nem
vész el.
– És… Furcsa, hová lett Fáraó meg a matrózok?
– Azok elutaztak a szomszédba, ott is van beteg.
– És nem jönnek vissza?
– De nem ám – erősködött a doktor. – No örüljön hát az életnek. Túl van
a bajon!
A brácsás rosszkedvűen hunyta le szemét. El akart aludni, de nem tudott,
a szoba hideg volt és a gyomra korgott. Hol van Fáraó és hol a hurkavár?
És Euszták, a hosszú szakállú? Meg Miklós, aki mindig a sipkáját
forgatja? Elkiáltotta a nevét, de senki se felelt. Végre, nagy nehezen,
a sarokban észrevette az öreg matrózt, éppen ki akart surranni a
kályhaajtón.
– Megállj – szólt a muzsikus szemrehányóan – hová mégy?
A tengerész zavartan forgatta kopott sipkáját.
– Át kell mennem egy pillanatra a füszereshez, – hebegte – elfogyott a
kátrányunk.
Heinrich szemébe nézett az öregnek.
– Miklós – mondta rosszalólag – te el akarsz hagyni.
A matróz szégyenkezve hajtotta le fejét.
– Szó, ami szó, – nyögte ki végre – el kell mennem. Kezét csókolom,
méltóságos úr, ne haragudjon rám. Itt már elkészültem a dolgommal,
máshová rendeltek. Ne tessék rossz néven venni.
– Nem haragszom – duzzogott a brácsás. – Mért is neheztelnék?
Csönd volt, aztán Miklós vette föl a szót.
– Ha nem tetszik rossz néven venni, emlékül itt hagyok valamit. Nem sok
az egész, egy rend ruha. Tessék felhúzni, én azalatt Istennek ajánlom
magamat.
A következő percben Miklós megfujta kis sípját és nyomtalanul eltünt.
Heinrich fölvette a földről a lepedőbe burkolt csomagot és kibontotta.
Csakugyan egy rend ruha volt benne, de Istenem! milyen szép ruha!
Lehetséges-e? Hisz ez senki másé, mint magáé Don Giovannié! Itt a fehér
selyem nadrág, az arannyal kivarrott, rövidke bugyogóval, emitt a puha
birét, hosszú piros tollal, amott meg a gyöngyház-markolatu spádé.
– Ez mind az enyém? – kérdezte a brácsás.
Senki se válaszolt neki, Heinrich tehát fölkelt és fölhúzta a kis
mentét, a finom nadrágot meg a bársony-cipőket, s oldalára kötötte a
törékeny kardot. Fején a kalpag kackiásan billent oldalt. Ah, ha Donna
Anna így látná! Alig hogy elkészült az öltözéssel, eszébe jutott, hogy
azonnal indul a vonat, amely Mexikóba viszi. Az órájára nézett, már csak
egy perc volt a harmadik csöngetésig. Elkezdett tehát futni; a vasuti
pénztárnál nem tudták fölváltani a pesasait; jegy nélkül szaladt a
perronra: a vonat már elindult. Uccu utána! kiáltotta, de e percben a
lábai nehezek lettek, mint az ólom, még elkapta ugyan az utolsó kocsi
hágcsóját, de elbotlott, leesett és végigvágódott a földön.
– Heinrich – ébresztette föl az asszony nyugodtan – egy krajcár sincs a
házban. Mit csináljunk?
A brácsás fölült az ágyban. Az óra megint járt, a falak szilárdan néztek
vele farkasszemet. Hallotta, amint a harmadik emeleten egy cseléd
énekelt, aztán egy sípláda kezdett játszani az udvaron, de a házmester
elzavarta. A szomszédban Golyó úr szaporán dobolta a generalmarsot. A
téli napsugár buján terpeszkedett szét a bútorok között.
– Pénz kell – dörmögte Babuska mérgesebben.
– Jó, jó – felelte a brácsás és felöltözött, de az igazi ruhájába, mert
a Don Giovannié, Isten tudja, hogy, hirtelen eltünt.
Elment a színházba, hogy előleget kérjen. De a színház, amíg beteg volt,
megbukott, a társaság eloszlott a szélrózsa minden irányában. Mihez
fogjon? Szerencsét próbált úri házaknál, ahol azelőtt az ifjúságot
hegedülni tanította, de üres állás most sehol se volt. Végre eszébe
jutott Golyó úr, hogy is nem gondolt rá mindjárt? De Golyó urat közben
nagy szerencsétlenség érte. Az összes pénzét kölcsönbe adta egy
önkéntesnek, az önkéntes pedig bevitette magát a helyőrségi kórházba és
szégyenszemre meghalt.
– Mi lesz velünk, Heinrich? – faggatta az asszony este.
– No, no – felelte a brácsás és rosszalólag gondolt Fáraóra, a
pepitanyakkendős, borjútestű, sólyomszárnyú állatra, akinek mindig tele
volt a tarisznyája aranyakkal. Hogy így cserben hagyta! És Euszták, aki
a világ legcsodálatosabb falatait rakta eléje, vajjon hol van? És az
öreg Miklós, aki jókedvű majomhoz hasonlóan kúszott az árbócokon? Oh, ha
legalább Don Giovanni ruhája megvolna! De semmi, semmi: a szobában
savanyú szegényszag és a törött ablakot a szél csöndesen hintázza.
A következő napokban a zenész térdig járta le a lábát. Beajálkozott
irnoknak, gyümölcsárúsnak, vámszedőnek, éjjeli őrnek, még sírásónak is,
de sehol se volt üres állás. Rossz idők jártak, az emberek háborúról
beszéltek. Amikor így keresztül-kasul botorkált volna a városon,
egyszerre összeakadt a doktorral, aki a skarlátból kigyógyította volt.
– Hohó, humillime, – szólt az orvos – hát jól vagyunk, mi? Ez már derék
dolog, hogy nem fekszik, hanem vígan sétálgat! Szép az élet, mi? mégis
csak szép!
Heinrich gondolkodott, aztán így szólt:
– Hogy volna, nagyságos úr, ha megint beteg lehetnék?
– Nem, ez nem lehetséges – nevetett a doktor. – Fura fickó maga,
Heinrich! Miért akar beteg lenni?
– Kár, kár, – bólintott a muzsikus, aztán kezet csókolt az orvosnak és
tovább szaladt a kenyér után.
A következő napokon Heinrich különös dolgokat művelt. Esténkint
negyedóra hosszat szaporán föl és alá szaladt a vízparton, aztán
telemerítette a kalapját és kiitta. Mikor pedig ez a kísérlet – amelynek
veszedelmes voltáról gyermekkorában sokat hallott – csütörtököt mondott,
szerencsét próbált vele, hogy éjjel titokban kinyissa a szoba ablakát,
sőt, hogy néha egy szál ingben kinézzen a hideg decemberi éjszakába.
Egy éjjel az asszony fölébredt, amint az ura éppen halkan kinyitotta az
ablakot.
– Mit csinálsz, Heinrich, – szólt haragosan – megőrültél? Tél van,
menten megfagyok!
A brácsás szégyenkezve sompolygott az ágyhoz.
– Ne haragudj, Babuska – szólt – de mondok neked valamit. Én mégis csak
akkor voltam a legboldogabb, mikor – Isten bocsássa meg, Babuska! –
mikor lázban feküdtem és minden oly szép volt körülöttem, mintha
templomban laknám. Bizonyosan az agyamra ment a betegség, csak így
lehet.
Az asszony nagyon fázott, fölkelt, befűtött a maradék szénnel, aztán az
ura mellé ült az ágyra.
– Heinrich – szólt kiváncsian – én sose voltam beteg, mondd, csakugyan
igaz, hogy aranyos hajón ültél és pénzed, borod, szivarod, ruhád, inasod
volt? Nem hazudtál? Az orrodra teszem az ujjamat!
– Nem, Babuska – méltatlankodott a muzsikus szomoruan. – Az öreg Fáraó
takarított, mosott rám, ő fizette ki a számláimat és Euszták terítette
meg harangozáskor az asztalt. A hajót Miklós kormányozta és esküszöm,
olyan hajó volt, mint az igazi: zászló, árbóc, még tyúkketrec és
mángorló is volt rajta.
– És sose voltál éhes? Furcsa!
– Soha, Babuska. Minek is kínlódni? Hazudtam neked valaha?
– Nem, nem, Heinrich, másnak nem is hinném el, hogy ilyesmi lehetséges.
Minden úgy volt, mint az igazi életben? a viz nedves volt? a tej
kifutott, ha nem vigyáztak rá? a tyukokat megkoppasztottátok, mielőtt
fazékba kerültek?
– Igen, csak még szebb volt, mert nem került pénzbe. De most aludjunk,
Babuska, ezen úgy se lehet változtatni.
Befordult a fal felé és elaludt. Az asszony csöndesen feküdt, a
sötétségbe bámult és gondolkozott. Heinrich, úgy látszik, csakugyan
igazat mondott, hiszen más furcsa dolgokat is tapasztal az ember az
életben. Egy távoli rokonuk holdvilágnál a háztetőn járt és soha nem
történt baja. A szülőfalujában volt egy pék, aki halála után minden
éjjel sült disznón lovagolva kisértett egykori házában. És nekik nincs
egy darab kenyerük a házban és a kölcsönbe kapott szén most fogy el
éppen. Aztán eszébe jutott Golyó úr, titkos álmainak szerény lovagja,
aki kénytelen lesz megházasodni, mert az önkéntes kiforgatta mindenéből.
Babuska fölkelt és a szekrényhez lopózott. Egész lent, ócska rongyok
közé gondosan eldugva volt egy művirágja – egy poros, elszáradt orgona,
– amelyet még akkor kapott, mikor tánciskolába járt Borovicz mesterhez.
Szájába vette a virágot, aztán halkan átment a szomszéd szobába, a Golyó
úr szobájába és letette a virágot az asztalra, a gyorsforraló mellé,
hogy rögtön szembe akadjon, ha a fizetőpincér reggel hazajön a
kávéházból. Irni is akart valamit, de csúnya írása volt, inkább
elhagyta.
Azután Babuska visszament szobájukba, a kályhához lopódzott és kivette a
csövet belőle. A szén meleg lehelete, mint egy kigyó siklott, keringett
körül a szobában. Reggel öt órakor a törött ablakon át beröpült a hajó,
Miklós a kormánynál ült, Fáraó a nyakkendőjét kötözgette és Euszták
vidáman szólt a brácsáshoz, meg a feleségéhez.
– Tessék beszállni, indulás!


Oroszlány Péter halála.
Oroszlány Péter csalamádét hozott zöldrácsos kis kocsiján. Késő ősz
volt, az erdőben fákat fürészeltek. Mikor a szekérke a tisztás felé
fordult, egy nyárfa oldalt billent és ráesett – ügyetlenül, nehézkesen,
ahogy a fák szoktak – Oroszlány Péterre. A sebesültet a szénégetők
galyakon vitték a faluba. Az orvos nagyokat szuszogva tapogatta végig,
aztán ránézett a parasztra.
– Meghalok? – kérdezte az kiváncsian.
– Volt katona?
– Igen.
– Nohát, Pál barátom, gondolja úgy, hogy háborúban volt és…
– Meghalok? – kérdezte újra a paraszt.
– Meghal-é? vetette közbe az asszony, aki föltürt köténnyel, fűtől,
gaztól zöld kézzel állt az ágy lábánál.
Az orvos körülnézett a lapos szobában.
– A papot sose árt elhívni. Ha jóra fordul a dolog, hát úgyis jó, ha meg
rosszra, hát csak túl kell esni rajta.
– Látod, látod, mit csináltál! – sopánkodott az asszony. – Most itt
maradok egyedül, mint az ujjam és mi lesz velem, meg a gyerekbűl!
Az orvos rosszalólag intett, hogy kímélni kell a beteget, maga Oroszlány
Péter azonban nem vette oly zokon az esetet, nyugodtan feküdt és
egérszemét csöndesen jártatta végig a mestergerendán.
A tanító kopogott, benézett a szobába és ijedten pislogott a sebesültre.
A kocsmáros, akinek a szénapadlásra kiabálták föl az esetet, gyorsan
aszuecetet hozott egy kis tálban, de a keze úgy reszketett, hogy
teleföcskendezte a szobát. Az ablakon két öreg paraszt kandikált be. Az
egész falu figyelme hirtelen Oroszlány Péterre fordult, aki büszkén
érezte, hogy rendkivüli dolog történik vele s hogy életében először
emelkedik ki a szürkeségből. Eddig ugyan senki se vetett ügyet rá. A
birkalegelőről került a katonasághoz, onnét meg a felesége karmai közé.
Mindennap azt kellett hallania, hogy lusta, ügyefogyott, borissza, esős
időben még a kutyák is megugatták. Mindebbe az idők folyamán
belenyugodott. Most egyszerre fölébe emelkedett a számtartó juhásznak, a
goromba káplárnak, meg a szájas feleségnek. Nem érezte a fájdalmat és
kisandított az ablakon, mire a két kivül álló öreg paraszt lekapta a
süvegét.
– No! – mondta az orvos, megmosva kezét a tejes vödörben. – Hát mit
szeretne enni?
Oroszlány Péter gondolkodott, aztán ügyesen elkerülve felesége
pillantását, így szólt:
– Töltött káposztát!
Az orvos üzletszerüen mosolygott.
– Jó lesz az? Nem lesz nehéz?
– Nem az.
– Hát Isten neki! – bökött a doktor ujjával a levegőbe. – Mért ne legyen
meg a kivánsága?
Föltette a kalapját, az ajtóig ment, aztán egy kicsit gondolkodott, majd
visszafordult és kezét nyujtotta a betegnek.
– Lehet egy bőrszivart? – kérdezte Oroszlány Péter katonásan.
– Lehet, lehet, – felelte a doktor gyorsan és óvatosan kotort ki a
zsebéből egy kurtát.
Az asszony összecsapta a kezét, – szivart ebben a drága időben! – de a
sebesült már agyarára kapta a kurtát és sebesen kezdett pöfékelni.
Ebéd után eljött a pap. Sápadt volt, huszonkét év óta nem halt meg senki
a faluban, úgy nézett föl a betegre, mintha kisértetet látna. Oroszlány
Péter jóindulattal mosolygott.
– Ez megesett, szent atyám, – szólt és aztán érdeklődött, lehet-e
végrendeletet csinálnia? Nagyon szeretett volna, ez urias dolog, de
miután nem volt semmije, a pap megrázta szép hófehér fejét. Oroszlány
Péter tehát legalább a temetését rendelte meg. Nyitott koporsóban vigyék
ki az Isten kertjébe és a sírnál városi deákok énekeljenek. Gyertyák is
égjenek és a tornál sört kell inni.
Kopogtak, a bíró állított be. Régi haragosok voltak, de most a falu
feje, a dölyfös hegyháti, alázatosan köhécselt és halkan beszélt a
szerencsétlenül járttal. Péter büszkén érezte, hogy a tilosba ment
tehénnél kezdődő harcban végül mégis csak ő maradt felül.
Alkonyat felé beköszöntött az uraság, akinek a beteg paraszt
legénykorában fát és vizet hordozott. Az uraság szaporán csóválta nagy
fejét és össze-vissza beszélt.
– De ilyet, Peti! És fájt? De hiszen katonadolog ez! Fogsz te még fát
hordani a portámra, fogsz bizony!
– Vége annak, – szólt Oroszlány Péter fölényesen, mire az uraság
megszeppenve hallgatott el. – Isten akarata ez – tette hozzá, majd
öntudatosan mosolyodott el, látva, hogy a vendég homlokán kiüt a
verejték.
Csönd volt. Az uraság szeretett volna valamit mondani, vagy illő
formában odébb állani, esetleg talán valamit tenni a szerencsétlenül
járt parasztért. De mit? Egyszerre eszébe jutott, hogy a városban
délután új ébresztőórát vett, amely azon mód künt van a bricskán. Kiment
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A keresztúton - 3
  • Parts
  • A keresztúton - 1
    Total number of words is 3914
    Total number of unique words is 2002
    32.4 of words are in the 2000 most common words
    44.8 of words are in the 5000 most common words
    51.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A keresztúton - 2
    Total number of words is 4031
    Total number of unique words is 1851
    35.4 of words are in the 2000 most common words
    48.2 of words are in the 5000 most common words
    55.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A keresztúton - 3
    Total number of words is 3964
    Total number of unique words is 2151
    29.7 of words are in the 2000 most common words
    42.2 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A keresztúton - 4
    Total number of words is 4001
    Total number of unique words is 2099
    30.7 of words are in the 2000 most common words
    42.9 of words are in the 5000 most common words
    49.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A keresztúton - 5
    Total number of words is 3969
    Total number of unique words is 2014
    30.8 of words are in the 2000 most common words
    44.2 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A keresztúton - 6
    Total number of words is 3886
    Total number of unique words is 1909
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    52.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A keresztúton - 7
    Total number of words is 3975
    Total number of unique words is 2044
    31.5 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    51.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A keresztúton - 8
    Total number of words is 589
    Total number of unique words is 393
    42.9 of words are in the 2000 most common words
    56.2 of words are in the 5000 most common words
    61.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.