A keresztúton - 1

LOVIK KÁROLY KÖNYVEI
Kor.
Okosak és Bolondok. Elbeszélések 3.50
Őszi rózsa. Elbeszélések 2.80
Leveles láda. Elbeszélések 1.50
Kertelő agár. Regény 2.80
A leányvári boszorkány. Regény 3.50
Az aranypolgár. Regény 3.–
A préda. Regény 3.50
Vándormadár. Regény 3.–
Egy barátságos ház története. Regény 3.50
SINGER és WOLFNER KIADÁSA
Budapest, VI., Andrássy-út 16.
A KERESZTÚTON
IRTA
LOVIK KÁROLY
BUDAPEST 1914
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
VI., Andrássy-út 16.
_Minden jogot fenntartunk._
BUDAPESTI-HIRLAP NYOMDÁJA.


A keresztúton.
Az északról és délről jövő postaút közel Bécshez, St.-Pöltennél
találkozott s innét együtt ballagott Szent István hamuszürke tornya
felé. Téli alkonyaton a két postakocsi egyszerre érkezett az állomás
elé. A lovak gőzölögtek, az aranypaszomántos legény minden ok nélkül
trombitált bele a ködbe. A postamester hódsipkában, karmantyúval a
lépcsőn állott.
Az egyik kocsiból hölgy szállott le, piros prémes bunda volt rajta s a
fején lengyel sapka. Ez az utas Bibiani úrnő volt, az olasz ballet
csillaga, aki Innspruckból jött, ahol negyednapja elkártyázta az utolsó
krajcárját. Egyelőre a komornája segítette ki a bajból. A táncosnő arca
ragyogott, az úton jól kialudta magát, most úgy rémlett előtte, mintha
az innsprucki kalandot álmodta volna. A gavallérja alakja könnyü párának
tetszett. Bolondos német lovag! Eljátszotta a pénzét, az aranyóráját,
gyémánttűit, szagos vizeit, két komornyikját, hintaját, okuláréját,
becsületét. Aztán signora próbált helyette szerencsét, hátha vissza
tudná nyerni a sok tarka holmit, hiszen kár lenne értök, de nem
sikerült, ő is ott hagyta a fogát. Hová lett a gavallér? Eltünt? Ej,
jobb is, elég volt ebből a portékából, – gondolta magában signora. – Egy
tapasztalattal több, a kártyások sem érnek semmit. Sőt, a férfiak
általában mind, a szerelem, a csalódás, a fölkiáltójeles levelek, a
kétségbeesések, az eskük, a pisztolygolyók nem érnek semmit.
– Lovam csak reggel lesz, – szólt a postamester, – szobám azonban van.
Signora mosolygott. A másik utas, aki most cihelődött le a délről
érkező, narancssárga kocsiról, nem nyugodott belé ilyen könnyen a
helyzetbe.
– Ha nincs kocsis-lova, én majd belovaglok Bécsbe, – szólt és egy ménkő
nagy kardot húzott ki egérszürke kabátja alól.
Ez az utas tehát tiszt volt. Volt, csakugyan volt, éppen hétfőn küldték
nyugdíjba. Miért? Asszonyhistória miatt. Ez már a tizedik kalandja volt,
amely bajba vitte. Az első a kadétiskola lapjára tartozott (az ismert
profósz-kisasszony), az utolsó a halszagu olasz stációéra, ahol az
ezredese felesége tetszett meg neki a vidám markotányosné helyett. Hol
bezárták, hol pretereálták, hol megvágták, hol kifosztották, most aztán
betelt a mérték, mehetett haza mocsaras, nyirfás magyar
szülővároskájába. Mit fog ott csinálni? Gazdálkodni és verseket írni; a
katonák akkoriban sok verset írtak.
– Hátaslovam, – szólt a postamester, – az sincsen. Az utolsót tegnap
ették ki a farkasok a rendőrfőnök alól.
– Akkor az ön hátára teszem a nyerget, – mondta a katona szigoruan.
– Ej, chevalier, – méltatlankodott halkan a táncosnő, majd bement a
házba, amelynek teteje tele volt zuzmarával és jégcsapokkal, akárcsak
karácsony éjszakája lett volna.
– Excuse, – dörmögte a katona és ő is bement a házacskába.
A szálában szaporán égett a tűz, a cselédek cinkkandelábereket raktak az
asztalra. Egy roppant sárgaréz vízforraló üzletszerüen pöfögött. Signora
letette a bundáját, a tiszt is. Leültek és egymásra néztek. A katona
végigsimította fehér frakkját.
– Signora Bécsbe megy? – kérdezte olaszul, mert tudott ezen a nyelven,
eleget szolgált Milánóban, a Fekete borzhoz címzett laktanyában.
– Igen, Bécsbe, hála az Istennek, Bécsbe.
Csönd.
– Én is Bécsbe megyek, – folytatta a katona, – onnét pedig tovább, a
penzióba. Ezt az asszonyoknak köszönhetem! Az asszonyoknak! Különben,
nem vagyok jó társalgó, bocsánat!
– Akkor hát inkább én kérdezek és ön felel, – indítványozta a táncosnő.
– Igenis!
– Mért haragszik az asszonyokra? Oka van rá?
A katona kelletlenül nevetett.
– Mert mind megcsalnak. Ez furcsa dolog, három hétig bolondulnak értem,
aztán egyszerre, minden ok nélkül cserben hagynak. Miért? Nem tudom az
okát kifürkészni, azt hiszem, nem tudok velük bánni. Vagy gyöngének,
vagy ostobának tartanak. Lehet az is, hogy túlságosan dohányszagu
vagyok. Szóval valami hibámnak kell lenni. De most vége, hála a papnak,
vége, hazamegyek a falumba és gazdálkodni fogok, meg verseket írok. A
szerelmet, bizony mondom, nem ilyennek képzeltem!
Bajuszáról leolvadt a zuzmara, arcáról eltünt a dérokozta zsiros
pirosság. A vastag szemöldök alól, – micsoda meglepetés! – két
nefelejcs-kék szem bújt ki egyre jobban és jobban.
Signora nevetett.
– Ha szabad kérdeznem, tulajdonképpen milyennek képzelte ön a szerelmet?
– Milyennek? Istenem! Valami szelid dolognak. Mondjuk, az ember valahol,
az Isten háta mögött van állomásban, aztán egy este levelet kap
messziről és azt a levelet a frakkja alá teszi, aztán a csatába megy és
a levél a szívén fekszik. Avagy megsebesül, lázban forog, hideg
ispotályban, aztán egy reggel arra ébred, hogy finom női kéz simogatja a
véres haját. Vagy az ember a karosszékben ül és az ölébe borítja a
sublót tartalmát, hervadt virág, tarka szalag, kotillonordó, táncrend,
egy ócska selyemcipő s hasonló dőreségek akadnak a kezeügyébe. Ilyen az
igazi szerelem, gyermeteg és barátságos.
Signora még nem találkozott ilyen furcsa katonával. Sőt talán ilyen
furcsa emberrel sem. Száztizennégy kalandja között akadt mindenféle:
iszákos, verekedő, ábrándozó, fukar, pazarló, hóbortos, irgalmatlan,
ostoba, fecsegő, római karakter, adóbérlő, hitoktató, hamispénz-gyártó,
de ilyen katona, aki hazautazik verseket faragni, aki a kályha mellett a
kotillonordókat nézegeti, még nem. A szerelem mint egy zenélő óra
dallama csendült meg fülében. Egy kis millefleurs-illat, a falon néhány
papirrózsa, az égbolton rózsaszínü bárányfelhők, ez nem is csunya dolog.
Semmi eskü, semmi zokogás, kétségbeesés, a poklok kapujának döngetése,
pisztolyok durrogása, semmi becsmérlő búcsúlevelek, átkozódó, elhagyott
menyasszonyok; ez a katona nem is olyan ostoba, amilyennek ismeretségük
első pillanatában hitte, amikor a postamestert föl akarta nyergelni.
– És milyenek voltak valójában a szerelmei? – kérdezte a hölgy és a
karosszék szögletébe húzódott.
– Párbajok, mellőzések, gorombaságok, áthelyezések, felbőszült férjek,
zokogó apák, bősz hitelezők: ezek a végeredmények. Csatazaj, mintha a
világ sorsa függene tőle, hogy egy szegény bakahadnagy kinél hogy
boldogúl. Rettenetes nekikészülődések, riadó, a cakompakk megmozdulása,
a katona nekiindúl, jön a roham, a rajta-rajta, aztán egyszerre az ember
mégis csak kint van az utcán és sajnálja a pipáját, amelyet útközben
összetört.
A postamester a szobába lépett.
– Ha az uraságok netán szórakozni akarnának, – szólt egy márki
szeretetreméltóságával, – jelenthetem, hogy a városban szinház van. Az
idegenek páholya rendelkezésre áll. A társulatunk nem rossz, különösen a
drámai.
– Kitünő, – bólintott signora. – És mit adnak?
– Troilus és Cressidát.
– Ah!
A táncosnő intett a komornának, aki könnyen sóhajtva kereste elő
bugyellárisát. A postamester ájtatos mosollyal távozott.
– Mi az ön neve? – kérdezte signora a tiszttől.
– Ábel.
– Nem csunya név. Engem Viktoriának hívnak.
– Igy hítták a nagyanyámat is, – bólintott a katona. – De ő már nem él.
– Messze van az ön hazája?
– Nyolc napi utazás gyorskocsin, föltéve, hogy a Tisza nem árad ki. De
mindig kiárad.
– És csakugyan próbált már verset írni?
– Eddig még nem. De ha otthon leszek és kialudtam, kipihentem magamat,
megkísérlem.
– És soha többé nem jön el a hazájából?
– Soha. Elég volt.
Signora az asztalra könyökölt.
– Tudja? – szólt fontoskodva, – én majd irok egyszer magának. De
felelnie nem kell, nem is szabad, csak ha valami igen nagy baja van,
akkor ir. Ez bolondság, Ábel, ugyebár, avagy ártatlan játék, igen,
nevezzük játéknak.
– Sok értelme nincs, – felelte a katona.
Óvatosan néztek egymásra.
– Ez a katona talán csak a bolondját járatja velem, – elmélkedett a
táncosnő – és amint fölmelegszik, egyszerre ő is elkezd kártyázni, száz
rőfös leveleket írni, esküdözni, talán neki is van menyasszonya, aki
átkozódni fog s a végén megint csak előkerül a tokból a mordály és Ábel
véres fejjel esik az asztal alá.
– Ez a nő talán meg akar fogni, – gondolkodott a lovag, – talán a
nyakamra küld valami zsoldos tisztet, akivel zsebkendő-végről kell
megverekednem, vagy egy chevaliert, aki fáraón elnyeri a pénzemet,
maradék becsületemet, esetleg nyugdíjamat is, avagy signora magával
hurcol a fél világon át, eláraszt a könnyeivel, megfojt a csókjaival,
véresre karmol a körmeivel, féltékeny lesz, aztán kacér és megint
féltékeny, térden fog csúszni, kacagógörcsöt fog kapni és a végén kilök
az utcára, mint Anita, Marianka, Valeszka, Susanne és Borbála és
valamennyien. Vigyázzunk, lovag!
A hintó, amely a szinházba vitte őket, nagy dörömbözéssel fordúlt a
lépcső elé.
*
Pandarus a szinpadon mélyen meghajlott, mikor signora és a katona
beléptek a skarlátvörös, csillagokkal diszített páholyba. A nézőtér
meglehetősen üres volt, ha csak a fülkékben álló fehér szobrokat nem
számítjuk látogatóknak. A padmalyról faragott aranycsillár lógott le és
lassan forgott vastag, zöld zsinórján. A teremben narancsszag és rosszul
takarított lámpák illata.
Most Kressida lépett a színre. Amint meglátta a páholyban Ábelt,
összecsapta a kezét és udvariasan mosolygott. A katona megfontoltan
simogatta fehér frakkját.
– Hervadt nő, – szólt signora – és ugyebár egy kicsit kancsal? Maga
ismeri?
– Nem kancsal, – felelte a tiszt. – Ismerem.
Az előadás barátságos lassúságban folyt tovább. Az első felvonás után
egy piros kabátos, harisnyás szolga, aki kopott és szomorú volt, mint
egy megázott lampión, a páholyba lépett és – kellő tisztelettel – egy
összehajtogatott cédulát nyújtott át a tisztnek.
– Megengedi, signora? – kérdezte a katona.
A hölgy biccentett. Ábel kibontotta az írást – cukorkapapiros volt, –
elolvasta tartalmát, aztán intett a lakájnak.
– Válasz? – kérdezte a piros kabátos kenetes hangon.
– Ah, igen. Pardon!
A katona előkotorta aranyceruzáját, amelyet annak idején Velencében,
kártyán nyert egy bolondos városi tanácsnoktól és a piros irónnal lassan
írni kezdett. Signora egy pillantást vetett a kezére. A levél –
franciául – így kezdődött:
„Vigasztalhatatlan vagyok, asszonyom…“
– Teát! – szólt a táncosnő a lakájhoz.
A második fölvonást a páholy hátteréből nézték. Hektor zordonan,
szigoruan pattogott Heléna ellen, de sem ez, sem Kassandra üvöltése nem
érdekelte őket. A borvörös bársonyfüggönyök közé csak olykor furakodott
be egy haragos kiáltás, egy éles kacagás.
– Honnét ismeri ezt a nőt? – kérdezte signora.
– Klágenfurtból, alhadnagy koromból. Jó leány, de inni szeret és akkor
kiszámíthatatlan. A tulajdon kardommal döfte át a kezemet. Ezért mégis
csak megharagudtam rá.
Ábel föltűrte a kabátját és mint már annyi nőnek, megmutatta ütőere
fölött a rosszúl összefoltozott sebet. A kar fehér és gömbölyű volt,
mint egy asszonyé.
– A maga falujában is vannak ilyen nők? – kérdezte signora.
– Hála Istennek, nincsenek. Ott a nők hímeznek és katonákat adnak a
hazának. Bolondság! Fiatal voltam.
– És mikor utazik?
– Holnap, – felelte a tiszt. Összenéztek megint, óvatosan, ravaszul és
ki akarták fürkészni egymás gondolatait. Kölcsönösen ki is találták, min
jár az eszük és ekkor elmosolyodtak. Végre Ábel fölkelt és megigazította
az asszony egyik hajfürtjét, amely a homlokába csúszott. Signora
tartózkodó mosollyal biccentett.
A függöny nyikorogva gördült le, aztán nagyot koppanva hallgatott el. Az
ajtó kinyilt és a piros bársonymentés szolga újra megjelent a küszöbön.
Meghajlott és ünnepélyesen nyújtott a katona felé egy aranypecsétes
levelet, amelyből kellemes illat áradt.
– Hagyjon minket békében, – méltatlankodott signora és elvette az írást,
amelyet a páholy peremére tett.
A tiszt bólintott és nagy, gömbölyű ezüstpénzt adott a lakájnak, aki
boszorkányos ügyességgel tüntette el túlhosszú, hímzett mellényébe.
– Ön nem éhes? – kérdezte Ábel a hölgyhöz fordulva.
– Éhes vagyok. Ez után a kép után vacsorázni megyünk.
Előre ültek és figyelemmel hallgatták a harmadik fölvonást, amely a nagy
szakálla alatt már verejtékező Pandarus, továbbá Páris és Heléna
jelenésével kezdődik. Heléna, akinek nem volt oly éles szeme, mint
Kressidának, többször kérdőleg nézett föl a páholyba, láthatólag
iparkodott, hogy eszébe jusson, honnét is ösmeri ezt a vastag bajuszu
katonát; végre tágra nyitotta a szemét és megrázta parókás fejecskéjét.
A tiszt szigorúan nézett reá, ő már első percben tudta, hogy ez a hölgy
öntött annak idején mérget a pezsgőjébe, valahol a meleg Pádovában.
– Ez is mindig ilyen fonnyadt volt? – kérdezte a táncosnő.
– Nem, – válaszolt a katona. – Kedves leány volt, de féltékeny
természetű.
– Menjünk tehát, – indítványozta a hölgy.
Fölkeltek. A lakáj szertartásszerűen adta rájuk a bundákat és lámpával
kezében kísérte ki őket a sötét folyosóra. Signora a tiszt jobbjába
kapaszkodott, Ábel pedig az egérszürke prém alatt lassan Viktória kezére
tette nehéz kezét.
– Énekelj a szerelemről, – szavalta a színpadon, szerepéhez híven
Heléna, – az, az semmisít meg mindnyájunkat, ó Cupido, Cupido, Cupido!
– Ezer ördög, – gondolta magában a katona. – Ennek nem lesz jó vége.
– Ennek nem lesz jó vége, – szólt magában signora, aztán mentegetőzve
sóhajtott egyet és vállat vont.
Halkan lementek a díszhintóhoz. Ábel az ódon falitükörben mintha már
látta volna magát, amint újra esküdözik, amint egy kisírt nő
kacagógörcsben vonaglik a szobájában, amint éjfélkor, hóviharban,
zordonan jár föl és alá egy jégcsapos erkély alatt, amint egy pisztoly
fekete szeme ránéz és amint végül egy chevalier fáraón elnyeri a pénzét,
becsületét, a nyugdíját, az életét. És ime, a sarok felől komor katonai
halottas menet közeledik, a kocsi tetején a borzas vaslovag lassan
rázatja magát és a koporsóban egy kopott tiszt fekszik és csöndesen
elmélkedik róla, milyen ostobaság az élet és milyen kár volt nem falura
menni, verseket írni.
Signora gyorsan lélekzett.
– Dőreség, – szólt, aztán megrázta magát, mint a vízből kiemelkedő
sirály. – Voilà, ez a sors, és Helénának igaza van.
Az aranyozott kocsi türelmesen döcögött velük az Arany Szarvas felé.


Éjféli beszélgetés.
Pár évtizeddel ezelőtt, mikor az emberek még szép leveleket és naplókat
tudtak írni, és mikor a gondolkodás törékenyebb, furcsább volt, mint ma,
egy anya vacsora után eloltotta a lámpát, a holdvilágnak adta prédául az
ósdi szobát és beszélgetni kezdett a leányával.
– Tehát mi a neve? – kérdezte az ablakfülkébe telepedve, ahonnét végig
lehetett látni az Olt völgyén, amely (akárcsak egy régi festő festette
volna) pontosan, barátságosan nyúlt el az éjszakában.
– Kamilló – felelte a leány.
– Ah! Ez szép név. És nem szeret? Megmondta? A szemedbe mondta?
– Igen.
– És te nagyon szereted, Jozefin?
– Igen.
– Ez az első szerelmed?
– Igen – ismételte dacosan a leány és a félhomályban ökölbe szorította
kezét.
Az asszony ábrándosan fölsóhajtott, aztán összeborzongott, mintha
elkésett hajnali fuvalom érintette volna meg még mindig lányosan
szögletes, hervatag testét.
– Persze, – szólt megvonva vállát – itt az ideje, hogy te is elkezdd a
szenvedést. Tizennyolc éves vagy és én negyvenöt, mind a ketten furcsa
családból, ahol az asszonyoknak mindig az volt a rendeltetésük, hogy
szenvedjenek. Az egyik sírt, a körmével az ablakokat karmolta ezer
darabra, a másik kiült a kerti lugasba, a gyermekei harisnyáit
foltozgatta és majd meghalt az ostoba, javíthatatlan bánattól, a
harmadik odadobta magát az egész világnak és ronggyá feselve jött haza a
sírboltba. Ezek a vén falak tele vannak szép női könnyekkel és el nem
mondott átkokkal. Ej, én is eleget szenvedtem, – tette hozzá magasabban
csengő hanggal, amely egy régi hárfa befejező futamára emlékeztetett.
Jozefin gyanakodva nézett anyjára. Első bánata rosszindulatuvá,
gyűlölködővé tette, mindenkiben ellenséget látott és óvakodott az
emberektől. Az asszony most halkan, alig hallhatóan nevetett, amilyen
halkan és vésztjóslóan csak tapasztalt nők tudnak.
– Ej, mondok neked valamit, – szólt félvállról – ez a mi családi
kincsünk: a szenvedés, az oktalan bánkódás. Ez az örökség anyáról
leányra száll és miután én már kiöregedtem, tehát neked kell átadnom a
kincseket. Ez a világ rendje, úgy látszik legalább.
Jozefin a sötétben kinyújtotta és lassan visszahúzta körmeit, mint a
veszélyt érző macskák. Szép, kis tótleány-arca elcsúfult és a
holdvilágban egy-egy percre tisztán lehetett látni, milyen lesz öreg
korában. Az anyja tovább beszélt, gondtalanul, könnyen suhanva el az
emberi élet mélységei fölött.
– Én különben csak keveset panaszkodhatom, mert engemet, úgy mondják, a
szenvedés megszépített, megfinomított, jól illett karcsú alakomhoz,
haloványka arcomhoz, hosszú szempilláimhoz, amelyeket mintha a sors arra
rendelt volna, hogy udvariasan takarják el könnycseppeimet. Egy
kürasszéros, aki annak idején minden este a színházban volt és folyton
engemet nézett látcsövén, amellyel nemrégen az öreg Aulichot és a szép
Klapkát kémlelte, belebolondult a szomorúságomba és egy napon megvált a
katonaságtól, maga se tudta miért. Sohase mutatkozott be és mégis
tudtam, hogy ez az ember az én rabom, az én szenvedéseim szegény rabja
és azért halt meg, mert szomorú voltam, olyan finoman szomorú, amilyenek
csak elhagyott és behavazott hegyi tavak tudnak lenni. Ezt a hasonlatot
egy költő mondta rólam; a költő később tébolydába került, ahol
harisnyákat horgolt és a lenyugvó napnak képzelte magát. Ilyen hatalmas
és szép volt az én szomorúságom, Jozefin, éreztem, hogy törékeny, finom
és mégis győzhetetlen vagyok, hogy magasan járok az emberek fölött, akik
a kacagáshoz, a zsíros földhöz, olcsó dolgokhoz tapadnak. Egyszer
Bécsben, egy hangversenyen Chopint hallottam játszani, hirtelen,
önkénytelenül rámnézett és egy pillanatig tanácstalanul, ijedten ült
bársonyszékén. Azt hittem, nem tud tovább zongorázni, aztán lecsukta a
szemét… és soha többet nem találkoztam vele az életben. De talán én élek
utolsó munkáiban, ki tudja, a férfiak bohók! És egyszer egy főherceg azt
mondta, hogy éppen olyan vagyok, mint a megboldogult felesége és
segédtisztjével elkérte a gardéniát, amely a hajamban volt.
– És mindig csak egyet szerettél? – kérdezte a leány mogorván.
– Mindig csak egyet, hogy gondolhattam volna másra, hiszen neki
köszönhettem a legnagyobb szenvedélyt, neki a hosszú éjszakák furcsa
ábrándjait, tarka, bohó, bánatos képzelődéseit. Hány téli éjszakán ültem
itt, ebben a karosszékben és néztem végig a völgyön, mialatt sírtam,
gyötrődtem és mégis azt éreztem, amit a legboldogabb ember sem tud, hogy
– hogy is mondjam csak, – hogy nincsen bennem semmi földi, hogy semmi
közöm házakhoz, emberekhez, sárhoz és köznapi dolgokhoz. Száműzött
királynénak képzeltem magamat, a bánat fejedelemasszonyának, aki halkan
jár a zajtalan, sötét vizek partján és olyan gőgösen néz a
könnycseppjeire, mint más a gyémántjaira. Igen, Jozefin, sokan
bolondultak a szomorúságom után, abban a korban a férfiak még szívesen
ábrándoztak, Henrik-szakállat viseltek és éjjelenkint titokzatos nőkről
írtak naplókat.
– És mi lett belőle?
– Oh, ki tudná megmondani? Eltünt és én soha többé nem láttam. Lassan
elfoglalt a vallás, a katholikus vallás, mert Luther oly gőgös és
kemény, nem tudott megvígasztalni, aztán sokat olvasgattam, – Manon
Lescaut-t és egy keresztes lovag följegyzéseit, – sokat zongoráztam és
sokat ültem a holdvilágban. Ha visszagondolok elmúlt életemre, úgy
tetszik, mintha mindig enyhe holdfényben jártam volna, köröttem minden
ezüstös volt, a fák, a mi öreg kopott akácaink csupa komoly ciprusok és
a felhők nagy gyászzászlók, amelyek az égboltról az Olt medréig
csüngöttek alá. Oh, mily finom volt mindez: titokzatos árnyékaim,
ábrándos lovagjaim, törékeny álmaim, és ime, vége, vége mindennek,
megöregedtem, elkészültem, most te kerülsz sorra, Jozefin.
– De én nem ezt akarom, – fakadt ki a leány haragosan – én boldog akarok
lenni.
Az asszony nem törődött Jozefin szavaival, meggyújtotta a lámpát,
megkereste az ezüst tükröt és belenézett. Az üveglapról barátságos,
nyugodt arc nézett vele szembe, a homlokomon finom nyilacskák – mint a
régi porcellánon – és a hajban vékony, fehér szálak, amelyek lassan
remegtek, mint a hegedü mély húrja.
– Vége, vége – szólt újra az asszony és elment az ablaktól – szép volt,
tehát nem tarthatott örökké. Ime, Jozefin, neked adom át éjszakáimat,
könnycseppjeimet, szomorúságomat, óh, hogy irigyellek!
A leány csodálkozva nézett anyjára, aztán kissé visszahúzódott és
félelmében kevés hijja, hogy sírni nem kezdett. Az asszony megsímogatta
a fejét és az ölébe ült.
– Ilyen bolondság az élet, – szólt befonva Jozefin borzas haját, – ki
tudna kiösmerni egy asszonyt? Az emberek soha nem ismertek igazán, soha,
pedig…
Kinyúlt, mint a jegenye az eső után, aztán vigasztalanul nézett a
lámpába. Ahogy a szeme kitágult, látszott, milyen öreg: halavány arcán
csillagba szaladtak a ráncok és a tekintete aggodalmas volt, mint az
elkésett utasoké.
– Ej, menjünk aludni – tette le csöndesen a tükröt – hadd álmodjam és
hadd szomorkodjam egy utolsót. Holnap már kacagni fogok és ez a kacagás,
kis leányom, azt fogja jelenteni, – nos, mit is? – azt, hogy az édes
anyád meghalt és nincs hatalom a világon, amelyik még egyszer
föltámassza poraiból.


Egy hős halála.
Az egyetemre járt, de már kikopott a vizsgákból; kis, külvárosi zúgban
lakott, tánc-leckéket adott és éjjelenkint egy tót szabó üzleti könyveit
irogatta. Nem volt senkije, a lépcsőházban néha találkozott a háziúr
leányával, aki két nagy fehér kutyával ment sétálni. Köszönt neki,
olykor a lány, Malvin, pár szót váltott vele. Orvosnövendéknek tartotta,
s mikor egy ízben az egyik fehér kutya beteg lett, elhívatta, hogy írjon
neki valamit. Miután meghallotta, hogy jogász, bocsánatot kért és
megkínálta egy pohár borral. Egyébként soha senki sem törődött vele,
senki sem kereste, egyszer az utcán egy prémeskabátu úr koldusnak nézte
és alamizsnát akart neki adni.
Amint a háború kiütött, otthagyta a táncórát, a szabó üzleti könyveit, a
kilátástalan, unalmas életét, és fölcsapott katonának. Nagyon félt, de
éppen az önön gyöngesége iránt való gyűlölete hajtotta előre.
– Majd megmutatom én neked, – szólt a gyávaságához, amelyet külön
alanynak, mint egy véletlenül beléje került és onnét többé ki nem űzhető
lakónak képzelt. – Majd kifüstöllek belőlem! Erős leszek! Becsületesen
fogok küzdeni és talán becsületesen is fogok meghalni.
A halál kétféle formában állt előtte, mint kórházi rém, véres
lepedőkkel, kaszanagyságú műszerekkel és eltompult szolgákkal, akik a
holttesteket egymásra dobálják, majd pedig, mint sejtelmes álom, okos
megdicsőülés, bánatos és hallgatag átmenet a földi sárból a mennyei
mezőkbe. Látta magát, amint előrerohan egy tavaszi virágos síkon, amint
körötte kürtök riannak, ágyuk szólanak, amint a nap éles, templomi
sávokat vág a lőporfüstbe, s amint egyszerre a térdére esik és minden
összekavarodik előtte. Ugy érezte, hogy fölébe emelkedik az élet
apróságainak, a zongorának, az üzleti könyveknek és az éhségnek, hogy
megöregedik és komorrá, hallgataggá válik.
– Hős volt, – mondják a vöröskeresztes katonák, akik a közös sír felé
cipelik. És egyszerre fény gyúl ki homlokából és bevilágítja elmúlt
élete útjait, színt, erőt, jelentőséget ad legapróbb cselekedetének.
Már az első csetepatéknál megkóstolta a lőpor izét. Keresztül lőtték a
csákóját; ez eleintén megijesztette, aztán büszkévé tette. Ő volt az
egyetlen, akinek átlőtték a fövegét, csákója este kézről-kézre járt,
mint egy ritka pénzdarab vagy csutora. Másnap káplár lett és kettős adag
húst meg égetett bort kapott. Harmadnap csapatjának az a megbizatása
volt, hogy rohammal vegyen be egy dombot. A magaslat tetején könnyű
ködkárpit mögött ágyuk csillogtak, a fák mögé vadászok bújtak el.
Mielőtt a lejtőkhöz érkeztek, süppedékes réten, azután malomárkon
kellett áthaladniok. Egész éjszaka sűrű zápor hullott, a levágódó
űr-golyók ólmot és sarat fröccsentettek szét.
A csapat dalolva indult neki az útnak. Egy őrnagy gyalog vezette őket,
egy kövér, körszakállas tiszt, akinek éneklő hangja volt s aki lengyeles
kiejtésü magyarsággal beszélt. Nyugodtan rágcsálta gyér bajuszát és
összevissza tépte idegességében a kardbojtját. Egy ideig lassan haladtak
és le-lehajoltak, amint egy ágyugolyó feléjük közeledett, aztán magasra
tartván puskát, lőport, átgázoltak a malomárkon és futólépésben
próbáltak a dombhoz közeledni. A cél egyszerre rettentő messzinek,
elérhetetlennek látszott. Mintha idegen vidéken jártak volna, a tárgyak
körvonalait megnagyobbította a könnyű köd és a füst.
– Félsz? – kérdezte mellette egy hadnagy.
A diák emlékezett erre a tisztre. Azelőtt bankár volt, azaz uzsorás, aki
egy belvárosi kávéházban, szivar és fekete kávé között kötötte üzleteit.
Többször baja volt a rendőrséggel, de mindig kivágta magát.
– Hogyan lett ebből hadnagy? – kérdezte magától az ujonc, de a következő
pillanatban ijedten állt meg. Egy gránát csapott közéjük, derékban
tépázott meg egy káplárt, s a földre ültetett tíz közlegényt. Többen
káromkodtak, néhányan jajveszékeltek, egy ember elkezdett sírni. A sor
megállt.
– Előre! – kiáltott az őrnagy magas hangon, mialatt kardjával lehántotta
a sarat csizmájáról.
A következő percben az egész csapat megfordult és mintegy parancsszóra
hanyat-homlok kezdett visszafelé futni, a malomárok felé. Csak az őrnagy
állt meg szilárdul és rekedtre ordította magát.
– Megállni! – kiáltotta kifulladva és krákogva. – Álljatok meg, gyáva
kutyák! Hátul kartács!
De senki sem hederített rá. A diák a nevezetes pillanatban csak kis
ideig tétovázott, és pislogva nézett az ágyuk felé, de mikor a dombon
újra lőporfelhők képződtek, ő is visszafelé szaladt. Az őrnagy még
mérgesen ugrált egy helyen, mint a kakas, amely viadalra készül, aztán
utánuk ment katonáinak. A malomároknál, amelyen az átkelés időt kivánt,
utolérte őket.
– Gyávák! – szól prüszkölve, sárosan, csákó nélkül. – Megtizedellek
benneteket! Fölakasztatlak benneteket!
Leült egy füzfatönkre és kifujta magát. Egy perc múlva gunyosan mutatott
a háttérre, ahonnét egy szakasz huszár indult útnak.
– Hiába szaladtok vissza – mondta fölkelve és újra a kardbojtját
tépegetve, – az a csapat huszár, a tulajdon pajtásaitok, majd becsületre
tanít, belétek gázol. Igy kell az ilyen bitangoknak!
A diák szégyenkezve állt az őrnagy elé.
– Mit csináljunk? – szólt félszegen.
– Mit? – krákogta az őrnagy és kezébe vette a zászlót. – Majd
megmutatom, hogy mit?
A csapat félénken állt meg és gyanakodva nézett a közeledő huszárokra.
Az őrnagy magasra emelte a zászlót és előrefutott a síkon, szemben az
ellenséggel. Száz lépésre egy ócska ököritató volt, annak a repedésébe
beletűzte a lobogót és így kiáltott, most már egész rekedten s a
szavakat csak félig hozva napvilágra.
– Ide kutyák, itt a helyetek, itt dögöljetek meg!
Egypár katona, köztük az uzsorás hadnagy, a diák és néhány öregebb
harcos mérgesen indult a zászló felé. Körülöttük peregtek, fütyültek a
golyók, lehántván a fűzfák és nyirek kérgét. Egy káplárt homlokon ért a
lövés; magasra ugrott a levegőben és bukfencet vetett. Egy másik katona
levette a csákót a fejéről és az arca elé tartva, lassan, megfontolva
haladt előre.
Mikor a zászlóhoz értek, mély, állati búgással egy ágyugolyó repült el a