A hazai bölcsészet jelene - 9

értekezéseiben, s nyugton maradt mind ez ideig. De nyugton maradt
tudománya is. Mert noha épen ő állapitá meg közöttünk, hogy nincs
bölcsészeti rendszer, mely valódi becs nélkül szükölködnék: mégis épen
az ő bölcsészi irányának ismértetésére van megjegyezve az Uj M. Muz.
szerkesztője[41] tollával, hogy a Horváth Czirill és Hetényi által
követett bölcsészet „egymást kizáró, tagadó, engesztelhetlen.“ Ez, mint
már volt érintve, nem áll. Az általános eszmeiség épen azért eszmeiség,
hogy minden bölcsészeti mozzanatokat beölel, méltat, s felhasznál ön
szervületének táplálatára. De áll igen is, minden másféle bölcsészetre,
legyen az birálati, tapasztalati, anyagi stb; mert csak az eszmeiségben
van végetlenség, általánosság; csak az eszme oly végetlen elv, hogy
benne az anyag is megalapittathatik, mi az anyagról, megforditva, nem
mondható; és igy az eszmeiség nem anyagiság; bármennyire szivesen
ohajtják is némelyek összekötni Hegellel Moleschott Jakabot, Vogtot;
mely utóbbiakat épen a hegeli tudomány védői szokták rendre utasitgatni
Németországban, mint sok legujabb időbeli czáfolati példák mutatják.
Méltán gyanuba vehető ennélfogva egyrészrül szóban levő bölcsészeink
önállása, másrésztül tudománytörténeti jártassága. Meglehet, s a
valószinüség oda hajlik, hogy nem Hegel tudományát roszalják, hanem
inkább nevét. Megvallom, nem ohajtom hogy e részben igazam legyen, de
mégis legyen inkább nekem igazam, mint hogy iróinkra bebizonyodjék,
miszerint ösmérve is üldözik Hegelt. Amaz gyarlóság volna, ez gyalázat.
Mert vegyünk hazai tudósokat, kik párti érdekből, mely személyekre hajt,
sohasem szólottak, s független vizsgálódási nyugalmat sőt tartózkodást
tanusitottak az uj iránt, s becsülő figyelmmel vonzódtak a régi felé,
minők a boldogult Fejér György, az élő Szilasy János és Purgstaller
József: mindez irók ismérik Hegelt, felejték-e el magokat egy perczig is
annyira, hogy belőle veszedelemnek státusra, egyházra lettek volna
határzott jós papjai? Még Szilasy legtartózkodóbb. „Philosophiai
tanulmányai“ nem mutatnak föltétlen odaömlést Hegel keblére, de
visszataszitó ellenszenvet sem. Ő nem örült a győzőkkel, hanem folytatta
elmélkedéseit, s mindjárt a Hegel miatti pör végződtével felolvasásokat
tartott az Akademia kebelében. Azokból kitetszik, hogy csak nem
bátorkodott hive lenni az ujabbkori bölcsészetnek, de megvallja, hogy „a
vele való foglalkozás szép eszmékre szolgáltatott alkalmat,“ hanem
rendszere annyira homályosnak és beburkoltnak, iskolája oly ingatag és
habozónak, részint bontó és rontónak látszott előtte, hogy vele
társaságba lépni nem tartá tanácsosnak[42]. Ennek daczára mégis fontos
Hegelre nézve ugyancsak Szilasy nyilatkozata. „Részemrül nem bánom,
itéljen Hegel felől kiki, a hogyan neki tetszik; de azt mint bizonyost
állitom, hogy Hegel és iskolája mellőzvén a logika, metafizika és
pszükhologia s más effélékre való befolyást, különösen hatott a
filozofián alapuló nagyobb tudományokra, milyenek a theologia, politika,
hisztória, fizika és az eszthetika[43]. Annyi vád ellen, mennyi Hegelre
nálunk szóraték, ez is igen elég védelem. Mit mondjak Purgstallerről, ki
évek óta egyezményesnek, s a mi ezzel azonos jelentésü, az általános
eszmeiség ellenségének is hireszteltetik? Ő, ugy veszem észre,
bölcsészeti meggyőződéseivel másutt áll, mint állott akkor, mikor
„Észtan, vagyis gondolkodás és ismetan“ czimü bölcsészeti munkáját irta.
Névszerint az ujabbkori elmélődésre vonatkozólag, kimélettel, mi az
elismerésnek csalhatlan kezdete, szól Hegelről. Világosan kimondá e
bölcsészünk, hogy a Hegelre hányt kövek, vagy saját szavaival: „a régen
elhunytra (Hegelre) szórt kárhoztatás nincs eléggé okkal támogatva; s
föltéve hogy rendszerében pantheizmus rejlik, tiszte a kritikának
szigoruan vizsgálni: van-e czáfolhatlan észokkal támogatva; mert tegyük,
hogy ama világnézet tudományilag van igazolva, ugy a tudomány kénytelen
azt türni[44]. Fejér Györgyöt már idéztem, s körömhöz képest illően
méltattam.
A most emlitett bölcsészek egyike sem állván vitában Hegel miatt
senkivel, pártatlanság tekintetében valamennyi szaktársaikat
felülhaladják, Ők, egyen kivül, ma is élő és legmunkásb müvelői a
bölcsészetnek irodalmunkban. Rólok és utánok önként jut eszembe az
egyháziak, különösen a kegyesrendiek nagy érdeme a bölcsészet körül.
Kegyesrendi volt Cörver Elek is, és épen egy századdal előzte meg mai
utódait, midőn a peripatetika filozofia után oly sükerrel és első
müködött az akkoriban felkapott wolfi bölcsészet meghonositására,
hagyván szent hagyományt szellemi örököseinek.
Irodalomtörténeti tényül, s teljes határozottsággal állitható ezen
adatok szerint, hogy az ujabb elmélődés midőn megbukni látszott, nem
bukott el, hanem csak védelmezői hanyatlottak meg. Ez okbul reá, mint
olyanra hivatkozni, mint történettani lényre mutatni, még igen korai.
Sőt inkább élő elevenség az közöttünk. Mert nem felfogta-e ujból az
elmélődés ügyét Térey még 1843-ban mindjárt Szontagh ellen, birálván
ennek Propylaeumait[45]; aztán nem tört-e egész bátorsággal lándzsát
Hetényivel[46] Bocsor István ugyanez időtájban[47]; mig a régi harczosok
mindegyike folyvást hive maradt az ujnak e jelen óraig, sőt egyes
tudományokra is többen átvitték a hegeli bölcsészetet, mint különösen
nevelésre Warga és Szeremlei; ez utóbbi a jogbölcsészetre is; ki, miután
még 1841-ben adta volna ki a hegeli rendszert ily czim alatt „Az uj
filozofia szellemvilági fejletében[48], 1849. év folytán jelent meg tőle
“Jogbölcsészet[49]. Mindkettő önállóan. Folytassam-e a neveléstan ujabb
alakulását? Csak jó emlékezettel fordulok vissza néhány sorocskára,
melyet ama nemes törekvésü, alföldi kisded irói kör, a „Néptanitók
könyvének“ alapitói[50] Hegel ügyében jó alkalommal Eötvös ellen, ki az
uj kor Arisztotelesét kárhoztatja, mert igy tanit: „a mi van, az jó,“
védelem gyanánt elmondottak. Emlitsem-e továbbá a „Protestans theologiai
könyvtár“ dolgozó társait, s ujból egy kis önczélu szaktudós irodalmi
kört, mely Hagenbach után a velőkig van meghatva az ujabb kori
bölcsészet által? Ők a theologiát Schleiermacher elvein, a mint ezeket a
hegeli befolyás meghatotta s módositotta, irják, tanitják; s egyuttal
beösmerik, hogy mai nap puszta józan észszel, tudomány dolgában, nem
sokra mehetni. Még nem szóltam a történetirásról, jog- és széptanról.
Nem is akarok oly határzott itéletet mondani, mint ha példaul az ujabb
és valóban uj történészek, Csengeri, Szalay, Wenzel iskolailag tanulták
volna be Hegelt, s kapnák az ihletést utána. Ilyet nem mondok, mert négy
fal közötti elmélkedéseiket nem ismérem. Igaz mégis, hogy munkálataik át
meg áttörvék a hegeli elmejárás verőfényével. Sőt többet mondok.
Henszlmann Imréről, önvallomása után, mihez nem fér kifogás, tudom, hogy
sohasem foglalkodott Hegel széptanával, mégis, mint én kimutattam, semmi
sem igazolja ugy egymást, mint Hegel theoriáját Henszlmann gyakorlata,
az viszont ezt, elannyira, hogy mindkettőnek széptani nézetei, habár
különböző oldalrul indultak is, egy nagy igazsággá jöttek össze, mint én
az egykor kigunyolt „eleven, czélirányos, jellemző“ három szépalakot a
hegelféle „jelvi, remek és regényes“ müformákkal ugyanegynek
bizonyitám[51]. Mondhatnék s pedig egész jámborsággal, magamrul is
annyit, hogy előbb voltak afféle meggyőződéseim gondolkodás után, mint
tanulmányaim könyvből; de hát ki hisz mai világban az irói
önvallomásoknak? Végezetül legyen az eszmei bölcsészet javára felhozva
Győry Sándor[52] nagy becsü értekezése az Uj M. Muzeumból. Őt nehezen
fogja érthetni könnyed külföldi tanultság, ifjusági kapkodás
ellenvetése. „Az emberiség eszményi fejlődése,“ ez az értekezés czime,
az uj filozofia sarkköveit rakogatja le. Hadd szóljon Győry maga. „Az
általános filozofia, mint egy másik uj korszak az elméleti világban nagy
részvétet gerjesztett és szintugy számos követőkre mint megtámadókra
talált. Legkellemetlenebb benyomást talán az tehetett az elmélkedni
szerető közönségre, hogy a legmélyebb gondolkozó fők, milyenek minden
kétségen kivül az általános filozofia alapitói, ugy hurczoltattak,
meglehet méltatlanul, a fel nem világositott nagy közönség törvénytelen
itélő széke elibe, mint éretlen gyermekek vagy szinte tébolyodottak. Az
általános filozofia követői közönségesen idealizmussal, pantheizmussal,
atheizmussal, erkölcs elleniségre vezető elvekkel, fatalizmussal
vádoltatnak és minden egyébbel, ha van még valami, mely irántok
gyülöletet gerjeszthet. Ezen vádaktól távol azon férfiak nyilvános
élete, a kiknek tanitmányait látjuk előnkbe terjesztve, és ha a
filozofiában elégnek tartatik néhány betanult szavakkal vitázni, azoknak
értelmét hol ide hol amoda huzni vonni, azokhoz következtetéseket
aggatni, mind addig mignem föltett eredményünkhöz jutunk, ugy hadd
menjen a maga utján, nem sokat törődünk vele.“ – Igy szól Győry Sándor
elfogulatlanul és eléggé idős korában, hogy éltesek által ifjunak ne
kisebbittessék; és fejtegetvén az ujabbkori elmélődést, ezen tételben
mondja ki megnyugvását, s az eszme iránti hódolatát: „korunk az
általános filozofia kifejlődésénél állapodott meg;“ és ez alapon szövi
további okoskodásait az emberiség eszményi (talán inkább eszmei[53])
kifejlődése körül. Elég, elég, hogy az eszmeiség ócsárlói ellen bástyát
találtunk legyen okoskodásaiban. –
A helyett, hogy a tudományoknak nem a divatos vagy jobban: a régi skot-
és kantféle bölcsészet nyomán való haladását részletesen és tovább is
bizonyitgatnám, egyedül a nyelvészetről van egy két szóm, részint magam
igazolása végett, részint a nyelv körüli más más utú törekvések
összehozására. Én, mint másban, ugy itt is szeretem együtt tartani az
elméket, s nem látok semmi veszedelmet abban, ha Czuczor egyik, Hunfalvy
másik utat követi a nyelvtan megalapításában. Ez nincs az én általam
követett bölcsészet ellen; azonban más oldalról nem kis aggodalmak
keletkeztek az iránt: lehet-e Czuczor utját jogositani. Én, részemről,
jogositottnak hiszem, tartom; s nem támasztok gyanut okok ellen, ok
nélkül. De honnan van hát nyelvészeink aggodalma, kik a bölcsészeti
nyelvészettől, mint Hunfalvy Pál, féltik a nyelvet? Felelet: nem
elegendő bölcsészeti műveltségből, vagyis az egyoldalu gondolkodásból,
mely szerint a történeti vagy összehasonlító nyelvészek elvetnek
mindent, a mit a nyelv külső történetéből nem merithetnek, vagy más
szóval: semmit sem hagynak az élő tudalomra, a nyelvösztön és érzékre,
holott a magyar nyelv nem oly teljesen bevégzett jószág még, melynek
csak története volna már, hanem van folyvást eleven, munkás élete,
szülemlő képessége, mely szerint ha nem teremt is minden nap uj alakot,
de legalább ujraszülheti a régieket, mint ujra is szüle már sokat; nem
is említve az egyszerüséget, mely a tisztultság, éredés tagadhatlan
jele. – Hibáznak továbbá nyelvészeink abban, hogy a nyelvet, mint
bölcsészetit, nem a képzet, hanem teljesen a gondolkodás müvének hiszik;
legalább ide vág Hunfalvy Pálnak ellenem felhozott okoskodása, melyben a
betük jelentességet, az organizmus szolgálatát a nyelv körül, elveti.
Mert ha valamit állitok is „a magyar betük ősjelentéséről,“ ez még nem
azt teszi, hogy annak „minden más nyelv betüiről is okvetlenül“ állani
kell. Épen az a nyelvek sajátsága, hogy bennök nem azon abstrakt
egyetemesség dolgozik, mely nem is egyéb, mint egyetemesség, hogy a mi
egy nyelvben történik, másikban is ugy történjék. Épen abban áll a
nyelvek szelleme, hogy a mit egyik nép igy fejez ki: a másik amugy
fejezi ki, vagyis a dolgot, mely egy és ugyanaz, p. a napot, egyik
mondja nap-nak, a másik sol-nak a harmadik Sonne-nak, igy az isten,
világ stb. szavak végetlenül. A mit már élő nyelv körül tudni lehet, az
nem foglaltatik mindig oklevelekben. Sőt a nyelv élete épen a tudalom
maga. Soha se keressünk azért oly egyetemességet, a mi csak névleg az,
ne különösen nyelvekben; ne is fogja rám senki, mintha én olyan bolondot
állitanék, „hogy egyedül a mi nyelvünk hű lenyomata az emberi
organizmusnak, s a többi nyelvek elkorcsosultak“[54]; mert ez az én
bölcsészeti meggyőződésemmel ellenkezik; holott más oldalrul nem
csudálom, ha olyanokért tétetem felelőssé, a mik a régi elvont
bölcsészeti gondolkodással épen egyeznek. Ilyen már az a meggyőződés,
„hogy a nyelv bölcsészeti müvelése az élő tudalom és ezer meg ezer
példák nyomán fölösleges, mert a bölcsészet egyetemes tudalom dolga, igy
tehát bölcsészeti nyelvmüvelés után a nyelvek között nem volna
különbség, holott a tapasztalás ellenkezőt tanit.“ És épen mert a
tapasztalás ellenkezőt tanit, azaz a nyelvek különbségét: ezért kell
lenni a magyar nyelvben is valami különböztető határozmánynak,
tulajdonkép sajátságnak. És ez a sajátság nem épen az, mi a magyar
nyelvnek, példaul az uralaltaji nyelvek közül, mint felmaradt rész, jut,
hanem az, a mi a magyarnyelvet folyvást élteté s virágoztatá addig is,
mig uralaltaji nyelvekről nem is álmodtunk. Ez pedig a nyelv mai élete,
melynek törvénye nincs megirva előre a rokonság határai között.
Hasonlóul hiába való törekvés „a magyar nyelvnek minden izikéjét
oklevelesen meghatározni“ akarni, mert a nyelv oly szabad alkotásnak is
helyt ád, minő a legszilajabb költői képzelődés vagy kedvcsapongás
mögött sem marad hátra. Én tisztelem az összehasonlitó nyelvészetet, s
erről Hunfalvy P. is vön értesülést, hanem az még nem minden. És
Hunfalvytól nem vehető épen rosz néven, ha emlitvén „a hires filozofia
tudományt,“ kicsinléssel szól felőle, mert ez neki már szokása, másfelől
az a bölcsészeti gondolkodás, a melyre munkáiban ismerhetni, nem is
egyéb mai nap, mint csak épen hires. Ő, hiszem azon bölcsészetről szól
kicsinléssel, a melyet ösmér; tudnillik a magáéról; ez jogában áll.
A nyelv, mint emberi szellem müve, dolgok tárgyak neve. A dolog vagy
tárgy (nap, isten, világ) ugyanegy; a név (nyelvek szerint) különböző,
hasonló vagy épen ellentétes. Lucus a non lucendo. De a dolgok nem üres,
holt lények, hanem bennök erők, törvények munkálnak, nyilatkoznak; és
pedig elménk meg szokta különböztetni bennök a lényegest a látszattól,
az allományit (substantiale) a járulékitól. Egyik tárgyat elnevezé az
ember egyik, másikat másik tulajdona után; vagy épen a magyar ember a
lényegi, másik csak a látszati oldalt vette észre, s fogadta el inditóul
a dolog elnevezése végett. Sőt tetszett valamely nyelvnek ugy és nem
máskép álkotni szót, mint Humboldt irja: aus freier Lust, teremtői
játékból: ki veheti kérdőre? Az összehasonlitó nyelvész? Soha! A mit a
képzetek társakozása egy Shakspearenél, egy Jean Paulnál vagy magánál a
népnél, dalai, meséi, közmondásaiban szabad, senkitől nem engedelmezett,
de nem is kért módon összehoz: mindazt előhozhatja, mindazt a
szabadságot követheti a nyelv és jaj a nyelvnek, a mely ebbeli
szabadságát nem követi, nem használja, mert megkövesül, elveszti
szülemlő erejét utóvégre. Mondom, ismét mondom, „okleveli bizonyosságot“
ne keressetek a nyelvben; ne is feszitsétek a szellemet a tudvalevő
szabályokra, és ugy ne a nyelvben, mint ne egyebütt. A maga önutú,
szeszélyes, daczos alakaiban a nyelvet követni, a nyomokat kimutatni, ez
nem épen oly csekélység, mint pusztán az adatok emberei gyanitják. Tiz
összehasonlitó nyelvészünk lesz addig, mig nem kettő olyan, minőt,
előbbiek után, ohajtok, Czuczorban pedig jó formán birunk is már.
Ha tehát történik, hogy valamely tárgyat ez a nyelv talán lényegi, amaz
ellenkezőleg látszati oldalrul foga föl és nevezett el, és erre a betük
vagy hangok segitségét sajátságos módon vette igénybe: nem lehet-e
szólni bölcsészeti nyelvmüvelésről, mint ezt, Czuczor után, tömérdek
példában isméri a magyar olvasó már eddigelé? És ha nyelvünkben talán
inkább lényegi mint látszati oldaláról van elnevezve a dolog, nem
mondhatni-e, hogy a magyar elme inkább bölcsészi mint költői
határozmányait ragadta meg annak, vagy mgforditva? Igy a bölcsészeti
nyelvmüvelésről, igenis, lehet sőt kell szólni, ha nem akarjuk
egyoldaluságban szilárditani meg a nyelvészetet, mitől isten őrizzen. De
ez a bölcsészeti nyelvmüvelés korántsem azt teszi, hogy mindig
kategóriákat pergessünk ajkainkon; hanem ez uton lehet szólni valamely
nyelvnek bölcsészeti vagy költői hajlamáról, de akár ezt, akár azt
mondjuk, mindig bölcsészkedve, okot fejtve szólunk, különben az egész
nyelvészetet igen közönyös dolognak tartom, olyannak, melyben semmi
sincs egyéb emlékezeti tudatnál, a lélek bensősége nélkül.
Mindezektől azonban elüt Hunfalvy P. értelme a bölcsészeti
nyelvmüvelésre nézve. Szerinte „bölcselmi magyar nyelvtudomány az leend
egyszer, mely felfogva a nyelvek közötti egyezést és különbséget, fel az
altaji nyelvek általános jellemét, azok mélyébe hat, s a magyar nyelvnek
minden izikéjét oklevelesen meghatározza“[55]. A mi ezenkivül van,
szerinte, ráfogás, ugyhivés. Látni való, hogy ő pusztán csak adatokat
szeret a nyelvben még pedig irott adatokat. Ez igen fontos egy dolog, de
az élőnek van élete is nemcsak története, jövője is, nemcsak multja. Én
ezt is becsülöm Czuczorral és Lugossy és Ballagival együtt, mig ő csak
amazokhoz ragaszkodik. Ez érdeme egy részrül, mert munkássága eddigelé
is bámulatos, és hibája más részrül, mert türelmetlensége már is
kiállhatlan. A bölcsészeti nyelvmüvelés nem törli el a nyelvek közötti
különbséget, ha bár egyes hangokat, szókat végső elemekig bonczol is.
Ugyanazon hangot máskép veszi más nép. Ugyanazon tárgyat más tulajdonság
után nevezi el más nyelv. Ugyanazon nyelvtani alakot más módon
szerkeszti más nyelv. A hang egy, de a felfogás különböző. A tárgy egy,
de sokfélék a benne fekvő tulajdonok. Egy az értelem, de más az alak, p.
a mondat formája.
Ha tehát emliti Hunfalvy, hogy nem tudja: „miért nevezte el az ökröt a
régi hindu a vah (vehere) szótul, a görög a boare-tul s a magyar az
öklelni-tul;“ ha nem látja be „azon belső metafizikus szükséget, melynél
fogva különböző uton nevezték el a nyelvcsinálók az ökröt;“ és ha „az
erre adandó felelettől függ az igazság, melynek hódolni fog“[56]: ugy
előbbeniekben kész az eligazitó felelet. Hiszen a magyar sajtói
Tárczában hozza fel maga Hunfalvy, hogy „némelyek a szanszkr. uksan-t
(taurus) seminatornak értelmezik.“ Hogy ez épen valami nagy metafizikus
szükség volna, arra semmi szükség, mert a nyelv a képzet dolga, nem
pedig a gondolaté s épen azért különböző. Ha a gondolaté volna, ugy nem
volna különböző; mert a gondolat egy és ugyanaz, p. az ökör sehol sem
tartozik nem szarvas állatok közé, de tulajdonai után egy osztályba
eshetik lóval, tevével; s a lovat, tevét is el lehet vala nevezni vah
(vehere) szótul a nélkül, hogy mindaztal ló és teve összetévesztetnék az
ökörrel. De az öklelni-tul lovat már nem igen fog nyelv nevezni soha,
mert a ló nem öklel. És igy a metafizikus szükség mindössze is a dolog,
a tárgy maga. „Vah (vehere), seminator öklel, boare,“ mind tulajdonságai
az ökörnek, ennélfogva lehete is közülök akármelyik után neveztetnie;
mint nem fogna meglepni, ha körme, szarvai után neveztetnék is valamely
nyelvben talán szarvasnak, körmösnek stb.; mikor csak annyiban volna
beleszólója a bölcsészetnek, a mennyiben elitélné hogy melyik nyelv
nevezi lényegesb vagy kevésbbé lényeges oldal után ugyanazon tárgyat. –
Igy jár el szellemünk a nyelvalkotás körül. És gyanus az a bölcsészet,
mely nem tudhatni vél oly dolgokat, melyeket még nem tud, ellenkezőleg
nem tudni vall olyakat, melyeket tudhat. Ennélfogva semmi nagy
bölcseséget nem látok abban, hogy „miért nem jelent a menni szó
repülni-t.“ Ez a szőrszálhasogatásnál is finomabb, és lehet, hogy igen
gyakorlati, de a „lét és tudat“ bölcsészetének vele semmi köze. –
Térjünk vissza ennek ügyéhez közelebbrül és végezetre.


XVI.
Ugy tetszik, legalább nekem, hogy az a fenséges tudomány, melyet
mondaszerü adatból Püthágorás óta filozofiának hi a tudós világ, jelen
korunkban megállapodott. Lehet, hogy az időjárás vön uj fordulatot, s az
ugynevezett gyakorlati szellemeknek viradt fel, de hihetőbb mégis, hogy
valami nagy esemény történt a tudomány életében, mely miatt, vagy mert
akadály, vagy mert fontos előhaladás, lehetlen kissé hosszabb időre meg
nem állapodni; első esetben, hogy elhárittassék; másodikban, hogy reá
mivelődjek a kor, s utána érjenek az elmék. Én ez utolsót hiszem.
E részben a német szellemet illeti a dicsőség. Ezt bevallani az
igazságnak vitt hódolat. Egyszersmind állithatjuk, hogy a bölcsészet
elérte férfikorát, vagy legalább tulvan a fejlődési korszak vergődésein.
Ezen nyilatkozattal, megvallom, azon tudósainknak ohajtok egy kis örömet
szerezni, kik a németországi bölcsészeti mozgalmakban, miképen Kant óta
történt, megrovandónak lelék a rendszerek egymásutáni gyors
következését. De ugyanazon tudósainknak mondok más oldalrul keserüséget,
ha állitom, hogy ilyes felfogással s ellenvetéssel akaratlanul is
elárulják, hogy igen elmaradtak, vagy tévuton járnak, talán vég
meghasonlásban is vannak a mai bölcsészeti tudalommal.
Ma már nem igen nagy szerencse az a bölcsészet, mely tapasztalat,
kétely, birálat s több efféle vezérige után indul. A tudomány megnyeré
immár a lehető szervületet, s amaz elemekből elfogadta mindazt, mi
bennök életrevaló, elsajátitható volt; minek öntáplálkozása végett
hasznát vehette. Hasonlóul elvirultak a váladékos (ekklektikus)
bölcsészet tavaszi napjai; szinte késői dolgok a nemzeti bölcsészet
ferdén látott alakulásai: az angol vagy skot közérzék, a franczia
felvilágosodás, a német alanyiság részszerintiségei.
A tudomány épületén egy uj emelet van készen; ezt kell meglaknunk,
megerősitnünk, hogy tovább épithessünk. A szellem, ugy látszik,
megfáradt a nagy munkában, s hosszabb időre pihen, a mig uj irányt lel.
Láthatni ugyan mai nap is némely nyomokat, de koránsem uj, hanem csak
megujitott kezdettel. Az eszmeiségnek (idealizmus) sükerült a rendszerbe
ömlés, a tudományi alak megnyerése, mig a másik oldal, az anyagiság,
mind hiába küzd szervületért, alakért, elevenségért. Most tehát emez
utóbbi ujra kezdi a harczot[57], mint Macready Macbethe, mikor már
haldoklásábul még egyszer fölemelkedik, s megerőteti magát utoljára.
Mert mióta a természet, az anyagi világ is átszellemült, azaz
tüneményeiben magánál fensőbbre, nemesebbre utal, senki okos nem lesz
eléggé bohó a természettudományok itélő széke elé vonni az eszmeiség
elvét. Pedig ez volt a rendes eljárás. A természet, mint tények országa,
volt az itélőszék, a legfelsőbb biróság. Hányszor állittatott szembe
egymással ész és anyag, szellem és természet? Mai nap épen a legnagyobb
természetbuvárok, Liebig, Humboldt stb. tesznek tanuságot a szellem
ügyében.
Ha tehát megujult az anyag és szellem ős kérdése, körülbelül annyi
várható utána, mint a mi eddigelé történt, hogy az eszmeiség ujra
megfelel magaért, föltevén, hogy legyen valakinek kedve folytatni a
vesztett ügy csatáját.
Erre gondoltam én már, midőn a bölcsészeti fejlődés megállapodásáról
szólottam. Legfőbb az, hogy ezalatt időt nyerünk elérni az előre
haladott irodalmakat s egy szivonalra emelkedni velök. Csak az a kérdés:
miképen használtassék fel az eltölteni való idő. Mert ennek is több
módjai lehetnek. Nálunk az volt eddig szokásban, hogy a bölcsészeti vagy
általán, tudományos jelenségeket a külföldön kelle megszeretnünk előbb s
aztán nagy ügygyel, bajjal ültetnünk által, s honositani meg. Ilyenkor a
mi tudósaink belé kapaszkodva egy egy külföldi nagyságba, vitték a nevét
s tudományát csudálatra méltó buzgósággal, tüzzel, vassal; inkább mint
honfitársai oda haza. Sohasem szerették jobban Coccejust, Voetiust,
Ramus Pétert saját népeik, mint mi. De az ellenkezővel, a gyülölettel is
igy voltunk. Sohasem, üldözték jobban Hegelt oda haza, mint nálunk.
Azonban a szeretet épen olyan volt mint a gyülölség: bün. Mind a kettő
tekintély rovására történt; s ez mutatá és mutatja ma is azon
álláspontat, melyet a bölcsészet, mint tudomány, irányában elfoglalva
tartunk. Igy hallhatni közöttünk ma is sokféle bölcsészetről. Rousseau
és Voltaire felől, ha tetszik, ujdonságképen csak jelenleg olvashatunk
eligazitó elmélkedéseket. Van embere a mult századi bölcsészetnek oly
meggyőződéssel, hogy a mi azóta történt, mind hiába történt. Igy
rothasztjuk az életet fölösleges tudni valókkal, miket már régen el
kellett volna felejteni, vagy csak annyit tartani meg belőlök, mennyit
ételből a gyomor, t. i. a táplálkozásra szükségeset. – Mind e
jelenségből mégis annyi esik dicséretül a magyarság szellemére, hogy nem
volt oly habütése az eszmék mozgalmának Európában, mely közöttünk nem
érzett volna. Mindenkor belé estünk a mozgalom körébe, s fejlett
körültünk a szellemi tériség, mint naptól a világosság. Ez nagy
szerencse, igy és nem máskép magyarázható meg, ha nem hullottunk ki,
mint önmiveltségü nép, az idő rostájából.
De a mi bününk, szeretet és gyülölséggel egyiránt, igen természetes volt
mind eddig. A népek egymásnak mesterei. Egyik a másiktól tanul; és nem
mutathatni nemzetet a földön, melynek hiányzott volna a maga mestere.
Történik aztán, hogy a kezdet durvasága lebárdoltatik a müveltség simitó
befolyása által; s a nemzetek rokonulnak a pallérozódásban. Azért egy
részről időelőtti volna kedvünket veszteni a munkához, mert még nagy
tudományi multtal nem dicsekhetünk, de más részrül férfiatlan is, mert
erőszegett állapotra mutatna, mintha félnénk a munkától. Tanuljunk csak
más népeket, irodalmukat: meglátjuk, hogy a mi nem nekünk való, bizony
nem ragad ránk erőszakosan, csak el ne hagyjon bennünket az eszmélkedés,
a magunkra gondolás. Arra, hogy tudományban eredetiek, önállók legyünk,
nem is oly szükséges a nemzeti eredetiség, mint az emberi szellemnek
fölismerése. Költőénél e részben kedvezőbb a bölcsész sorsa, mivelhogy
nem oly lényeges nála a nyelv és ebben rejlő forma, mint a költőnél. De
ha még a költészet is idegen formák után müveli magát és még sincs
elzárva előtte az eredetiség, mennyivel kevésbbé van okunk kételkedni
magunkszerü bölcsészeti önállóságon, ha szinte ellene mondok is más
részrül minden olyan lehető nemzeti bölcsészetnek, mely az értelmi és
érzelmi természet valamely saját vegyülése, aránya után, égalji
viszonyokból származnék, mint a „Propylaeumok“ szerzője akarja.
Bölcsészeti önállóságot azonban nem ujonnan fölmelegitett módok és
elvek, oldalvásti elmélkedések, viszketeg különczségek adnak, hanem
egyenlő méltatása mindannak, minálunk az idők folytán az eszme javára, s
érdekében nyilatkozott. Ez volna már az a másik üdvös foglalkozási mód,
melyet az eltölteni való idő alatt fölhasználtatni, nemzetünk s
irodalmunk részéről, ohajtok. Tehát valamely történeti szempont volna
elfoglalandó, s erről tekintendő át a magyar szellemnek e tárgy körüli
forgódása.
Nem én vagyok első, ki ezt sürgetem. A magyar akademiáé e részben az
elsőség, mert felállása után mindjárt, 1831-ben már fontosnak hitte
pályakérdésül adni fel: tudományos mivelődésünk története időszakonként
mit terjeszt elénkbe a filozofia állapotja iránt; és tekintvén a
filozofiát, miben és mi okra nézve vagyunk hátrább némely nemzeteknél.
És épen az, hogy nem én vagyok első, hanem az akademia, mutatja,
miszerint tárgyam földeritése a nemzeti tudományosság ügyébe vág. A
beadott pályamüvek lehet, hogy megfejtették a kérdést, de a további
nyomozást nem tették fölöslegessé. Elismérve Balogh Pál és Hetényi
pályairataik becsét – mert ők voltak a versenyzők – annyiban mégis
hiányosnak mondható mindkettő, hogy első inkább támaszkodik a bölcsészet
iróira, összeköttetésben a külfölddel; másik, történetére; az irók
bővebb ismértetése nélkül. Mert ha kifonják is a tudomány történetének
szálait, de az első csak halmazosan, nevek egymás után rakásával
elégszik be; a második némi tartalmat is ád régi bölcsészeink irataibol,
de mind a mellett csak egy pár helyen, mig legtöbb esetben nem hagyja
belátni: honnan, mit és miért állit, ekképen nem vagyunk minden lépten
biztositva iratában, hogy jó helyen járunk-e csakugyan; s a történeti
alap mintha ingana lábaink alatt. Megértjük példaul, mikép Arisztotelest
vagy Cartest követé egyik vagy másik bölcsészünk, de nem többet ennél; s
nem marad egyéb hátra, mint szavukra hinni belátás nélkül.
Ez oldalrul kivánatos volna minden egyes bölcsészt át meg át
tanulmányozni, s kivonatban közzé tenni, mások itélete alá is bocsátani
az irodalom utján, hogy a holt kelme megelevenednék lelkeinkben. –
Alapos reményeim vannak hozzá, hogy bárminő parlag is a mi régi
tudományosságunk mezeje – mégis csak a mienk az – nem egy buvárkodó
elmének fogja, épen ezért, maga felé ragadni szeretetét.