A hazai bölcsészet jelene - 8

alanyiság.


XIV.
Nem fog meglepni, ha az egész idealizmusi tan nem mondatik is egyébnek
elmés hüpothezisnél, mint Szontagh által. Ilyen észrevétel jó
szolgálatot tehet a maga helyén; és a világon minden hüpothezis annak, a
ki be nem látja; ezt pedig, ugy hiszem, az egyezményes bölcsészet
szószólóira bebizonyitottam, hitelöket a Schelling Hegel fölötti
biráskodásban lerontottam. Ők ez ügyben többé nem illetékesek. De ha
mégis amaz elmés hüpothezis minden következményekben igazoltatnék, mint
a Fulton gőze, Kopernik tudalma: akkor is csak hüpothezis maradna-e? Nem
gondolnám! Hiszem és remélem, hogy bölcsészeti előhaladásunk
legközelebbi fokozatát az idealizmus megértése, elfogadása fogja
képezni. Hanem addig is maradjunk egy perczre még az „öntudat tényei“
vagy az „egyezmény“ bölcsészeténél. – Az öntudat csupa ellenmondás, nem
csak az egyesben, hanem az egész emberiségben is. Ha már mint szemünkkel
a tárgyak szinét, alakját, mozgását, ugy foghatjuk fel minden előre járó
gondolkodás nélkül az igazat, az istenit: megfejtendőnek marad előttünk
az a titok: miképen esik hát meg az igaznak, isteninek, erénynek stb.
annyiféle módu felfogása, mint a különböző népeknél, idők és helyek
szerint tapasztaljuk? Igaz, hogy elmondhatja az egyezményes, eszmei,
anyagi bölcsész egyiránt, épen ugy mint a franczia, muszka és
hottentott, valamint az ó, közép, s jelenkori ember, hogy „keblünk
legbensőbb mélyeiben helyeslést okoz az igazság, tetszést a szép,
imádást az isteni;“ tehát elismerhető a tétel egyetemessége. De kérdezd
meg aztán egyiktől mint másiktól, hogy mi lesz egyiknek mint másiknak
igaz, isteni, szép: látni fogod, hogy tételed egyetemessége üres
egyetemesség, mely csak épen nagy széles kiterjedésü, s mint pallium a
szobrokra, kivétel nékül rá illik a párisi és hottentott ember
igazságára; e szerint az egyezmény gondolata csak forma, mely a
tartalmon van, nem pedig a tartalom maga. Vagyis, mert a forma és
tartalom külön esnek egymástól, s a forma csak befödi a tartalmat, nem
pedig mint kellene, kiegésziti s betölti egymást a kettő: az egyezmény
bölcsészete tárgyas ugyan, de khiméra jő ki belőle, mert a néger
hihetőleg majmot, a parsz tüzet, a keresztyén a nemgondolhatlant vagy
szükségkép gondolandót fogja isteni gyanánt eléd állitani; s igy leszen
sorsa az igaznak, szépnek; s ez lesz a te tárgyilagosságod vagy
egyezményed érvénye a tárgyilagosságban; azaz igazságod csak formai,
elvont, egyoldalu, alanyi, melyből épen a tárgyilagosság van kimaradva.
Nagyon sivar üzlet!
Bármi hódolattal legyünk is az ilyen egyetemes igazságok iránt, mégsem
lehet megelégedni velök a bölcsészeti tudalomnak, mely összerüt,
életrevalót, elevent akar. Nem titok többé azok érdeme. Az emberiség
megunta már azt a leczkét, hogyan kell lenni, menni a világ dolgainak;
azon egyetemességek pedig csak puszta kellés, parancsolás, „categoricus
imperativus.“ Tudat lét nélkül. Állapitsd meg már példaul, hogy az
„öntudat ily közvetlen ténye“ föltétlenül igaz; és bár a bölcsészeti
magasabb fokon álló gondolatot (p. vallásban a keresztyén hitet) akard
is tárgyasitani oly népeknél, melyekben a tudat, a meggyőződés nem
fejlett ki eléggé: meg fogod látni: mennyire téveszted az idő járását.
Mindent tudhatsz, csak azt nem: hányat ütött az óra. A mit tudsz, igaz,
de létbe nem megy át; mert igazságod abstrakt, olyan, melyben nincs
számitva a létre, a létesülésre. Az ily egyoldaluság ezer meg ezer
esztendők óta gyötri már az emberiséget, Pizarro és Cortez példaadása
előtt és után. Megjelent az életben, történetben, meg is bukott mindig
szerencsésen. Tanulságos főleg francziaországi szereplése, mit,
megvallom, csak azért hozok fel, hogy idézhessem Hegel szavait, ki ugy
van elhirhedve nálunk, mint ha a gyakorlatisággal végkép meghasonlott s
ellene pártot ütött volna. „A mi az államot illeti,“ mond ő, „a franczia
bölcsészek ingyen sem gondoltak még forradalomra. Kivántak, ohajtottak
javitásokat, de főkép csak alanyilag: hogy a kormány szüntesse meg a
visszaéléseket, alkalmazzon becsületes egyéneket, a kik javitsanak.
Aztán ilyen módok látszottak szükségesnek: adassék jó nevelés a
herczegeknek, legyenek a miniszterek becsületesek, a fejedelmek
takarékosak stb. Nekik csak egyetemes gondolataik voltak, elvont
eszméjök arról: hogyan kellene lenni, nem pedig arról, mi kivihető“[33].
Az ilyen közönséges tételek, betanult aksziomák és makszimák aztán igen
nagy hangba mennek át; de mai nap már nem hisznek bennök. Hetényi
aksziomái; áthozva Görögországból hozzánk, innen másuvá, mintha valami
nevezetes gyakorlatiság feküdnék abban, ha egy igazságot felállitunk,
mint kaptát, s reá szabjuk a világot. Mintha bölcsészet volna az, mikor
az egyezmény köpenyébe minden idők meggyőződését, szükségét beállitjuk.
Ez értelmi bölcsészet, értelmi gondolkodás: egyoldaluság. Nincs könnyebb
mint azt mondani státusra, egyházra, társadalomra: nem jól van igy.
Ennél nehezebb azt vitatni: hogyan legyen. De legnehezebb eltalálni:
hogyan legyen addig, a mig oda érünk, a hol ugy lesz, a mint szeretnők
hogy legyen, vagy lenni kell. Történetet is irtak ugy, drámát is egyebet
is az emberek: a mint lenni kell, vagy szeretnők, hogy legyen. Mai
eszmék szerint fogattak nézpont alá ó és középkor eseményei. Azért lehet
már végetlenül becsülni, oly történészt minő Macaulay, ki okoskodásaival
kiséri az időket, s nem pedig eléjök szabja makszimáit. Ez nem volt
mindig igy. Csak Rottecket vegyük példaul. Hemzseg benne az eszmék
anakronizmusa; csupa refleksziók halmaza, émelyitő egyetemességek. Nem
azt irá: mint fejlődött a történet, hanem azt: mik az ő nézetei, melyek
szerint ő csinálná a történetet. Ellenben a történet semmit sem ad az
ily abstrakcziókra, s megy a maga utján. Az angol történész pedig az
események tövébe áll és szemléli az elvonuló jeleneteket, oldja fel az
ellenmondatokat, s engesztel örökké, békitvén a visszásságokat. Mert a
fejlődés nem is mehet máskép életben, történetben, eszmei világban. És
ha kérdeztetnék: miért erős ország Anglia? felelhetnénk Macaulay
szavaival: „bármi nagy legyen a változás, melyen (Anglia) szerkezete az
utolsó hat század alatt átment, fokonkénti kifejlődésnek s nem
lerombolás és ujra alkotásnak volt az eredménye. Soha sem vala pillanat,
midőn a létezőnek főrésze nem a régi volt volna. Sikerült a forradalmat
az elévüléssel, a haladást az állandósággal, az ifjuság erélyét az
emlékezetet haladó régiség fönségével párositani.[34]
Valóban az egyetemes igazságoknak, ugy nevezhető „locus communis“ oknak
becse alászállott. A bölcs ragaszkodik hozzájok, s azon veszi észre
magát, hogy hopon marad. Emlékezzünk az irodalom, az élet, a történet
folyására, alakulására. Az a csudálatos, hogy a tapasztalati bölcsek
mind a mellett megvetik a tapasztalást és ragaszkodnak a magok sovány
makszimáihoz, bölcsészi táruk készletéhez; s beczövekelvén igazságaikat
az eszmei világba, hozzájuk kötnék a történetek pályafutását. Ez valóban
félreértése magának az idők tapasztalásának, s nem csuda, ha
legszárazabb metafizikánál egyéb nem terem utána. És mégis ez a nézet
van kifejezve Szontaghnál az egyezményes bölcsészet feladatának
kitüzésében. „Megmenteni a világot,… visszavezetni az emberiséget az
elhagyott természethez, a régi görög harmóniához, s az ujabb kori
müveltséget a természettel egyesiteni, harmóniába hozni a testet és
lelket, az embert önmagával, embertársaival és a természettel: ez
feladata az egyezményes filozofiának.[35] Tehát visszavezetni! Ez nagy
szó! És nem is egyéb. A görög müveltség alapkövét teszi az utána jött
emberiség haladásának, de hozzá visszatérni? Megvallom, ezt szeretném
látni. Hanem tréfán kivül kérdezhető: érti-e a mai kor müveltségét, a
szellem utait valóban, ki folyvást görögökkel, talán annyi sok hányt
vetett isteneikkel, helótáikkal, vizeszü polgáraikkal álmodozik? Más
szóval: érti-e magát s a világot, ki az eszmét, az igazságot mai nap is
csak a képzelődés alakjában örvend felfogni s nem inkább a gondolatéban
is? Óh az ember gyarló! Korszerű, életrevaló bölcsészetével kiéli magát
a világból s a keresztyénség közepéből mint klasszikusokon lelkesedett
ifju költő, zarándokutat vállal egy pár ezer esztendővel hátrálni
visszafelé a történetekben. De akkor mi törekvéseink legyenek a jövendő
számára? Itt vége szakad minden lehető ujabb kérdésnek. Az egyezmény
kimondá a végszót. Nincs egyéb hátra, mint fölvenni a vándorbotot és
indulni visszafelé az elhagyott természethez, Görögországba. Diogenes,
Diogenes! Senki sem akarja hinni, hogy te panaszkodál, s fényes nappal
embert keresél lámpásoddal. Anaxagorás számüzetik, Szokrates bürökpohárt
iszik, Arisztoteles megfut, nehogy szinte akként járjon; a legnagyobb
hazafiak kicserepeztetnek (ostracismus); Themisztokhles, Epaminondás
stb! Mondom, ha Görögországrul van szó, senki sem hisz egyébnek, hanem
csak a képzelődésnek, mely arany időket fest a háttérbe. És ha csakugyan
az a tudomány feladata, hogy visszaforduljon Perikles hona felé, akkor
ereszkedjünk Morfeus karjaiba, s álmodozzunk előre, mint Beranger
„ábrándos vándora,“ a hajdani Görögországról.
Nem életrevaló bölcsészet biz ez, uraim! hanem mesterségesen kicsinált
rendszer, tákmű; melynek épen azért van szüksége mindenünnen
összekoldult tartalomra, mert magában semmi elevenítő ereje. Csak a
költészetet hozom fel! Nem megfürösztöttük-e azt is Hümettus minden
illatában, mézharmatában; mégsem volt szánk ize szerinti. Addig játszott
velünk a görög képzelődés, hogy utoljára sem értettük. Bölcsészetben még
akaratosb a szellem. Mert ugy hiszi, hogy a mi jó és megmaradni való
volt a görög világnak ember, isten, és természetisméretéből, megvan, él
a mai kor tudalmában; hogy az folyvást müködik bennünk és hatja
gondolatunk világát. Az emberiség a férfikorba is felhozta magával
ifjukori gondolkodásából, a mi benne életrevaló volt s az eszmét nemcsak
a képzelődés játékában, hanem a maga saját elemében, a gondolkodáséban,
is akarja felfogni és felfogatni; és a patakot senki sem tériti vissza
kutfejéhez. Vagy az emberiség élete mind azóta hiába folyt, története
hiába nyilatkozott volna?
Itt esik már egyenes válaszszal felelnem azon kérdésre: minő rendszer az
egyezményes a bölcsészetben. Tartalmára nézve halmaz: skot közérzelem,
franczia ekklekticzizmus, német kriticzizmus, görög harmónia: magyar
egyezmény. Formájára nézve, mert egyezmény nem lehet egység nélkül,
közelit az identitáshoz, de ezt Hetényi ellöki, Szontagh nincs épen
ellene, de nem is öleli; s megmarad a kettősdiség elvénél, mikép hajdan,
és nem teremt „szunyoglábat.“ Mint mondám: az egyezmény a legjobb
akaratu, tárgyavatatlan dilettantizmus Egyezmény, melyből csudálatos
módon hiányzik az egység. – Harmónia, melódia nélkül.
Mind ezek daczára, azon merev szemközti állás után, melyet évek óta tart
elfoglalva hazai bölcsészetünk az ebbeli haladás ellenében, jól esik ha
látom, hogy kezdik az emberek változtatni helyzetöket. Bár nem sokat
adok az egyezményes bölcsészetre, de Szontagh Gusztávnál mégis haladást
veszek észre általa, nem ugyan az egyezmény javára, hanem annál inkább a
tudomány érdekében. Maradjunk meg csak ama, bölcsészünk által fölvett és
mihamar letett, igazságnál, hogy „ész van a természetben is szintugy
mint az emberben,“ s vegyük az észt észnek ugy a természetben mint az
emberben, azaz mondjuk: örök ész nyilatkozik a természetben az egyes
természeti tárgyak által, melyek magokra nem gondolhatnak, tehát
öntudatlanul; és örök ész nyilatkozik az emberi szellem előhaladásában a
történetek által, melyben az emberiség mindig magára gondolva, tudatosan
müködik: leomlik azonnal minden közfal az az ész és külvilág között.
Mert ha ész van a természetben, vagy a természet „a mindenható gondolat
létesülése“ (Szontagh szavai) egyes tárgyak által, és ha ész van a
történetekben, vagy a történet a megvalósult isteni gondolat az emberben
és ember által, mindaz pedig, a mi léttel bir vagy a természet- vagy a
történetbe esik: miféle istenkisértés lehetne a lét és tudat egységének
tanában?
Én tehát az egyezmény tanát elfogadom s megjelölöm, mint haladási
mozzanatot, vagy az ugynevezett kettősdi rendszerek mély kerekvágásából
való kimozdulást az egységes bölcsészet felé; igy mint a hazai
bölcsészetnek tudva, nem tudva megtett ujabb előre lépését, nem törődve
vele: magyar-e vagy nem, mert a nemzetiség nem bölcsészeti fogalom, de
megemlitve, hogy ha a harmónia oly igazán nemzeti magyar szellemünkben
gyökerezett tudalom volna, mint állittatik, már régen baráti lábon
kellene állnunk a természettel: „erőit ismérni, az elemek káros hatásait
megelőzni“ stb., birnunk kellene, továbbá, öntudatlanul is, minden lelki
testi bajaink óvószerét, vallásos, erkölcsi, társadalmi állapotaink
orvosságát benne, miután hogy tudománynyá lehessen, már eleitől fogva
hatni és forrni kellett vala tudalmunkban, mint Hetényiként életelvnek,
életszépitő, észderitő, léleképitő ösztön és hajlandóságnak. Azonban ne
beszéljünk ilyeket. A mi az elmében van, jöhet is belőle. Ráfogással nem
termékenyedik a szellem; hanem, midőn eljő ideje, s a lelkek megindulnak
szeretete által, kijelenti magát.


XV.
Előadtam az egyezményes rendszert ugy, a mint előkelő bajnokai
tárgyalták, s hagyák fölismerszeni eddigelé. E rendszer kórságát, ugy
hiszem, kimutattam, s véleményemet felőle őszintén, bátran kitüntetvén,
igyekeztem érthetően is szólani dolgokrul, tárgyakrul, melyek kevéssé
sőt talán sohasem voltak fejtegetve irodalmunkban. Szembeszökőleg
mutatkozott előttünk az egyezménynek Hetényi és Szontagh általi
különböző magyarázata, magának a rendszernek a jelen idők és emberiség
elleni fordulása; mikor csakugyan kétségbe vonhatni annyira emlegetett
gyakorlatiságát; mi nálunk fölöttébb ajánlatos czime fogott volna lenni.
Az is tisztába lön állitva, mi véknyan függ össze nemzetiségünkkel az
egyezmény, nemcsak, hanem irodalom, melyben a fensőbb szellemi élet
megindult, a nemzetiség koczkáztatása nélkül járhata, jára is különböző
nyomokon, mint a régi görög vagy az ujabb kori nemzetek példája mutatja;
sőt csak is ez a szellem szabadsága, élete oly bizonynyal mint az
ellenkező eset rabsága és halála volna okvetlenül. Ez okbul óvást kell
tenni minden saját és kizárólagos nemzeti bölcsészet ellen és pedig a
bölcsészet nevében. Az nem lehetne más, mint hatalomszó, s a lélekre
ráparancsolt szabatosság, miben soha sincs köszönet. Az egyezmény, mint
önutu és saját módu keresése az igazságnak, ám virágozzék, és fejtse is
magát lehető emberi szépségben, tökélyben közöttünk; mikor bizonyosan
meg fogja érdemelni az irodalmi elösmerést; de a legszentebb érdekek,
vallás és állam féltésének aggodalmaival táborozni körülte az
igazságkeresés más módjainak rovására, s mintegy közvetve a hatalom
éberségét, őrizkedését zaklatni föl kiválólag az eszmei bölcsészet
ellen: hogyan lehet komoly férfiak szándoka, megfoghatatlan. Pedig nem
kevesebb, mi az egyezmény hőseinek szavaiból kirí, s ez több mindennél.
A vád noha terhes, de be van bizonyitva.
Szerencsére csak a mi kisded irodalmunkat emlitve is, tényleg máskép áll
a bölcsészet ügye. Nem szükség hogy a történeti mezőre kibocsátkozzam, s
kiszinezzem a a különböző filozofiai feleket. Azt mégis lehetlen
mellőzni előadásom folytán hogy az üldözőbe vett spekulativ
filozofiának, melyre Hetényi annyi kiméletlenséggel annyi nem
tisztességes czimeket halmozott szent haragjában, Szontagh annyi sok
helytelen élczet csinált könnyü jó kedvében, nemcsak multja van hanem,
mint remélnünk szabad, jövendője is a magyar elmében s irodalomban. De
megigérvén már, hogy elő fogom tárni a felőle kivehető nyomokat: ám
legyen. Bár rövid leszek, előadásomból mégis ki fog tetszeni, hogy
közöttünk e század eleje óta nem is volt élete, azaz előmenetele,
gyarapodása más bölcsészetnek, mint az elmélődőnek. Mert a kanti
rendszer vallói nem hogy fejtették volna tudományukat, hanem inkább
megfeneklettek a dualizmus kettős zátonyán, vagy a mi nem jobb,
visszaestek a Kant előtti tanokra, névszerint a skotok közérzelmi
tanaira. Az ekklektikus, vagy más lehető felekezetbeli bölcsészek, azok
ma is, mik hajdan: szedegetvén mindenünnen, vagy elülkezdvén szokás
szerint az érzéki természetességen, melynél megállapodtak. – Továbbá
gyakorlatiságot tekintve, nem ugyan a szabad ég alatti tárgyilagosság
értelmében, hanem spekulativ szempontbul, az én magyar irodalmi
buvárlataim s mindennapi észrevételeim nyomán, csak ott mutatkozik
szembetűnő életrevalóság, hol a régi felfogási módokban kezd alábbhagyni
az irodalom s az ujnak enged befolyást. Emlithetek tudományt, mely derék
mivelői fáradozása mellett is azért halad kevésbbé sükeresen, mert
mindez ideig sem fogadta be a spekulativ elmejárást; ilyen az
összehasonlitó nyelvészet. Utoljára és az előbbeni adatokból, rövid
irodalomtörténetként fog már eddigelé nyilatkozni az elmélődés ügye;
melyben akár az irók számát, akár müveik bensőségét tekintsük, ha
neveket emlitek, egynek sem lesz oka pirulni a társaságért, melyben
emlittetik.
Kant után a bölcsészetnek két utja állt nyitva Európaszerte. Az eszmei
ut követése mihamar nyilvánvaló lett irodalmunkban is. Erdély, hol a
gondolkodás – mert költői alig voltak Erdélynek – oly régidők óta lel
kedves tanyát, valamint Cartes korában Apáczai Cserével, ugy Fichteében
is megelőzte Magyarországot Sipos Pál és Aranka György bölcsészeivel.
Fichte mély forrongásu elmélkedéseit amaz előbbinek munkáiból érzé ki a
magyar tudós világ még szászvárosi tanársága idejében már, majd később
Sárospatakon, hová 1805. nov. 12-én iktattatott be tanárnak. Itt az
irodalommal, különösen Kazinczyval jővén közelebbi ösmeretségbe, azonnal
felhangzott az ember hire és iratott hozzá a nevezetessé vált
„Manikheussá lettem“ kezdetü bölcsészköltői episztola. Száraz
bölcselkedő valószinüleg unalommal fogja e költemény sötéttiszta
merengéseit olvasni; de ha nincs megvonva tőle minden költői sugallat és
elevenség, magas gyönyörrel kisérendi a gondolatok emez iránykereső
tétováját, s kiveendi belőle az alanyiság erejét, a fichtei
alapgondolatot. –
Schelling bölcsészetének, irja Balogh Pál[36] jutalmazott
bölcsészettörténeti pályamüvében, „különösen a természettudományokkal
foglalatoskodók hódoltak.“ Tehát mint külföldön. Első, ki ezen filozofia
szellemében szólott nyelvünkön, Zágoni Aranka György. Ő vénente bár,
Kant bölcsészetét hallgatá Marosvásárhelyen, de később „olvasásai után
természetbölcseleti nézeteknél állapodott meg.“ Ugyancsak Schelling
követői voltak Pethe Ferencz, dr. Rácz István, dr. Bódogh Mihály. Nyiry
„Mathesis intensorum“ czimű munkájával, nemkülönben schellingi befolyás
után fogott uj rendszeren szólani. Készite is egy nagyobb munkát, mint
buvárkodó elméjének maradandó emlékét, de a mely özvegye által, mint
meghagyta volt, néhai gróf Teleki József pártolása alá tétetvén le, hová
lett, még eddig nem tudhatni. Világosan kivehető a schellingi tudomány
Balogh Sámuel bölcseletéből. Ő „az empirikusok és idealisták szektáit,
mint két oldalt, mely az egységet alkotja, soha egymástól el nem
választhatja, ha csak minden isméreteit felbontani nem akarja; ha
értelme láttatik is azt megkülönböztetni, de az észben változatlanul áll
az egység“[37]. Ugyancsak Schelling követőjeül vallja magát Balogh Pál;
mégis ugy tartom, hogy az azonsági rendszer alkotójának senkire sem volt
oly eldöntő befolyása mint Schediusra, ki valóban ott fogta fel a
mestert, a hol legméltóbb volt felfogatni, t. i. az izlés dolgában és
önálló eszthetikai kézikönyvét[38] az azonsági bölcsészet ihletése után
irta. Mocsy Mihály természettudományi értekezései hasonlóul Schellingre
mutatnak vissza.
A hegeli észjárás, gondolkodás mint bölcsészet, majd negyven év óta
isméretes már közöttünk, tehát szinte egykorulag németországi
elhirhedtével. Tanát legelső ízben a széles tudományu Fejér
Györgynél[39] olvassuk 1818. évből, kinek a filozofia, Hegel szerint,
„észtudomány, mennyire az egész létet megtudja.“ Azonban Fejér,
ekklektikus létére már elvénél fogva sem gondola Hegel általános
eszmeiségében netaláni oly önálló rendszerre, minő vala Kant birálati
bölcsészete. Sőt a mennyiben Hegel a történeti fejlődés szálaira füzé az
egész bölcsészetet, bizonyos, miszerint alig láttak rendszerében mást,
mint valami bölcselkedő regényt a tudomány kedveért; igy kevésre
becsülték; a hol pedig a gondolat határozmányaival, az eszme
alkotmányával küzd és addig elé homályos, kemény nyelven szól: nem
értették; s igy megint föl sem vették. Tüzetesen, világhirében felfogva
Hegel bölcsészete jóval később, azaz 1830 után egy pár évvel, Pápán a
ref. főiskolában kezde tanittatni Tarczy Lajos által, ki érte a
tudományos világ háláját vivta ki magának. Mind a mellett nem talált
köztetszésre. Ugy hallom, hogy a süker nem volt valami szembetünő. De
nem is lehete alábbvaló mint azelőtt, Márton István idejében, Krug
rendszerével, vagy akárkiével Pápán vagy másutt. Ha ismérjük a hazai
tanintézetek állapotát, nem fogunk rajta csudálkozni. És megtörtént, a
mi nem példátlan, de mégis jobb lett volna, ha soha meg nem történik,
hogy a tanárnak megtiltatott Hegel szerint tartani előadásokat. Homéri
kaczaj az alvilágban! Kant bölcsészete is tiltott portéka volt egy
időben, Cartesiusé is. A sárospataki főiskolai évkönyvek bőven szólnak
felőle, hogy a tanárnak kikötötték, megtiltották: ne tanitsa Cartesiust.
A pápai esemény azóta sokképen használtatott fel mint adat, a hegeli
tudomány ellen, nem ugyan békés, nyugodt érzelmü polgárok, vagy
féltékeny vallásfelekezetek, vagy pedig türelmetlen kormány, hanem
egyenesen bölcsészek által. Szerencsére! Mert, noha bölcsészeti
müvelődésök kiskoruságát fogja is az eset ama bölcsészekre bizonyitani,
mégis jobb hogy általok történt. Ne is tulajdonitsuk azt másnak mint ama
hibás felfogásnak, hogy a bölcsészetet ugy nézték, mint szokták a
kenyértudományt. Mégis eljárásuk épen oly igazán érdemli meg az „odium
philosophicum“ czimet, mint a kölni jézsuitáké hajdan Reuchlin ellen
azért, mert ez héberül is tudott, következéskép nem lehete jó
keresztyén, méltán czégéreztetett mind e mai napig ösmeretes „odium
theologicum“ nak. Ám szabadjon hinni az idők folyásárul, miszerint
gyógyit a hibás nézeteken, és munkál az elmék éredésére; szabadjon
egyuttal föltenni, hogy a nevezett főiskola igazgatósága nem veszi jó
kedvvel, ha valaki bár legjobb akarattal is emliti eme tudomány elleni
galád eljárást. Ez legyen vezeklése!
A pápai esemény vagy az uj filozofiának kitiltása nagy hirré ment ki az
országban. Kezdtek róla himet varrni. Az 1836. Tud. Gyüjtemény VIII. és
XI. kötete polemiát is hozott az uj tudomány ügyében N. J. mint támadó,
Tarczy mint támadott fél között. Az egészben legnevezetesb, hogy N. J. a
Tarczy oskolai kéziratának első és utolsó szakaszát metszé ki, s mutatta
fel. No ennyiből ki ne fogná megitélhetni Hegelt, Tarczyt! Pár év mulva
már nagyobb vita keletkezett az „Athenaeum“ elismert tekintélyű
tudományos és szépirodalmi lapban. Vecsey, volt debreczeni tanár,
gondolom, a pápai esemény hirére, sürgető kérdést intéze a hazai
tudósokhoz: fedeznék föl: minő bölcsészet az a „hegelizmus.“ Warga,
Szeremlei, Taubner mint jelzött hegelisták, szóltak a kérdés
felvilágositása körül, de a csatát elvesztették. Mi e vitatkozásból
emlékezetre méltó felmaradt, leginkább a különböztető értelem éles
voltát, találó elmésségét mutatja egyik oldalon, mig a másikon nehéz
mozgásu tanultság, hitszerű komolyság uralkodott. Nem annyira
meggyőződést mint inkább nevetőket szerezni volt az erősebb fél
törekvése. Ez a hangulat azóta folyvást is uralkodik bölcsészetünk
„athenaeumi“ nyertes töredékén. Komoly egy dolog, midőn a filozofiát
bohózatnak kell kisegiteni!
De a mi régi, nem tartja ki sokáig; s az ó tudomány ez erős védelem
alatt összeomlott. Egy más felekezetnek kelle támadni uj néven, uj
alapon. A szükség érzete hazai tünődéssel párosulva hozá elő a „magyar“
filozofiát Szontagh „Propylaeumaival“, melyből Hetényi hozzájárulta után
„egyezményes,“ végre pedig egész neven „magyar egyezményes“ filozofia
lett, mikép előadtam. A szükség érzete, mondám. Különben nehéz volna
kimagyarázni ama hirtelen változást, mely szerint némelyek mihamar
hagyák el a birálati rendszert és visszamentek a régibbhez, mikép az
egyezményesek; vagy ellenkezőleg teljes odaadással estek az ujnak, mint,
állitólag, a hegelisták. És imé e szavakban igazolva látnók valamely nem
hegeli de nem is kanti gondolkodás feltünését. Nevezetes hogy ezen uj
gondolkodás az igazi kantiak által, noha ellenök volt, nem fogadtatott
egykedvüleg, mert ezek is jobban szitottak olyan ujhoz, mely az ő
tudományuknál régibb, és a multra vezet, mint olyanhoz, mely fiatalabb
és előre mutat. Épen ugy az uj felekezet minden más felekezettől
különbözni akarva is, megegyezett másokkal annyiban, hogy ellensége lön
az elmélődésnek; s ezen fölül magának igényelte a hegeliek meggyőzését,
noha e dicsőség tulajdonlag Vecseyt illeti, ki pedig sohasem emlittetik
az egyezményes bölcselkedők sorában. Igen természetes ily módon, ha nem
általa nyert győzelem hatalomjeleit tűzvén ki mutató czimerűl, roszul
találta be magát a győző szerepébe; azaz nagylelkű diadalmas nem
lehetvén, hol könnyen nevető hol komoly feddőzésű, de mint két esetben,
gunyolónál több nem telt ki belőle. Hanem a hegeli tudomány hiveinek
vesztesége, mint az idő meg fogja mutatni, nem volt egyéb
látszólagosnál. Azért igen jól tudák titkolni veretésök fájdalmát. A
győzelem más oldalrol nem használtatván fel gazdája által, idegenre ment
át, s ennek, mint nagyon természetes, roszul állt a nyertes örömét
vallani. Gondolkodó elmének, ki valami előmenetelt vára e tudományos
vitábul, alkalma és módja esett ily formán kérdést tenni nem egyszer:
hát annyibul áll az egész irodalmi süker, hogy a bukott fél egyre
gunyoltatik a nélkül, hogy a tudomány velőbe ható itészettel
biráltatnék, czáfoltatnék máskép, mint az első egy két tételnek, a
hegeli lét és nemlét kategóriának pelengérre állitásával. Semmi sem
használt a hegeli rendszernek annyit, mint eme lovagiatlan eljárás.
Kiváncsiak lettek reá az emberek, rokonszenvet tápláltak iránta, mely a
jó indulatnál aztán nem állapodott meg, hanem lassanként elfoglalá az
elméket, a vizsgálódó fejeket. Mert a nap süt, ha roszul beszélnek is
róla, és a szellem munkás, ha nem foglalják is rendszerbe minduntalan.
Mint előadám, az általános eszmeiség nem kellett; de a szóban erő volt
és megtartá magát. Mulatságos e részben amaz eljárás, hogy az
„eszmeiség,“ a mi ellen még eddig nem volt kifogás, elvettetett, az
„általános,“ a mire kigyót békát kiáltottak, elfogadtatott. Diviserunt
vestimenta ejus! Az „általános“ kifejezés divattá lett. Az is beszélt
róla, a ki nem értette; de azért ugy beszélt róla, mintha értené.
Annálfogva használván, használta roszul, mint Hetényi. Mert az a szellem
titka, hogy az emberekhez, a felfogáshoz méri magát. Egyikre divat,
másikra vélemény, harmadikra tudalom képében hat. Nincs mód ellene
állni. Ha el nem fogadod önként, elfogadtatja magát veled kényszerüleg.
Mi lehete már korszerübb, mint általánosról, általános egyezményről
beszélni? Korszerübb alig lehete más, de észszerübb volt minden
bizonynyal az általános eszmeiség. Ugyanazért az ujonnan fölmerült
egyezményes rendszer szóhajtásainak, a Kant és Fries lanyha
tiszteletének közepette is megőrzék az elmék az ujabb elmélődés iránti
vonzalmat, mignem a hegelizmus követésének hangja ujra megneszszent az
irodalomban. Azaz másoknál is mutatkozott a hegeli nyom, nemcsak a
régieknél, kik meggyőzettek, de csak egy perczig sem hagyták el
zászlójukat. Sőt Horváth Czirill valamennyit megelőzé vizsgálódásaival,
s ha nem számittaték a rontónak árult bölcsészet hiveihez, ildomos
fölléptének tulajdonitható. Ő ugyanis nem csinála zajt szóval, hanem
annál erősebben ragaszkodott az ujhoz tettleg. Régidő már az, mikor ő
ily tételeket hirdete: 1) dolgok, melyeket nem látok, bizonyosan
léteznek az észben; 2) nincs filozofiai rendszer, mely valódi becs
nélkül szükölködnék; 3) a történeti álláspont az, melyről most a
józanabb rész a filozofiai tüneményeket vizsgálja; 4) a filozofiában
puszta ellentéteknél vesztegelni káros egyoldaluság; 5) a rendszer mint
egy organizmus; mely számtalan elemet elfogad, de valódilag csak azokat
sajátitja el közülök, melyek megvalósitására szükségesek[40]. – Ezek
mind Horváth Czirill, akarom mondani, az általános eszmeiség tételei. De
ő nevet nem monda, különösen alig csak alig hogy emlité olykor Hegelt