A hazai bölcsészet jelene - 6

egyetemességnél. Képzelhetni, mennyi sok törődés előzhette meg eme nagy
eredményül felmutatott nyilatkozványt. Sok van itt összefoglalva, minek
igazolása nincs máskép, hanem ha csak mondva; nem sajnálandó-e
annálfogva, ha, jó, rosz eredménynyel bár, örökre elmaradt az
egyezményes bölcsészetnek, mely különösen magyar bölcsészet is,
bevégzett felalkotása? Igy Hetényi rejtély, mint én hiszem, magának,
rejtély maradt még inkább a világnak. És akad-e majd, ki e nyomokat
lépve, utjába igazodik, folytatni szerencsés a félbeszakadtat?
Részemről oda járulok meggyőződésemmel, hogy Hetényi hallott az
általános eszmeiségről, s talán rémlett is előtte valami annak
természete felől, de az igazságnak végire járni elmulatta; s megnyugvék
az ellennézetü bölcsészek vádjai, kifogásai, ellenvetéseiben. Ugy tartom
továbbá, hogy az egyezményes bölcsészet emberi tehetségeink, talán az
érzelemmel áttört ész s képzelődéssel fokozott gondolat titkos,
rejtélyes forrásából ered, s homályos vidékekre fut ki, félig
bölcsészetnek, félig költészetnek. Ezért ragaszkodik oly lelkesülten a
görögökhöz, név szerint a görög világ kihimzett és nagyitott
harmóniájához, de minden esetre olyanhoz, mi letünt immár az élet
szinvonaláról. Más idők, más erkölcsök! Ha mégis életfilozofiárul van
vele szó, ezt csak a multra, a görög életre kell és szabad érteni, nem a
jelenre; de igy aztán élet és tudomány alig ha fog használni nekünk, a
kik sem görögök, sem rómaiak, de még csak pogányok sem vagyunk immár.


X.
Mielőtt Hetényi tudományát Szontaghéval, mely annak folytatása, sőt
kiegészitése akar lenni, összefognám, idézek néhány tételt a Parthenon
előcsarnokaiból, melyek ugyancsak kiemelendik azt a bölcsészietlen
álláspontot, melyet Hetényi a bölcsészetben elfoglalt. Ilyen már a
franczia bölcsészetről való jó megemlékezés; mivel az „nem az
ellentétben keres üdvöt, mint a berlinizmus, hanem az egyesitésben (M.
akad. Ért. 229. l.).“ Ez magában derékül hangzik; de hát mit egyesit a
franczia bölcsészet? Olyat, a mi egyező? Ez nem egyesités, hanem csak
hozzá toldás. Ellentéteket? Ez jobban van mondva, s ehez hajlik Hetényi
is, mondván: „értenünk kell tudományban, mint életben az ellentétek
kiegyenlitését (216. l.);“ de vajjon a berlinizmusra bebizonyitotta-e
Hetényi hogy az ellentéteket csak magokért szereti, nem pedig azért
szedi külön, hogy egyesithesse? Hetényi semmit nem bizonyított, hanem
csak ráfogással élt, s ugy látszik, mindannak mi a franczia mellett
dicséretül mondatik, ellentételét, a berlinire titkon, nyilván hajlandó
átruházni. Annálfogva Hetényi ünnepélyesen állitja, hogy az (a berlini)
„nem tiszta irányu Parthene, nem tiszta jó akaratu filozofia többé,
hanem undok csábitó Circe, fensőbb életünknek, és emberi méltóságunknak
aláásó Phryne (217. l.).“ Szép! Hasonlóul kidicséri Hetényi a régi
görögöket, mert „az ellentétekben nem lelék kedvöket, a tárgyakat épen
nem állitották élökre (137. l.)“ – „A nagy természetben csak az
tökélyes, a mi harmónikus és mennél öszhangzatosb valami, annál inkább
diszlenek azon a természet és müvészet alkotó ujjai; minél
ellenmondásosabb, annál tökéletlenebb és megvetendőbb (276. l.).“
„Ellentét nélkül nincs harmónia, az élet föltéte a mozgás, ellentét
nélkül összefolynának a lények és az ős khaószba merülnének (283. l.).“
– Ezek egymás után mind megjárják a papiron, de fejben igen zavarosra
mutatnak, mert ha „ellentét nélkül nincs harmónia,“ kell mégis abban a
berlinizmusban valamely harmóniának lenni; mikor a franczia
bölcsészetben, ha csakugyan oly ellentét nélküli, alig van harmónia,
mert ez nincs ellentét nélkül; s hihetőleg innen ered aztán, hogy a
történet bizonysága szerint Francziaországban „a lények“ annyiszor
folynak össze s merülnek az ős khaószba. – Azonban Hetényi emlegeti az
„anyagiság és szellemiség egyesitését“ (266. lap); s ezt is harmóniai
müveletnek mondja. Ellentétek vagy különbözők vannak-e itt egyesitve?
Nem, hanem ellenmondók; s bármennyire vesződik is Hetényi az
ellenmondásokkal, mégis az a legszebb harmónia, melybe nemcsak az
ellentétek, hanem az ellenmondások (contradictio) is befoglalvák,
beszeliditvék. Hanem az ő „igénytelen harmonisztikája összesit minden
együvé illőket (327. l.); aztán a változatosságot is észreveszi az
életmüves testekben, létezik az emberi észben, mely az észjárás
változatossága daczára eleitől fogva egy volt; az erkölcsi, a széptani
világban (328. l.);“ mik után bátran érthető, hogy ellentét nélkül se a
természet, se az ész, se az erkölcsi, se a széptani világ nem
szükölködik. Ekképen ki mondja meg, hová megyünk az ő harmonizmusával?
Hetényi, midőn a harmóniát főelvül felállitandónak elhatározta, ingyen
sem vélte, hogy az ellentétek s ellenmondások természetét félreismeri, s
nem gondolta hogy velök a harmónia uralkodása mellett igen nehéz bánni.
Jónak lelte annálfogva kénye kedve szerint gazdálkodni velök, azaz
bevevén a harmóniaba az ellentéteket, ok nélkül zárá ki az
ellenmondásokat. Ez, ha ugy tetszik, féluton való megállapodás, mert az
ellentétet nincs mód megtartóztatni az ellenmondásba való átmeneteltől;
ugyanazért ennek is be kell az egyezménybe foglaltatnia. De továbbá épen
ez által azonságot, mit pedig gyülöl, állit fel, mely szászorta roszabb,
mint a schellingféle, mert kizárván egyezményéből azt, mit össze kell
egyeztetni, t. i. az ellenmondást (anyagot és szellemet), nincs benne
mit harmóniába hozni, mikor valóban ködbe ir hamuval; holott az észi és
összerü harmóniának épen az a természete, hogy tartalmáva teszi az
ellenmondásokat s mindazt, mi az ellenmondások közé esik, példaul a
különféleséget, ellentétet, s igy semmi sem marad ki belőle. Az ő
harmóniája tehát azonságok harmóniája, vagyis üres, tartalmatlan,
egyoldalu jószág, melyre miként fog aztán illeni az általánosság
bélyege, nincs mód belátni; sőt inkább észi helyett leszen az, elvont,
értelmi egyezmény; a mint alább még jobban ki fog mutattatni. Hol itt a
szükségesség, a kényszerüség? Nyert-e vele a logika, ha elveül az
egyezmény van elfogadva, mint Hetényi nagy önkényesen (217. lap)
elhatározza?
De Hetényi harmóniát kiván, minő van a jó zenében. A példa bármennyire
világos, még sincs jól választva. Ki nem tudja ugyanis, hogy az
ellenhangok (contrapunkt) összehozása meriti ki a harmónia lényegét, s
annál tartalmasabb leszen az, mennél távolibb hangok vannak benne együvé
foglalva, öszhangba engesztelve. Igy beszélhetni a szinek harmóniájárul
is példaul föstészetben. És bár helyén legyen felhozva szin és hang,
melyekkel üzi játékait az egyezmény, mégis csak külsőségnek marad a
harmónia mint ellenmondók egyezése, ahoz képest, a miben alapul a
különbözők, ellentétek, s ellenmondók egyezése. Ezért Hetényi
alaptételét, mely igy hangzik: „csak az lehet igaz, mi egyezik, a mi
pedig ellenmondásban van, nem való (217. l.),“ igy kell módositani: csak
az lehet igaz, miben az ellenmondások kiegyeztetvék. E tétel körül forog
a bölcsészet sorsa; s felőle, ugy látszik, Hetényinek is voltak
sejtelmei, mert különben hogyan szólhatott volna „szellem és anyag
egyesitéséről“ melyek az igazi ellenmondások; de nem voltak bölcsészi
meggyőződései, hanem szivesen járt egyezményével a változatosság,
ellentétek körül, mikép a hangokban és szinekben, melyek ugyancsak külső
tapasztalatiság dolgai, mig az ellenmondásoknak egységre vivése
valódilag metafizikai eljárás, melyre illik aztán az általános czimezet.
– Ennyit a harmóniáról ezuttal.
Az egyezménynek ama béna felfogása, melyet fentebb kimutattam, okozá,
hogy Hetényi nem birván a tárgygyal, maga erejéhez méri azt. Innen ő
szerinte „a józan filozofiának nem szabad az alapi és fensőbb élet
teréről lelépni, és fürkészhetlenek után kapdosni, minők példaul a
léleknek, a világnak, a főlénynek benső természete és lénye.“ Azonban e
tilalom az ész feljebbviteli törvényszékinél: semmi. Szabad, nem szabad:
a szellem, az ész nem kérdi, hanem világosodik és világosit. Hasonlóan
nevezetes állitás mai nap: jobb lett volna az embernemet a hit karjai
között szunyadni hagyni;“ akkor volt az ember „elégült, életvidor, a
főhatalomnak engedő és boldog.“… „Mi európaiak a tudományok föléledése,
a müveltségnek elterjedése óta már nem lehetünk ily egyszerüen
boldogok[19]. – Ilyen állitások megjárták a mult században; de az
alapok, melyekre voltak helyezve, kiszedvék alólok. Ha mai nap is
halljuk még uj alapok nélkül fölmelegittetni: eszünkbe jutnak a guggon
ülő indusok, kik egyebet sem csinálnak, mint igen nagyon hisznek.
Egyébiránt a hitet elszigetelve tartani, s minden időkre megállapitani,
lehetlen. A hit karjairól senki sem tépte le, nem is fogja letépni az
embert, hanemha saját gondolkozó természete fog változtatni hitén, a mi
ellen nem tehetünk. –
Eredeti jámborság az, melylyel Hetényi kijegyzi a józan filozofia
teendőjét, mondván: „nyujtson ez kristálytiszta elveket a politikának.“
Ilyen követelésre könnyen rámondhatjuk: tehát nyujtson! – „Képezzen
emberbecsülő fejdelmeket.“ Tehát képezzen! – „Képezzen népet is, mely
távol legyen az ábrándos népfenség, korlátlan szabadság és egyenlőség
hagymázától, és minden alkalmat ne használjon kirugásra[20].“ Mi is
ekképen gondolkozunk, és ohajtjuk hogy képezzen mindent olyat, mint
Hetényi követeli; de hát csakugyan olyan számadó gazda volna már a
bölcsészet, hogy mindenért ő vonatnék felelősségre? Ezt a munkafelosztás
napjaiban még sem gondoltuk volna!
Különös metafizikára lehet következtetni némely tősgyökeres igazságaiből
Hetényinek; ilyen már ez: „ha reál dolgok léteznek e világon, kell
létezni ezek reál okának is; és ha van reál világ, kell lenni reál
istennek is“[21]. Egyet jelent-e itt a „reál“ szó ha világra és istenre
is vitetik egyszersmind? Mert nem lehet oly könnyen megengedni, hogy a
„reál“ mindkét esetben helyén álljon. Különben az okoskodás igen
gyermeteg ájtattal folytatható ily formán: ha van testi világ, kell
lenni testi istennek is, mert ha van testi világ, van testi oka stb. Igy
ott vagyunk, a hol mondám, hogy a harmónia az egyoldalu azonság
hibájában szenved, s mint egy bekötvék szemei az eszmeiség felfogása
előtt, nem birván belátni, hogy annak, a mi reál, az oka ne reál, hanem
talán ideál is lehessen. A reál szó e tételben hamis játékot játszott
Hetényivel; s ő a reált bölcsészetben használta, de bizonyosan nem vette
ki jól értelmét.
Kalandszerü állitások, egy pontra vihetlen tévedések. Csalódásai egy
minden jóra való elmének csak azért, hogy a mi ellen maga is harczol,
rendszert, ujat, alkosson. Csuda-e, ha Platótul Hegelig minden nagy
gondolkozót, egy kettőn kivül, szándékosan mellőz, s hazafias
bölcselkedési vágytól elragadtatva, meglepetik ön maga által?


XI.
Hetényi nem valósithatván igéretét, hogy az egyezményes bölcsészetet
utóbbi változott nézetei szerint kiállithassa, tudósaink közül néhányan
ugy vélekedtek, hogy a nemzeti tudományosság érdekében munkálódnak, ha e
félben maradt egyezményes rendszert kiviszik. Valamennyi között Szontagh
volt legjobban megkapatva általa, annyival inkább, mert a hazai
bölcsészetet mint nemzetit ápolni, müvelni, alkalmasint hamarább fordult
meg az ő, mint Hetényi, elméjében. Hanem Hetényi először saját rendszert
födöze föl az egyezményben; Szontagh ezután nemzeti bölcsészetet vitata;
nem sokára pedig Hetényi már magyar rendszernek is mondá az egyezményt;
igy ketten tőnek egyet. A Hetényi kidöltével árván hagyott rendszer,
melynek csak a neve maradt fenn, kifejtendőnek ajálkozott előtte. „A
hiányt,“ irja Szontagh, „nekünk hátramaradtaknak kell kipótolnunk s e
munka kivált engem illet, ki a boldogultnak osztálybeli akademiai társa
valék, s ki rendszerében a magyar filozofia életbe léptetését látom,
azon filozofiának, melynek már Popylaeumaimban utját egyengetni
törekedtem“[22].
Szontagh, hogy az igen sok mellékes kérdést hát mögé hagyjam, minő
példaul azon állitás hogy Hetényi nem tartá eredetinek az egyezményes
rendszert, mire nézve én Hetényi saját igenlő szavait idéztem s őt
megczáfoltam; uj-e vagy nem a harmónia elve a bölcsészetben stb.,
ünnepélyesen magaévá teszi az ügyet, és legelőbb is a magyar bölcsészet
történetében akar lelni alapot arra, hogy az egyezményes rendszer nálunk
már Hetényi előtt is járta, hogy Hetényi azt csak kikiáltá. Ezen állitás
támogatásaul idézi Szontagh legelőször is a tulajdonképi bölcsészek
közül Imre Jánost, Köteles Sámuelt, és a „Propylaeumok“ at, mely munka,
Hetényi szerint, az egyezményes rendszer szellemében van irva, tehát
magát; aztán Purgstallert, ki azon szives elismerésre, hogy ő is olyan
szellemü, rendszerü bölcsész, mint Szontagh hirdeti évek óta,
gyermetegül hallgat, s folytatja, mint kell, vizsgálódásait és pedig más
irányban; mikép elő fogom tüntetni. Mübölcsészeti irók közül Berzsenyit
emeli ki Szontagh, mint olyat, ki a müvészet főelvéről egyezményes uton
bölcselkedett, nemcsak, hanem meg is előzte vele Hetényit.
Ezen történeti fölfedezést és „megmutatást“ oda lehetne kibőviteni: soha
sem volt bölcsészet a világon, se ma se hajdan, mely annyira igénytelen
lett volna, hogy még csak egyezményes se akarjon lenni, pedig sokkal
régibb idők óta, mint mikor Püthágorás egy kovács pőrölyeinek ütéséből,
történetesen, kivevé a hangtant, s a harmóniának bölcsészetben is
érvényt szerzett. Magyarországban szintén voltak hegyek, még mielőtt
Köteles vagy Imre harmonizáltak volna; kiknél jócskával régebben élt
Pósaházi s ő is emliti a harmóniát. Mert mit kerese a gondolkodó ész
egyebet, mint összeköttetést való és eszme, anyag és szellem, lét és
tudat között, Imre János szerint: amicum foedus rationis cum
experientia? Talán nem volt bölcsész, ki a harmóniát nem tanitotta volna
a sférák zenéjétől kezdve Leibnitz „praestabilita harmoniáján“
keresztül, Hetényi harmóniájaig. Azonban a bölcsészet nem egyezményt
keres, hanem egységet. Amazt lehetlen föl nem találni, mert épen utjába
esik az egységnek; de azért ki a harmóniát feltalálta, még nem találta
fel az egységet. Tulajdonkép amazt nem is kell keresni, mert a szemeit
felnyitó ember előtt, a legelső széttekintéskor egyszerre nyilatkozik a
még érzékileg ismérő elmének már; az egység pedig annál nehezebb, mert a
természet, a meglevő világ minden tárgyai egymástól külön álló,
független valókul tünetköznek, s minden dolog akként mutatkozik, mint ha
magára hagyott önlét, elszigetelt állomány volna, melybe maga
emberségéből szállt volna be valamely mozgató erő, s különválva egyik a
másiktól szeszélyesen pattant volna elő földbül, légbül, mint a „rideg
Somló“ egy sikság közepén. Pedig ez a rendes bölcsészi, azaz
bölcsészietlen gondolkodás. Ridegség, elvontság; mely megfagyaszt, s
eltép minden eleven bölcsészetet; melynek aztán ellenlábasa még a régi
bölcs (Heraklit) nagyszerü kijelentése: minden foly; vagy bölcsészeti
rövid szigorábul kifejtve: a természet és szellem minden lényei
egymásnak föltétei, alapjai. Egyik nincs a másik nélkül. Ok és okozat
egymásba folynak feltarthatlanul, és szülvén egymást, előállitják a
minden pillanatban jelenlevő örökkévalóságot.
Lépne föl német, franczia, skot, vagy bármely kalmuk bölcsész, mindenik
oly bizton, bátran merhetné állitani, hogy az egyezmény franczia vagy
skot, azaz nemzeti bölcsészet, és igaza volna; mert a harmóniát ugy nem
kerülheti ki az emberi gondolkodás, mint nem az ok és okozat, belső és
külső, én és te, itt és ott, fő és melléknév viszonyát, mivel az oly
emberi és egyetemes, hogy nem is lehet kizárólag nemzeti, mint nem a
„quantitas,“ melynek az csak egy része; és oly kezdetleges felfogás,
hogy rendesen a tudomány fejlődésének megindulási korszakát képviseli.
Kezdette bár valaki reál vagy ideál szempontbul a bölcsészetet, mindig
oda ment ki, hogy egyiket a másikból magyarázta, s én fel vagyok
jogositva állitani, hogy igen tisztelt bölcsészeti elődöm, Erdélyi
Boétius[23] dömés, Nagy Lajos királyunk idejében már, Arisztotelest
magyarázván, nem kerese mást mint a mit utána öt száz évvel később Imre
János: amicum foedus rationis cum experientia. Apáczai Csere vitatá
Cartes „cogito ergo sum“ ját, Ladivér mondá: universale in intellectu
est res, igy tovább; azaz „bizonyos“ tekintetben minden bölcsészet
harmónia, egyezményes, nemcsak az, melyet a mieink öten hatan csináltak
és csinálnak.
Hanem alkalmasint, fogja ellenmondani az olvasó, az „egyezmény“ szóra
lesz itt fektetve különös nyomaték. Meglehet. A mi felvilágositást eddig
Hetényi föntebb idézett filozofusi bombasztjában vettünk, tévelyit
inkább mint utba vezet; azért idézem Szontaghot. Szerinte az egyezményes
filozofia „sajátságos jellemét képezi fő elve, az egyezmény; ezt
alkalmazza végfolyamatban tárgyilagosan ember, világ, isten, alanyi
czéljaink, az igaz, szép, jó és isteni magyarázatára, és pedig alaki
szintugy mint tárgyas tekintetben, bebizonyitván, hogy ezen elv nemcsak
összes gondolkodásunk főtörvénye, hanem főtörvénye egyszersmind az
összes valóságnak élete minden müködéseiben ugy, hogy ezen elv fenállása
nélkül isméretet sem önmagunkról sem a természetről nem képezhetnénk,
sőt még egymás közt a világban fen sem állhatnánk, de maga a mindenség
sem, mert az egyezmény minden isméretünknek szintugy mint az összes
létező fenállása és törvényes munkásságának legáltalánosabb elve
általában“[24]. –
Nevezetes hogy mind Hetényi mind Szontagh sokat tartanak az érthető,
világos előadásra; helyesen; de magokat mind a mellett sem birják
világosan kimagyarázni, s tömik a nagy szavakat tárgyaikba. De a szó nem
megy a tárgyba, ha egyszer nincs benne. Igy bár Szontagh csufot üz a
keleti bölcsészekből, a mit felőlem bátran tehet, mégis követi őket.
Tudjuk, mikép keleten divatosak a hoszu czimek, elnevezések. Istent
magát sok nevünek hivják, mert reá ruháznak minden lehető jelzőt, mely
néminemü tökélyt mutat: mindenható, mindentudó, ezer karu, szemü stb.
Hasonlóul a kalifák, szultánok sok szép czimmel, névvel birnak. Igy,
magyar bölcsészeinknél a filozofia, mint a tudományok kalifája, szintén
sok szóval tiszteltetik. Megjegyezvén egyfelül, hogy a bölcsészeti
tudomány, mikor igen népszerű akar lenni, ellaposodik, másfelül a nagy
világosság benne hamar lesz taütologiává, mert ha az egyezményes
filozofia főjellemét csakugyan az egyezmény képezi, akkor utoljára is
igaza van Ballaginak, ha mondja, hogy ez a magyarázat amaz isméretesre
hasonlit: a kirchenparádé (sajátságos jellemét képezi a) kirchenparádé.
Én ezt nem hozám vala föl, ha később tán kifejtetik az egyezmény
mivolta, mi örökre elmaradt, mert minden utóbbi magyarázat ide megyen
ki: egyezik az egyező.
Azonban ezzel nem igen sok van megmagyarázva; sőt csak egy derekas lépés
sincs téve ama két nagy bölcsészeti ellenmondásnak: anyag és szellem,
tárgy és alany, lét és tudat, egymáshoz közelebb hozására, pedig épen
ez, a mit évezredek óta keres a bölcsészet. Az egyezményes bölcsészet e
szerint nem lehet más mint egyoldaluság, megfejtetlenül hagyván a másik,
vagyis az ellenmondási oldalt. Ha kérdezzük, Szontagh szerint, mikor hat
és müködik a mindenség törvényesen és mikor törvényellenesen, a felelet
igy hangzik: „midőn munkásságuk saját maguk törvényeivel egyezik vagy
ellenkezik“ (M. Egyezm. Phil. 30. l.). Ezen tétel aztán alkalmaztatik
folyvást. De legyen minden aggatózás nélkül kérdezve viszont:
létezhetik-e valami a maga létele törvényein kivül még akkor is, ha ugy
látszik, hogy ellenkezésben van magával; vagy nem inkább a létel
törvényei maga a lét? Ha létem törvényei az én létem maga, s ez nincs
különben: ugy az én létem egyezik a maga törvényeivel; vagyis a
bölcsészet ős feladatára vive át az alkalmazást: minden lét és mindenkor
egyezik a maga törvényeivel, és az anyag anyag, a szellem szellem, mert
mindkettő létezik és a maga törvényei szerint, de hogyan lesz harmóniába
hozva a kettő? Ez az, mit az egyezményes bölcsészet Hetényinél tudni sem
akar, s megfejtetlenül hagy, mi Szontaghnál is csak törekvésbe oszlik
fel, kivánt eredmény nélkül.
Azonban hagyjuk az emlitett főtétel taglalatát; nincs azon több taglalni
való; hanem jegyezzük meg előre, hogy, legalább az én belátásom szerint,
az egyezményes bölcsészet, mai nap már e tudománynak magas fejlettségi
korszakában, csak népszerüségi, életrevalósági számitás, tulajdonkép
csak bölcsészeti dilettantizmus. Jegyezzük meg továbbá, hogy Szontagh
nem folytatja Hetényi rendszerét; végre, hogy épen azért, mert nem
folytatja: mozdulóban van régi állásábul azon bölcsészethez, melytől
eddig veséje titkaiban irtózott. Saulus Paulus: egy betü különbség. A
jelenet minden esetre örvendetes. – E szerint a mondott három tétel
közül avagy csak egynek is bebizonyitása lön ezennel föladatommá, s nem
kivánok mást mint figyelmet, hogy a többit is belássa olvasóm.


XII.
Előadám föntebb, mily kevésre becsülte vagy épen lenézte Hetényi az
ugynevezett tudatfilozofiát, s mint nem adott ennek helyet az életben,
az iskolán kivül. Szerinte az nem élettudomány, hanem iskolai
bölcsészet, szobatudósság. A mester szava azonban elenyészett, s
közvetlen utóda, Szontagh, már nem gondolt vele s besodrá az egyezményt
a tudat és lét örvényébe. – Nevezetes az, mit Szontagh (Egyezményes
Philosophia 28. 29. lapjain) mond: „az ember és természet sarki
ellentétök s különféleségök daczára, a mindenség szervezett egységéhöz
tartozván, lényegökben szintazon eszmék szerint alkotvák, szintazon
törvényeknek hódolnak; a természet csak öntudatlanul, az ember
öntudatosan. Ész van a természetben is szintugy mint az emberben;… az
összes valóság a mindenható gondolat tárgyilagos létesülése levén, egy
kutfőből, és pedig gondolatból eredvén, szükségkép szintazon
alaptörvényeknek is hódol, csakhogy az, a mi a valóságban a lét
törvénye, isméretünkben a gondolkodás törvénye.“
E szavak épen azok, melyekre czéloztam már, midőn állitám hogy Szontagh
egyik legjelzöttebb követője lön Hegel–Schellingnek. Miért ez ügyben
magam helyett hagyom szólani Chalybäust, ki a schellingi azonságtant
kivonatosan de elég világosan adja elő a végre, hogy megérthessük utána,
miszerint a mi bölcsészünk (Szontagh) értelme egy és pedig ugyanegy az
emlitett német bölcsészekével. Különösen pedig Schelling levén az
elhirhedt tannak felállitója, Hegel rendszerezője, egyiket idézvén, e
pontban, a másikat is ugy nézhetni, mint hasonértelmüt. – „Vegyük fel,“
irja Chalybäus, „hogy az anyagiság csak legalsó lépcsője az egyetemes
természet életének, mely a magasb, különösen a szerves lények
lépcsőzetén mindig nagyobb ervvel (energia), belső önmozgékonysággal
fejlődik; tegyük föl előre, hogy eme fejlődés, a kő merev életétől mind
odaig, hol ember agyában játékot üz a gondolat, egy és ugyanazon állandó
törvények után megy, ugyanazon, mindegyre magasabb hatványu
önmozgalomban áll: megismérjük a természet ezen munkásságában a világ
törvényét, mely a legfelsőbb fokozaton magát eszméli és isméri, és
észnek neveztetik, a legalsó fokon pedig csak mint (más által) tudott
süket természeti ösztön képzelhető. Igy érthetővé teszszük ezennel a
(schellingi) rendszer alaptételét: minden egy és ugyanaz,
lényegében[25]. Ugyancsak Schelling más hires tétele: das Reale und
Ideale sind eins und dasselbe in ihrer Wurzel. – Folytassuk Schelling
értelmét. „Ez a lényeg magában már élet s neveztetik természetnek
(natura naturans) oly értelmében, a mint először képesség és lehetőség
gyanánt, melyből minden lehet, gondoltatik; és neveztetik egyetemnek,
világnak (natura naturata), a mennyiben folytonosan azzá lesz vagy lett,
a mivé lenni rendeltetése. Mindkettő: a természet mint alap, és a
természet, mint önmagának eredménye, ugyanaz, egy, egész általános. A
kifejlett természet vagy minden egyes természeti lények, nyugosznak ama
természetben, mint alapjok és lényegökben. Mivel ők mindösszeséggel csak
formái, alakjai a lényegnek, mely az alakokban magát tárgyasitá, s
kinyilatkoztatá. Magokban nem volnának egyebek hanemha üres formák
tartalom és fenállás nélkül. A mennyiben pedig mind emez alakokba ama
lényeg szállott be s belsejöket teszi: bennünk és körültünk minden nem
más mint a mindenütt jelenvaló örökös lét és lényeg, a maga
fejlődésében. Ezért szemlélhető mintegy kicsinben, minden egyes dolog
fejlődése folytán az általános törvény és lényeg. Az egyes az egésznek
visszatükrözője“ (i. h. 260. lap).
Imé a lét és tudat, vagy az ugynevezett azonság bölcsészetének nagyszerü
felmutatása Schelling által. Igy tanit Szontagh is. Tanitmánya, más
szókkal, épen ez. „Az összes valóság a mindenható gondolat tárgyilagos
létesülése; egy kutfőbül és pedig gondolatbul ered.“ Ugyanaz, mit az
eszmei bölcsészet állit; azaz lét és tudat (alapjában) egy. Az összes
valóság (lét, a létező világ) a gondolatból (ész, tudat) ered. És igy ha
egyik a másikból ered ugy Szontagh mint Schelling szerint, miért volna
oly rettenetes dolog a lét és tudat bölcsészete, mint tizennyolcz év óta
rémitgetik vele bölcsészeink a hazai olvasó közönséget? Látnivaló ezért,
minő gondatlan beszéd az Hetényitől, midőn igy ir: „állitni, hogy lét és
tudat egy, ez már csakugyan gunyüzés az emberi köz észjárással: mert
hányszor megesik, miként a gonosztevő tudja azt jól, hogy tilos az, mit
ő most tenni nem irtózik, mégis ezen tudattal ellenkezőleg
cselekszik“[26]. – Bármi kegyelettel viseltessünk is Hetényi emléke
iránt, őt a megrovás alól föl nem menthetjük. Mert ámbár ugy kell
hinnünk, hogy ő isméretlenül nem czáfolhatta Schellinget, valószinü
mégis, hogy soha nem olvasta, minden isméretet munkái felől alkalmasint
csak ugy, hallomásból, meritett. Ha ezekután Hetényi czáfjain el akarunk
menni, s őt tekintélyül ismérni: óvakodjunk hitelessége körül. Eljárása
épen nem használt tudósaink szavahihetőségének. Bölcsész előtt az ilyen,
lélekisméretben járó dolog; nekem fáj, hogy ő hamisan szólt. A tudat,
melyről a bölcsészet tanit, nem a gazember tudata, hanem az isteni
tudat, Szontagh szerint, a mindenható gondolat. Ez a felfogás a helyes.
Ellenök esik már Hetényi következő nyilatkozata: „Schelling az egyoldalu
idealizmus mérgétől szabadulni nem birt; Fichte alanyi idealizmusát
tárgylagos idealizmussá csavarta, mi épen annyi mint fábul csinált
vaskarika.“ Nem hiszem, hogy a magyar bölcsészi olvasók előtt a
nyilatkozónak minden hitelességét le ne rontsa ily nyilatkozás.
„Ész van a természetben is, mint az emberben,“ mondja Szontagh,
„csakhogy amabban öntudatlanul.“ Helyesen. Hasonlóul mondta már előbb:
„minden való tárgy, igy a mindenség is magában, különféleség egységben,
és egység különféleségben.“ Aliusque et idem. Ez szintén ugyanegy az
identitas bölcsészetével. Továbbá igy folytatja: „ha a mindenség,
lényegében, szintazon törvények szerint van alkotva, mint az ember, ha
gondolkodásunk alakjai a lét alakjai is: ugy gondolkodásunk fő
törvényének a lét fő törvényének is kell lennie“ (30. l). Kevés kell
hozzá, hogy e tételekben azonnal fölismertessék, miszerint Szontagh
többé nem az eszmei bölcsészet ellenére hanem részére szól s ugyanekkor
állitja, mit eddig tagadott. Kezei között a bölcsészet ügye mind a
mellett sem látszik a legjobb kezek közt lenni. Mert még ugyanazon
iratában folytonosan csépeli Hegelt, Schellinget, mi a fentebb mondattak
után megfoghatlanná kezd válni. Hihetőleg Szontagh is csak ugy isméri
Hegelt, mint Hetényi. Az ellenkező nem épen valószinü; s annál leverőbb
reá nézve. Igen roszul esnék, ha ő ama bölcsészeket csak németországi
ellenes birálóik, vagy csak az Allgemeine után ismérné. Legalább az a
biztosság, melylyel ő Heinét több helyütt szivesen idézi tekintélyül
Hegel, Schelling ellen, mutatja, mennyire isméri ő a maga embereit. Ha
Heine, mondja egy német iró, ugy tudá vala mint én, hogy Kantnak mindig
utána vitte az esernyőt inasa, nagyobb lármát csinál vele, mint Kant a
tiszta ész birálatával. Hátha épen csak magyar szószólói, az
„athenaeumi“ szerencsétlen felesélesek után ismérné Szontagh Hegelt? Nem
lehetlen; de hogy magábul ismérné igy, az lehetlen. Csudálatos egy
állapot! Mind Hetényi mind Szontagh váltig czáfolják Hegelt,
Schellinget, s mondják hogy nem értik. Én meg azt nem értem, hogyan
lehet azt czáfolni, a mit nem értenek.
De „ész van a természetben is, mint az emberben,“ mondja Szontagh.
Schelling szintén igy tanit. „A magát örökké ujra szülő természet
magában ugyan vak erőzet (dynamismus), ne mondjam, hogy gépezet. Ezen
erőzet vagy szervület az öntudatlan gondolatot állitja elénk a maga
valódiságában. Ezen tudat nélküli gondolat dolgozik bennünk emberekben
is először ugyan öntudat és akarat nélkül, hanem majd, saját