A hazai bölcsészet jelene - 5

bölcseitől: a természettel egyezőleg élni; aztán sok számos egyes
tételek, a magok körülményeiből, az egészből kikapva, minők nagy részt
Horácz müszabályai; a a közép ut dicsérete: legjobb a közepes szerencse;
extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita! Baco mondatai a
tapasztalati bölcsészeknél; aztán a régi: „semmi sincs az értelemben, mi
nem volt az érzésben;“ ilyen volt a nemesi szabadság ezen szavakban:
réven, vámon nem fizet. Mindezen bölcsészeti, erkölcsi, politikai
igazságok nagyon kedvesek az értelem előtt, és épen azért kedvesek,
mivel oly kereken kiválnak az egészből, mikor aztán ily különösségben az
idők megszokásai által minden perczben kész pénzül szolgálhatnak. A
törvénytudók, gazdák, orvosok aztán az ilyeket „maximákká“ dolgozzák ki,
s az ügyvéd nem is ügyvéd, ha ezeket nem tudja; a gazda leginkább
időjárást jósol velök, az orvos pedig életrendi szabályokat csinál
belőlök versben, prózában. De a megszokás, az avulás ezeket is megrontja
előbb utóbb; mint példaul a stoikus tételt: „naturae convenienter
vivere“ mivé tette az a nagy megnyugvás, mely szerint oly bizton
támaszkodtak hozzá, hogy utoljára elvesztette valódi értelmét s egészen
a külső, gyepes és árnyékos természetet értették alatta. Oka, mert a
tétel bölcsészeti tekintélyre volt emelve, s vétkellették közelebbről
venni vizsgálat ala; mig nem szájantivá lön annyira, hogy semmi köze sem
maradt vele az észnek; vagy ellenkezőleg ismét felkapva, mint
Rousseaunál, egyetemessé tétetett mindenkép. Ha ezek kiavulnak, onnan
van, mert az emberi ész tulment rajtok, a nélkül, hogy a magok helyén
lemondana rólok, miért csak módjával, annak rendi szerint, és többé nem
általánosságban isméri el igazságukat. Példaul „a természettel egyezőleg
élni“ vajmi szép dolog „bizonyos“ tekintetben; de azért nem szaggatjuk
fel vassineinket, távirdai sodronyainkat, bárminő természet elleni
dolgokul látszottak is valaha. –
Bölcsészetben a józan ész rövid de hatékony szerepléssel mutakozott a
skotoknál ezelőtt száz esztendővel. Reid volt a józan ész tanainak
legméltóbb hirdetője a legelső felüdülés pillanatában, a mint a Hume
skepszise által megdolgozott bölcsészet kezdé magát ujra összeszedni.
Szerinte „vannak az ember lelkében bizonyos, a tapasztalástól független
alapigazságok, melyek után kell okoskodni, s okoskodik is nemcsak minden
ember, hanem a legmélyebb gondolkozásu bölcs is, ha t. i. értelmesen
akar okoskodni. Ezen alapigazságok mintegy ösztönszerüleg határozzák el
az értelem itéléseit, s kiállitják mint tartalom, a közös emberi
érzelmet (common sense). Mihelyt az ember ezen alapigazságokat megérti,
kénytelen azonnal hozzájok állani. A képesség, hogy megérthessük, velünk
született és közös minden emberrel. Hozzá se nevelés se müvelés nem
kivántatik. Hanem szükség hogy az értelem ki legyen fejlődve, érettségig
jutva, s balitélettől szabadon. Az ilyen elvek léte közönségesen
elismertett[13]. E tudomány tételei két osztálybeliek. Elsőben vannak az
igaz és bizonyos, másikban a valószinü isméretek. Utóbbiakhoz tartozik
p. ez: két tanu hihetőbbé teszi a vallomást, mint egy, ha másként a
tanuk egyforma hitelüek; aztán ama newtoni tétel: tulajdonok, melyek az
eddigi tapasztalás szerint minden testben és az anyaghoz szoros
viszonyban találtatók, az anyag egyetemes tulajdonai tartoznak lenni.
Ezek valószinüek. – Az alapigazságokat vagy az első rendbelieket nem
lehet kétségbe hozni, vagy ha igen, az nem tarthat sokáig. Azokat nem
lehet tulajdonkép s egyenesen bebizonyitani; hanem megforditva
(indirecte) az által lesznek bizonyithatók, hogy ellentétök mindig
nyilvánvaló lehetlenség. Tételei közül nevezetesbek: 1) mindaz, mit
belsőleg a tudalomban észreveszünk, igaz. 2) Minden gondolat, érzemés
valamely alanyéi; ez az én vagy a lélek. 3) Minden, a mire tisztán
emlékszünk, valósággal volt. Az emlerő oly közvetlen bizonyosságot ad,
mint a jelen tárgy tudalma. 4) Meddig a tudalom és emlerő visszament,
mindig ugyanazon én, ugyanazon személy voltam. 5) A dolgok, melyeket
külérzékeinkkel világosan szemlélünk, kivülünk valósággal megvannak. Az
emberi természethez tartozik az érzékek tanuságában korlátlanul
megbizni, még mielőtt nevelés, hamis képzet megrontották volna. Érzékek
által ismerjük szüleinket, rokonainkat, barátaink s embertársainkat.
Általok veszünk minden oktatást. Egész társas éltünk azon bizalmon
nyugszik, melylyel az érzéki tanuság igaz volta iránt vagyunk. –
Ellenben az eszmeiség (idealismus) alkalmatlan rendszer. Megfoszt
szüleink, rokonink, barátink, polgártársainktól; jóakaratunk elől a
tárgyakat elvonja, tökélyünk és üdvünknek árt, s viszályban áll
tudalmunk és érzésünkkel. Ugyancsak felhordja Reid, hogy Cartes,
Malebranche, Locke, Berkeley hadat üzentek a józan észnek,
bölcsészetökkel. 6) A mit értelmünk világosan és teljesen ismér s mint
hamisat vagy igazat különböztet meg, az ugy van. Egyedül az érzelem azon
tehetségünk, melylyel itélhetünk, gondolkozhatunk. Hume állitását,
miszerint az ész nem elve a mi cselekvéseinknek, hanem szenvedélyink s
hajlamink szolgálója, Reid azzal verte vissza, hogy az emberi
cselekvések különféle czéljai közt olyanok is vannak, melyekről ész
(Vernunft, reason) nélkül még csak fogalmat sem szerezhetünk. Ha ilyen
fogalmaink vannak, ezek után cselekszünk, s ezek észi, vagy okossági
elvek (rational principles). –
Ugy látszott, hogy az egységesnek hitt közös érzelmen alapuló bölcsészet
összeforrasztja ismét azt a sebet, mely a skepticzizmus által üttetett a
tudományon. Az élet s bölcsészet kibékülése váraték tőle; s voltak is
követői. Benne valami realitás mutatkozott volna az empirizmus számára;
tehát tisztult és növekedett volna a tartalom; mind a mellett a
bölcsészeti fejlődés átugrá a közös érzelem vagy józan ész tanát, mert
ez csupa bizonytalanság. Volt idő, midőn az egész világ hitte, példaul,
hogy a nap forog a föld körül s ez mozdulatlanul áll középen, mégsem
volt igaz e vélemény. Igy a józan ész bölcsészete semmit sem gyámolitott
a tapasztalás esendő voltán, hanem megmaradt maga is esendő
tapasztalásnak, melyet még Locke tanaiban megdönte Hume, s nem volt
többé szükség megdönteni.
A mi a skot bölcsészetben kecsegtető, az tulajdonkép az előbbeni
metafizikának, melyet Wolf után Baumgarten, Crusius, Mendelsohn egészen
ellapositottak, lett volna ellentéte, ugy szintén belső forrása
isméreteinknek, mely értelemben jótékonyan, szépen dolgoztatott fel
morálra leginkább ugyan magok a skotok, de francziák s németek által is.
Az a sok illendőségtan mind itt veszi gyökerét, s befutá a világot, mint
valamely folyondár növény. Bölcsészek dolgozták az „etiquette,
convenance“ rejtelmeit, világba lépő ifjak, leányok számára ilyforma
czimek alatt: a nyájas, vidám társalgó stb. Ezt aztán előkelő
szeretettel mondák a szó szoros értelmében gyakorlatnak, életszépitő
mesterségnek, az iskolát az élet elejének, a könyvet utlevelének.
A skot bölcsészeti elv, a mint látszik, a szellemet valamely választott
ponton akarja meglepni s alapul lefoglalni: a hajlamok, érzések válságos
pontján. Erkölcsi érzelem, rokonszenv, jóakarat, sok minden jó dolgozik
együvé, hogy a bennünk levő kötelességérzet kifejlődjék, az isméret
megalapittassék. – „Az ily okoskodás,“ mond egy bölcsész „a
tapasztalásból ered, és mind a mellett kényszerünek akar látszani
valamely erő után. Példaul: a társalmiság oly mozzanat, mely megvan a
tapasztalásban; a társaság hasznot terem az embernek. Hol alapszik tehát
a társaság kényszerüsége? A társalmi hajlamban. Igy szokták általvetni a
természettudósok az okot és okozatot egymás helyére; név szerint hogy a
villanyos tünemények alapja az erő, mely azokat előhozza. Ez puszta
visszalépés a külsőrül a belsőre, meglevőrül a gondoltra, ugy hogy ez
ismét meglevőül tekintetik. De mindez annak tudalma nélkül esik, hogy
alakra nézve átmenetel van a fogalomtól a létbe, és visszájára;
tartalomra nézve pedig a tünemény valóságos esetiség. Látjuk a villanyt,
épen ugy mint azt, hogy az emberek társalmiság által ösztönöztetnek,
rokonszenvvel birnak stb.“ – A közös érzelem, vagy közrendü értelem
bölcsészete a mint hamar felkapott, ugy hamar is letünt; s Hume óta, ki
a tapasztalást megkétlette, s ez által lényeges mozzanatot hoza elő a
bölcsészeti haladásban, angol bölcsészetről, tudománytörténeti
szempontból, mai nap már nem lehet beszélni.
Az, hogy a közös érzelem az észt csak ugy mellesleg veszi, még
eltürhető; hanem felötlik, legalább én előttem, Pristley azon
észrevétele, mely szerint ez a különben illödelmes elmélet megöli az
igazság keresése körüli türelmet, s annyira téveszti követőit, hogy
örömest czivakodnak és gorombák. – Ez, a nélkül, hogy kapnék a gyönge
oldalak felhajhászásán, nálunk szinten megtörtént, ismétlődött. Az a
nagy tüz és pathósz, melylyel nálunk az „előre járó gondolkodás
nélküli“, mondhatnám pisztolyból kilőtt, igazság védetik, ajáltatik,
fejünkbe veretik: igazán fejbeverés. Az ember nem tudja, mikor mondják
bolondnak, eszeveszettnek, ha nem hódol mindjárt az ugynevezett józan
ész tanainak. Még az előadási modor is rendesen oly emelt hangu, hogy az
ember kisértetbe jő azonnal valamely lármás nemzet bölcsészeteül tartani
az egészet. – Gar és zaj, gőg és szánakozás más emberfiak iránt.
Csakugyan meglátszanék ez elmélet dogmája, követőin?
A régi (wolfi) bölcsészet maga ellenkezőjévé, azaz egyoldalu
idealizmusból egyoldalu tapasztalatiságba fenczezvén át, a közérzelem
bölcsészete más alakot öltve mint alanyi értelmi bölcsészet állott elő,
s született az ugynevezett viszelmélő (reflektáló) gondolkodás. Ennek az
a tulajdona, miről már én többször tettem szót, hogy igen szeret
különböztetni, mikor elvonván (abstrahálván) egymástól a tárgy jegyeit,
örökösen különit, s különitéseiben makacsul megmarad. Mint józan ész,
nagyra van vele, hogy ellenébe tétetik az okoskodó észnek s magának e
fölött gyakorlati elsőséget követel. Igy a józan ész, máskép közös
érzelem, tartalmára nézve gazdagnak, formájára nézve legegyszerűbbnek,
első tekintetre belátható világosnak (selfevident) hivén magát, magánál
sem többet, sem világosabban tudni nem enged. A mi ezen tul van, agyrém,
hóbort. Igazság az érzéki valósulás. A gondolat csak gondolat; eszmét,
gondolatot tárgyilagos lét nem illet; ezek egyedül akkor valók, ha
érzéki szemlélet járul hozzájok. „Midőn a gondolkodás igy lemond az
észről, az igazság fogalmát veszti el, csak annyira levén szoritva, hogy
alanyi igazságot, tüneményt, csak oly valamit ismérjen meg, a mi nem egy
a dolog természetével. A tudat vélemés rangjára esik alá.“
A közvetlenül ismérő tehetség, vagy a skotok közérzelme itt egy fokkal
magasbbá rangozta magát. Többé nem gondolás nélküli munkásság, hanem
ugyancsak különböztető eljárás lön belőle különösen Kant föllépése
által. Mind a skotok, mind Kant Hume után és ellen keltek föl, de a
skotok bölcselkedése helyszerü maradt, mig a kanti észjárás elfoglalá a
világot; mely két irány mintegy az ősökhez való visszatéres örömével
nálunk mai nap, állitólag, előkelően pártoltatik, s ezuttal legyen elég
rólok ennyit mondani. – Legközelebb visszatérünk a hazai bölcsészethez.
–


IX.
Irodalmunkban a bölcsészet leginkább a kijelölt két uton müvelteték a
legujabb idő szerint, melyhez számitható az eszmei bölcselkedés is noha
csak kezdetileg még s alig egy pár elme hozzájárultával; miről igen kora
volna ezuttal végleg itélni; mind a mellett egy két szó nem fog ártani
utóbb, jelenségei felől. A közérzelmi bölcsészetet Hetényi fogta fel, a
kantit Szontagh; végre pedig megtörtént a fuzió, melyben a kettő egygyé
olvadott s én ki fogom mutatni mindkettejök irataiból, miképen jött e
két gondolkodó fej kölcsönhatásba egymással apródonként, mignem
csakugyan megállapodtak egy nagy szóban, melyet czimeül ajánlanak föl
valamely magyar bölcsészetnek.
Előadom pedig legelsőben is Hetényi tanait, észjárását lehető röviden,
mégis világosan. – Hetényi bölcsészetének legelső hire a m. t. társaság
kebelében pendült meg egy pályairattal, valamint ott érte el tetőzése
fokát is a „Magyar Parthenon“ felolvasásával. Az előbb emlitett
pályairat megjelent az uj Tudtár második kötetében[14]; a Parthenon
pedig a Magyar akademiai Értesitő füzeteiben[15]. E két dolgozat, mint
kezdet és vég, függ össze, sőt ez utolsó épen összesége akar lenni
mindannak, mi Hetényi lelkét mint bölcsészet izgatta, hevitette, s igy
amaz első, valamint a közbe eső számos értekezéseket is magába foglalja.
Mind a mellett lássuk gondolkodása menetelét.
Hetényi midőn emlitett pályairatával a bölcsészet eszméjének
meghatározásába ereszkedett, igy fejezte ki magát a filozofiáról: az,
„magános és társas életünk szépitésére vezérlő, a természet, főleg
emberi és müvészet lelkébe mélyen beható vizsgálódás utján szerzett
elveknek alapos és erős rendszere (80. lap).“ – Kifejtvén ez értelmezés
tartalmát, ily tételeket állit: „a filozofia tárgyai nem annyira
iskolaiak, mint életbeliek; nemcsak magunkra vitetik ez a tudomány,
hanem a társaságra is; a mi a társas és magános életre nézve nem
érdekes, az az iskola dolga. Induljon a filozofia elvekből és adatokból;
a tudást a gondolástól szorosan megkülönböztetvén. Legyen rendszeres;
nem töredékes, hanem összefüggő, következetes, törvényharczczal vagy
antinomiákkal magán nem segitő. Végre fejtse az élet kérdéseit, kövesse
a szerény életszépitést, kalobiotismust: ez az én saját eredeti
rendszerem (81. lap).“ – Hetényi tehát, midőn értelmezte a bölcsészetet,
tökéletesen hitte, hogy uj rendszert fedeze föl, de milyet, még nem
mondotta meg világosan, hanem ugyanazon pályairatának vége felé már hagy
sejtetni valamit felőle, midőn földicsérvén különösen a német
filozofiát, „mely Kant elveire épittetett“; igy szól: „visszatértünk a
tiszta izlés, természetes ész, és erkölcsi egyszerü érzelmek[16]
harmoniájához; és ezen egyezmény mód nélkül szépiti saját és társas
életünket“ (151. lap).
Ugyanis „ezen (kanti) bölcselkedési rendszer nemcsak az iskolában
pendült meg, hanem a nagy világban is, a tudósok minden osztályai között
érdeket gerjesztett; utóbb folyóiratokban sőt költészek munkáiban is
megjelent. Reformálta Némethonban a szentirás magyarázást. Nyert általa
sokat a hittudomány, morál és kultus“ (158). „Még szembetünőbb befolyása
a nemzetek polgári életére nézve (159. l.).“
Igy mutatkozott Hetényi előtt, pályairata szerint, a kanti bölcsészet;
hogy utoljára visszavonja állitásait, meggyőződéseit felőle. Mert nem
soká, ugymint 1841. elején az Athenaeumban[17] ily czimet, s czim alatt
értekezést olvasunk Hetényitől: az egyezményes rendszerről, hol azonnal
„ujdon és teljes joggal magyar filozofiai rendszernek“ nevezi azt, mint
valamely fensőbb filozofiát. Egyezmény, serinte, „a fensőbb filozofia
legérdekesb kérdése, nem az, mit az iskola tüz ki magának; jelesen:
melyik az a bő erü elv, melyből az egész filozofiát ki lehet fejteni,
vagy pedig, egy-e a lét a tudattal, vagy ezek külön nemü dolgok-e? Hadd
rágódjanak ezek megfejtésén az iskolai bölcselők (Athen. febr. 18.
szám).
Hetényi, mondom, tökéletesen hitte, hogy fölfedezte az egyetlen
bölcsészetet in natura, s nem szünt meg örvendezéseit folyvást
jelentgetni, mind a mellett az Athenaeum szerkesztői nem tarták az
értekezést bölcsészetinek, hanem a tárgymutatóban oda sorozák a nyelv és
„aesthetika“ rovat alá ily czimek közé: Goethe és Schiller; mü és élv; s
okunk van hinni, hogy ezt nem tették ok nélkül, vagy tévedésbül, hiszen
mindjárt utóbb oda sorozhatták volna a bölcsészeti rovatba, hol
Szeremlei Gábor értekezése: „bevezetés az uj filozofiába;“ Könyves Tóth
Mihályé: „rationalismus és supernaturalismus“ állanak; miből ugy
vélekedhetünk, hogy Hetényi fölfedezése inkább a szépészet mint
filozofia mezején történt az „Athenaeum“ szerkesztői előtt is.
Azonban az egyezményes rendszernek, a fölfedező gondolkodása szerint,
eszthetikainál magasabb rendeltetés volt szánva; tudnillik egyenesen
bölcsészeti. Nagyobb mérvü előadása, és kiépitése az egésznek, Hetényi
halála után, az Akademiai Értesitőben láta világot, s mondhatni nem
kevés figyelmet gerjeszte az irodalomban. Ha igazat kell vallanom, én
sohasem voltam elragadtatva Hetényi bölcsészete által; s az akademiának
azon tagjai közé tartozom, kik, midőn Hetényi rendes tagi székfoglalót
olvasott fel az akademia termében, megunván „az ész és filozofia
fennségéről“ szóló értekezést, a titoknoki szobába vonultak ki néhányan.
„Hát filozofia ez?“ kérdé tőlem egy tag, ki még hamarább igyekezett
menekülni.
Szokása volt tudnillik Hetényinek elragadtatni tárgyától vagy belé
szerelmesedni annyira, hogy más hozzá sem juthatott a sok
szuperlativustól, föltételtől, posztulátumtól. A honnan az a
szerencsétlenség is megesett rajta, mi némely szüléken, hogy mikor igen
dicsérik saját gyermeköket, annál kevésbbé tudják megszerettetni
másokkal. És mégis a mi neki nem sükerült, az a nyelv, az előadás. Mert
nézze meg bár ki az ő előadási nyelvét: meg fogja látni, hogy ama
dekantáló modor az irodalmak történetében azon időszakra esik, mikor már
veszti elevenségét az eszme, s romló félben van a világ. Nem is hagy
annálfogva semmit az olvasó vagy hallgatóra, hogy utána gondoljon a
tárgynak, s elmélkedjék fölötte, hanem elmond mindent oly bőven és
nagyitva, mintha csak ugyan elmondana mindent, és nem is volna szükség
többé ujra találkoznunk, hogy beszélhetnénk megint felőle valamit. Izlés
embere, ki meg szokta választani, hol, mit és mennyit mondjon valamiről,
ki a tárgyat önmaga ereje által is engedi hatni, undort kap az ilyentől;
egyszersmind megszökik ama sok minden jótul, mely reá erővel tolatik a
bölcsészet kegyelméből.
Minden további kétkedés nélkül mondhatni, hogy a bölcsészet és annak
eszméje van ez által lealacsonitva és pedig csendes hatalmu
természetéből kivéve, zörgő géppé változtatva, mely lármáz és altat mint
a malom. Valóban az a türelmetlenség, várni nem tudás, melylyel Hetényi
a bölcsészet imádását sürgette, hasznait a közvetlen szomszédságig elénk
hozta, mutogatta: repczetermesztőre emlékeztet inkább, ki minél hamarább
szeretné felcsipni a jövedelmet, mint bölcsészre, kinek tudni kell
várni, kinek elég magában örvendeni a nyilvánosság tapsai nélkül is.
Hetényi pedig ebben volt gyönge, legalább nem oly szeretetre méltó, hogy
meg ne unassék, midőn egy akademiai értekezést megrakva
posztulátumaival, szuperlativusaival mind az olvasó mind a hallgató
részéről teljes kimerülésig zaklat. Nem csuda ennélfogva, ha az ember
szabadulni ohajt és másutt keres enyhülést gondolkozó elméjének, mint
oly sétahelyen, hol fátul nem látszik az erdő.
Ide igtatok példaul egy idézetet Hetényi Parthenonából, hadd éreztessem
az olvasóval, mint nem kell irni bölcsésznek, ki férfiakhoz ir. „Az ész,
mely záloga isteni eredetünknek, oly fenséges lény, hogy ha ez az őt
sokkép leverő állati szükség, előitélet, szenvedély bilincseiből
kiszabadulhat, a józan bölcselés által magasb kiképeztetést nyer, a
széptani izléssel párosulhat, és, mint a nap, a ködökön felülemelkedve,
fényszekerén diadallal tündökölhet, tisztán emberivé, széppé és boldoggá
teheti mind az egyéni, mind a társalmi életet; mely életszépség vagy
harmónia aztán csalhatlanul tetőpontja minden szellemi vágyainknak,
czélja létünknek, legfőbb indoka minden cselekvényeinknek. Ennél én
sarkalatosabb, magasb, életérdekesb igazságot, főbb elvet nem ismerek,
mely, ugy vélem, viszhangzik minden emberészben és szivben; ugyanazért
méltó, hogy minden filozofia alapelveül tekintessék sőt tétessék.“
Szükségtelen mondani, hogy ily bölcselkedésnél nincs könnyebb. Mert
föltéve, hogy, ha ez meg ez történik az észszel: akkor az ész
legérdekesb, magasb, sarkalatosabb stb. Ez csupa föltét, kivánalom,
követelés; de hát addig, mig az megeshetnék, mint csináljunk az észszel?
Lemondjunk róla, vagy elvárjuk, mig bilincseiből kiszabadulhat,
párosulhat, tündökölhet? Ez az ugró pont, ez az égető kérdés! Látnivaló
hogy a legszebb szavak el vannak vesztegetve utópiai gondolatokra, s a
legközelebbi lépés helyett a legtávolabbi van szemmel tartva; s mondatik
hogy ez életbölcseség és nem szobai tudósság!
De mielőtt végitéletet kérnék az olvasótul ama lelkesedéssel vitatott
egyezményre, szállá fonom ki Hetényi okoskodásait. Hetényi mikor
bölcsészeti nézeteit „Magyar Parthenon“ czim alatt egybe alakitá,
hihetőleg azon kéziratát dolgozta ujra, melyből az „Athenaeum“ ban közle
már mutatványt, mint emlitém. Legalább a tartalom teljesen egy; s az
egyezmény vitatása oly módu és irányu. E részben Hetényi elméje
állhatatos és saját nyomon járó. Ő csakugyan horda fejében egy eszmét,
gondolatot, melyért tuda lelkesülni, fáradni megnyugvás nélkül. Jele,
hogy szerette a bölcsészetet. – A magyar Parthenon előcsarnokának, ugy
veszem ki, három oszlopa van: ész, élet és harmónia. Hetényi e hármat a
görög világban leli együtt, s különösen Szokratesban hiszi megtestesitve
oly formán, hogy Szokrates elisméré ugyan Anaxagoras tanát az észről –
νȣς – „de ő már nem az eget és földet tevé vizsgálata tárgyaul, hanem az
ember és ennek erkölcsi életét tüzé ki tanulmányul, és azt: mi szépiti,
mi rutitja annak életét.“ Ámde, folytatja H., „a tudat viszketegétől
elfoglalt zofizmus“ szüknek lelé e tudományt. Már Plató tulment rajta.
Igy Arisztoteles, Antiszthenes, Zeno, Arisztipp és Epikur. – „Ezen
szomoru jelenet korunkban szinte megujult. Kant, eleinte visszatért
Szokrates elveihez, de majd az isméret és tudat alaposságát vette kérdés
alá, és ez által oly általános alanyiságba sülyedt, mely az őt
követőkben gyógyithatlan kórbetegséggé válván, az egész filozofiának
ferde irányt adott.“ „Mihelyt elveté (Kant) az alanyiság Éris-almáját,
rögtön felkapá azt Fichte“, s annyira vitte hogy „Schelling ezt
megsokallá, de azért az egyoldalu idealizmus édes mérgétől szabadulni
mégsem birt; mert Fichte alanyi idealizmusát tárgylagos idealizmussá
csavarta, mi ép annyi, mint fábul csinált vas karika.“ – Továbbá
„Schelling hogy kiszabaduljon a kelepczéből, az azonságtanban, keresett
védelmet, egyesitve, sőt – mirabile dictu! – egynek és azonnak mondva a
tudatot a léttel. A tudatot a léttel ugyan,“ mond Hetényi, „öszhangba
lehet hozni, de azt állitni, hogy ezek egyek és azonok, ez már csakugyan
gunyüzés az emberi köz észjárással; mert hányszor megesik, miként a
gonosztevő tudja azt jól, hogy tilos az, mit ő most tenni nem irtózik,
mégis ezen öntudattal ellenkezőleg cselekszik.“ – „Sőt Hegel még vállat
vonit és nagy hidegen azt mondja: a filozofia csak az által filozofia,
hogy az értelemnek és józan észnek ellene mond, mely viszonyban a
filozofia világa általán fogva megfordult világ.“
Természetesen, hogy Hetényi többé nem a régi becsülője Kantnak, annyival
kevésbbé aztán utódainak, kik, mint fölebb láttuk, történeti
haladványban müvelték a bölcsészetet. Egyszersmind értékét veszszük
Hetényi állitásának „az emberi köz észjárás“ felől, mire szintén
megadatott már a felelet azon illető rang kimutatásával, melyet az
ugynevezett józan ész számára isméreteink szerzése körül
megállapitottunk.
Eme balvégzetü meghasonlása Hetényinek a jelennel, hol semmi életrevaló
bölcsészetet nem lát, sőt csaknem őrülteknek mondja ujabbkori hőseit,
okozá, hogy lépést tegyen hátra felé, s visszatérjen a mult századba, s
dicséretet hangoztasson a közérzelem, az illem bölcsészetének, melyről
szintén volt emlékezet a VIII. szakasz elején. „Ezen, még a mult
században ajánlatos, szerényen haladó, alapos filozofia,“ mond ő,
„korunkban elpártolva az élettől, a józan észjárástól, a lélektan soha
nem nélkülözhető vezérletétől, el a tiszta, világos, igazán tanitni és
épitni akaró előadástól, napjainkban ellenkező ösvényre tért;… iszonyu
alanyiság-állitásba sülyedt.“ – Ilyen állitások után joggal gyanitható
hogy Hetényi kész akarva tette tul magát igen sok tudnivalón, s itélt
oly dolgok és elmékről, melyeket és kiket ugy nem ismért, mint ha
sohasem történtek és voltak volna.
„Csekélységem tehát,“ irja ő nagy szerényen, „a divattá vált általános
alanyiságnak az általános harmonizmust teszi ellenébe, mely egységet,
öszhangot állit ugyan a világban létezni, de oly nemüt, minő van a jó
zenében; harmonizmusom helyet ad mind a mérsékelt idealizmus, mind az
empirizmusnak, és meg nem engedi, hogy ezek egymás ellen irtó háborut
kezdjenek.“ – Hetényi már ugy véli, hogy az általános alanyiság
(helyesen eszmeiség) védői elnézik, ha eszme és tapasztalat, tudat és
lét kiirtják egymást, és mindenben ellenkezőt tanitanak azzal, mit az ő
„igénytelen“ harmonizmusa vall, tanit, parancsol. Az általános eszmeiség
(absolutus idealismus) neki lélektani csoda, szörnyü tévely, tébolydai
kórhoz illő gondolatok, herosztratusi merény, rögeszmén alapuló
zofizmus. – Ki nem fog itt a rhetorika diadalaira emlékezni az ujoncz
vitatkozók virágkorából, s különösen ki nem fog itt a valódi magyar
bölcsészet hangzatos voltán megdöbbenni. Ha már a kezdet is ilyen, hát a
folytatása minő lehet!
Hetényinek megvan a maga jó oldala. Erkölcs, életszépités stb. minden,
minden kész szivvel igértetik, két kézzel nyujtatik általa; de ovást
kell tenni az ő „szerény, mérsékelt, igénytelen“ eszmeisége, idealizmusa
ellen. Roszul jő ki bölcsészetben ez a nagy ovakodás, ez a nagy
középszerüség. Nagy és mély gondolkodás ellen, melyről azt mondják, hogy
nem veszi be az élet, hogy érthetlen, miért oly nagy szenvelemmel
táborozni! De mégis ha bőviben volnánk a mély gondolkodóknak! Ha
vérünkben volna, magyarokul, merni az eszmék világában! El kell ismérni
továbbá, hogy Hetényi bölcsészete járatlanra csábitó, jártasra gyötrő;
levén minden rend és szigor nélkül, mire amaz nem gondol, mi nélkül emez
utolsó el nem lehet. Az ő elméje fuladásig telve volt jóra való
eszmékkel, melyek szónoki beszédben, erkölcsi tanitásban, mint sok
olvasás, buvárlás utáni halmaz isméret, jól fogtak volna elhelyezkedni,
de bölcsészetnek igen szónoklat, rendszernek igen esetlenség. Ő nem
szereti a rendszert. Ki is mondja ellenszenvét iránta; mintha bennünket
valaha megrontott volna már erkölcs- vagy országilag is a rendszer. Be
is teljesedik rajta, hogy „a magyar Parthenon előcsarnokai“ meglehetős
zavar, mondhatni, szószaporitás, mert a mit a három első lapon ir, a
többi ugyanannak rhetorikai változata; őrizkedvén folytonosan és számos
helyen a tovább lépéstől, mint egy miniszter, mondván: „most róla (a
harmonisztikárol) csak ennyit! Majd annak helyén és idejében megmondom.
Itt többet a harmonisztikai metafizikáról mondani nem lehet.“
Hetényi felől tehát nem tudjuk, mi volt tulajdonkép az a harmonisztikai
metafizika; ugy látszik, hogy későbbi idők tanulmányai előtt fog, ha
ugyan fog, egyszer tisztába jőni az egésznek szerkezete. Némi
ösmértetésül ide igtatok egy helyet a magyar Parthenon előcsarnokaiból,
melyben a harmónia igy magasztaltatik: „roppant eszme a harmónia;
világtörvény, éltetője a sféráknak ép ugy mint a parányi lényeknek.
Kulcsa ez a világegyetemnek, melynek uralma alatt áll a porszem ugy,
mint a fönséges napország. Ez teszi lényét a test és lélek minden
gyönyörének; ez központja minden szebb és nagyszerübb eszméknek; ennek
törvénye legfensőbb, melytől foly ki mind fenn, mind alatt minden
törvény. Ez fentartja uralmát minden szabály és norma mellett és fölött.
Ez törvényadója minden magasságnak és mélységnek: ennek trónját tiszteli
különösen minden élet, és ha tőle eltér, a halálnak esik martalékul.
Megfoghatlan lelke ez a világnak, irányadója minden alárendelt erőnek.
Ez állitá meg a szellemi és testi világ fejleménye rendét, és ennek
pálczája alatt áll minden lény, minden élet, minden törvény. A mi amaz
alól elvonja magát, az mint törvénysérv, más egyéb mint rut, valótlan és
jogtalan nem lehet. Ez mint legfelsőbb lény, magánal fensőbb hatalmat
nem ismérhet; azért a szellemi világban is olyan, mint a kozmikaiban az
általános sulyerő, melynek uralma alól a legtávolabb eső fényfelhők
napjai is magokat ki nem vonhatják. Ez szolgál a bölcsnek kalauzul,
midőn azon főlényhez tekint fel, kihez a hiuk vagy ritkán fordulnak,
vagy ha fordulnak is, a szenvedély szele az érzelem világát gyakran
eloltja bennök. Ez biztos vezérök, midőn a világ nagy könyvébe
tekintenek, mely fénylő csillagbetűvel szól hozzájok; ez iránytüjök,
midőn saját testök óramüvét vizsgáljak, ez, midőn az ész, a tudományok
és a müvészet, ez, midőn a családi és társalmi élet viszonyait
fürkészik“[18].
Tehát ez az alapgondolat; s a fentebbi előadás ennek magasztassá lenni
akaró kifejezése, de nem egyéb rhetorikai dagálynál, mindenes, üres