A hazai bölcsészet jelene - 4

eléhaladást; igy valódi egyetemességre fokozta fel a nemzeti
különösséget; mikor lesz a nemzet, minden sajátságának, egyéniségének
megtartása mellett is a szó igaz értelmében müvelt, pallérozott. És ez a
nemzeti egyéniség egyetemessége.


VII.
Adjuk meg a történetnek is a maga követelését, ha csakugyan tanit
nemzeti bölcsészetről. – A történet hely és időszerü tények közlője, s
nem vét önrendeltetése ellen, ha emlit bölcsészetet angol, franczia,
német földön; igy lehet arról beszélnie magyar hazánk multjában is. De a
különbség minden hasonlat mellett is roppant elütő. Mert idehaza a
gondolat tudományának müvelése alig volt egyéb, mint a külföldrül való
betelepitése az időnkint feltünt ujabb ujabb mozzanatoknak a legujabb
korig, midőn Berlin adja bölcsészetünket egy részről, vagy a skot föld
száz esztendő előtti bölcsészetét ajánlgatják, ültetgetik át más
részről. Nekem ez ellen semmi kifogásom; jőjön az isméret akárhonnan,
csak jőjön. De van ám kifogásom ama ferde és hiányos egyoldaluság ellen,
mely szerint a bölcsészetnek határ iratik, mint az országnak.
Sem az angol, sem a franczia, sem a német, vagy akármely más nemzet sem
tön egyebet, mint forgott a gondolat müvelése körül – bizonyos
eszmefokozat vagy kategóriák szerint; és igy minden nemzet bölcselkedése
nagy közös együvé munkálás a bölcsészet templomának fölépitéséhez, nem
valami különös nemzeti ösztön, hajlam után, hanem az emberi ész
egyetemességénél fogva. Szerintem ugy nem található bölcsészeti nemzet,
mikép nem talalható nemzeti bölcsészet. Ismérjük a régi logikában a
kantféle kategóriákat: mennyiség, minőség, viszony, észvisszony.
Tanultuk volt, hogy a gondolat ezen fokozatokat szokta megfutni az
emberi tudalomban; és hallottuk, hogy példaul Kant fölülemelkedett a
„quantitás“ kategóriáján a „relatióig“ de a „modalitáshoz“ már nem birt
feljutni. Ki volt jelölve előttünk, hogy például az angol bölcsészi
szellem a quantitás szerinti, vagy mert ez a kategória a tapasztalatiság
világában szerepel főkép, a tapasztalati, érzéki bölcselkedést fejtette
ki legjobban Locke hires munkája által; mig a franczia inkább a
„qualitás“ kategóriáján lelte föl magát Cartes eszmeiségével; igy tovább
az eszmei és tapasztalati oldalnak együttes, vagy különös müvelése által
fejlett, fejlett a gondolat s emelkedett azon fokozatra, hogy a
tárgyakban levő viszony kiemelése volt fő, p. az állomány és járulék
kategóriájával, Spinoza szerint, mi annyit tesz, hogy Locke a mennyiség,
Cartes a miség, Spinoza pedig az állomány és járulék szempontjából
kezdettek bölcselkedni; vagyis egyik egy, másik más fokon müvelte a
bölcsészetet.
Igy tanultuk ezt valaha még az iskolában; igy kellett tanulni; és csak
ez a helyes felfogás, ez a biztos kiindulási pont. – Ha már a nemzeti
bölcsészet önálló, történetileg külön váló szellemi munkásságul nézetik:
ám legyen; érjen, a mit érhet; de annyit tudok, hogy nemcsak az angolnak
volt képessége a tárgyakat quantitás, azaz érzéktapasztalati uton
müvelni, hanem akármely népnek; s müvelte is a franczia, szinte a
legvastagabb materializmusig. Ha tehát angol bölcsészetről van szó, ez
anyit tesz: az angol bizonyos fokig müvelte a gondolatot, vagy ennek
tudományát történetileg. És pedig ugy látszik, hogy ez idő szerint
leghajlandóbb az igazságot érzéktapasztalati uton megállapitani.
Megállapitja-e, más kérdés; mert Locke tanát megdönté Hume stb. – Ha
franczia bölcsészetről van szó, mondhatjuk: miszerint ez az angol
tudományt tulságig vitte a mult században, mint mai nap talán a német
eszmeiséget fesziti a végső határokig társadalmi bölcsészetében. Igy
lesz-e mindig vagy nem, azaz megmarad-e ugy bölcsészete mint nemzetisége
mellett, kétlem; de hát oda lesz-e nemzetisége, ha müvelődése
változtával, más fokra jutásával bölcsészete is változik? Épen nem, mert
bölcsészet és nemzetiség nem egy. Különben Locke-kal, Hume-mal, Reid-del
mindig mássá kellett volna lenni az angol nemzetiségnek, épen ugy mint
mássá a francziának Cartes, Condillac és legujabban Leroux Péterrel.
Egyébiránt nincs, nem képzelhető oly egyoldaluság vagy tulajdonkép
egyenruhai szabatosság, hogy egy nemzet igy és nem amugy is
gondolkoznék. Ott van a német idealizmus mellett ennek tagadása épugy,
mint az ekklekticzizmusnak czáfolata a francziáknál; ott van az angol
Reid, Battie és Oswald józan észi bölcsészetének legerősebb lerontása
magában az angol irodalomban Pristley s mások által. Szerencse, mond
Leroux, hogy Cartes spiritualizmusa ellenére feljött Gassendi, s
megtartá a testet. A mi magyar irodalmunk, minden kicsisége mellett sem
lehet oly egyoldalu, hogy kizárólag csatlakozzék ide vagy oda; mert a
bölcsészet nem oly kész jószág, mint az „egyszer egy“; hanem élő
elevenség a lelkekben, a szellemekben uj meg uj nyilatkozásokkal a
nélkül, hogy magáról lemondana, s minden uj alakulásokban ne magát
szülemlené ujra ismét, meg ismét. – Ide vágó példa volna már név szerint
az, mi a gazdálkodás külön ágaiban itt vagy ott üzetik. Igaz, hogy az
angol pompás marhatartó, és a marhatartás egyik ága a gazdászatnak.
Igaz, hogy Hollandiában roppant előmenetelt vön a kertmüvelés,
Lombardiában a csatornázás, selyemtermelés stb. effélék. De ez csak
ennyit tesz: Lombardia ebben, Hollandia abban, Angolország amabban
tünteti ki gazdászatát. Vajjon ezek közül akármelyikben külön áll-e a
gazdászat? Sohasem, hanem a gazdászat magában foglalja mindegyiket. A
gazdászat már mint tudomány nem abban áll, hogy a marhatartást s ennek
minden csinját, binját kimeriti, hanem abban, hogy a csatornázást, a
kertmüvelést, selyemtermelést, vaj és tejgazdálkodást is és még sok
tömérdek is-eket befoglalja, tárgyalja stb. Hasonlóul ha nekünk a
bölcsészet mint tudomány csak oly mértékben ajánltatik mint a hogy azt
akár Angol, akár Franczia, akár Németország kimüvelte, tehát a
nemzetiség ostyájában: akkor nem kapunk egyebet résznél, töredéknél.
Töredékesség után csak a törpék nagyok.
Mégis a lélektani módszer bölcsészei ekkép okoskodnak: ha van görög,
angol, franczia, német bölcsészet, azaz ha nemzetiség szerint birható ez
a tudomány: miért ne lehetne magyar bölcsészet is, hiszen a magyar
szintén egy saját nemzet? De ezt igy lehetne folytatni: ha van római,
arab szám, miért ne lehetne angol, német s magyar is? Hasonlóul lehetne
mondani: amerikai gőz, mert a gőz erejét amerikai ember tette
világhirüvé s használatuvá; amerikai villany, mert amerikai ember
ragadta ki égből a villanyt; továbbá olasz delejtü, mert Olaszországban
találták fel azt; lengyel naprendszer, mivel Kopernik lengyel volt stb.
Azonban, miután a római számjegygyel alig mehetünk tovább, mint a tiz
ujjunkkal, az arab szám pedig sokkal több munkálatra elegendő: Róma
számjegye akár ne is volna. Hasonlóul: mi köze a villanynak, delejtünek
a nemzetiséggel?
Mindezek ellenére a nemzetiség csatornáján veszélyes előtitéletek
nyomakodtak be hozzánk a bölcsészet dolgában. Az angol persze és
franczia iparos, gazdag nemzet; van politikai ereje, nagysága,
tekintélye, mert, ugy mondják bölcsészeink, szereti a gyakorlati
müveltséget, a produktiv isméreteket; s mindezt a józan filozofiának
köszönheti. Ez a tétel azért nem bizonyit semmit, mert nagyon sokat akar
bizonyitani. Épen ily okon lehetne felhozni a khinai népet, mely sokkal
régibb mint az angol, és a mi fődolog, nem is keresztyén, mind a mellett
porczellánt, szőnyeget pompásan tud késziteni, hihetőleg mert nem él
(vagy akár ha él is!) az idealizmussal. – Azonban ne feszitsük ennyire a
nemzetiséget. Sok történhetik az életben a bölcsészet minden hire tudta
nélkül. S ha oly messzi viszszük a bölcsészet felelősségét, nem tudom,
hol állapodunk meg vele. Mert a produktiv tapasztalati isméretek
kutatása is lehet olykor veszélyes, széditő, legalább azon bölcsészet
szempontjából, mely az életrevalóságot, s gyakorlatiságot papolja, s
ebben különösen az angolokat dicséri. Az angol igen derék nép, mind a
mellett oly impraktikus vállalatra is veti fejét, minőtül a becsületes
magyar ember nem magát, hanem jó házi kutyáját is óná. Már nevezetesen,
minek küld ő hajókat oda a jéghegyek közé, az éjszaki sarktenger
kikémlésére. Nem hallotta-e, hogy ott megfagy a lehellet is! Hát azt a
Nilus forrását minek fürkészik egyre? Nem elégszenek meg vele, hogy
utoljára is van olyan folyóvizök belőle, melyet gőzöseikkel föl s alá
szeldelhetnek. Bizony, mondhatná a magyar egyezményes bölcsész, az angol
nép igen szellengő nép, felhősdi számitó; nem tudja a maga hasznát,
midőn ily sükerülhetlen járatokra költ. Nem régen is alig találtak egy
darabkát azon vállalkozó tengerészek bakancsából, kik oly messzi mentek
a jeges tengerbe, hogy desperáczióbul utoljára egymást ették meg.
Tréfa vagy komolyság? A mint bölcsészeinknek elhatározni tetszik. – Nem
ugy, urak! Az isméret mindig isméret, legyen akár tapasztalati, akár
eszmei. A földsarkak rejtelmeit közvetlen nézlés, tapasztalás után
megközeliteni oly szent, bár még eddig sükertelen ügyekezet, mint az
elmélődő szobatudósé, midőn a szellem országát vizsgálja, korlátait
feszíti, s a lehetlennek látszót lehetőségre, megadásra szólitja fel. –
Az isméret becses jószág, csak az a baj, hogy szerzését nem egyformán
birja minden nép s minden egyén anyagilag is segiteni, előmozditani Nem
akarom védeni az e szempontból üldözött németet, olaszt; nagyobb az ő
bajok, mint hogy az én védelmem orvosolhatná; s mélyebb, mint hogy
minden, a ki felettök itél, megmérhetné; és mégis van olyan ága az
isméretnek, melyben e két nép volt az emberiség tanitója.
Nem! a bölcsészet többé nem ily szempontbul felfogandó. Mert, ismétlem,
ugy, a mint mai nap történeti fejlődésében s tudományos formájában
előttünk áll, nem egyes, hanem valamennyi müvelt nép csinálmánya. Az
emberi ész nyilatkozása időnkint: az emberiség közös müve. Mennyiben
járult hozzá egyik vagy másik nép, a tudomány történetéből kimutatható;
valamint az is, hogy nem volt nép, mely állandóan egy nézethez,
kategóriához ragaszkodott valna, sőt tanita sok egymással ellenkező
tant, véleményt vagy nézetet, melyek közül nehéz volna kivenni: melyik
volt már igazán odavaló, hazai, nemzeti. És e sok törekvésből,
vergődésből állott elő a bölcsészet, minden egyes bölcseletek rendszerbe
öntése által tudománynyá, mely egészen akar ismértetni s nem részenkint,
mi a tudás dolga; de hogy micsoda bölcsészetet honositson meg valamely
nemzet, ez nem esze s érzékisége valamely szerencsés arányától függ,
hanem igen sok mástól, mit egy szóval bátran nevezhetünk a népek jó vagy
bal sorsának. A német más körülmények között épen oly gyakorlati
lehetne, mint az angol; vagy legalább nincs megmutatva, hogy mindig ez
állapotban maradna; igy az olasz, igy a magyar. A héber nép irtózott a
kereskedéstől; ma egyebet sem szeret. Hajdan költő volt, ma csupa
kalmár; sőt a régi görög, virágzása fő pontján, jobban különbözött saját
magától, a mint kezdetben volt, hogysem mástól.
Az ujkori bölcsészet, hogy a régit mellőzzem, Francziaországból indult
meg Cartes hatalmas „cogito, ergo sum“-jával, mely három szó egész
mélyében rendité meg az emberi tudalmat. Utána jött az amsterdámi
Spinoza, kit a hannoverai Leibnitz, kit a német-latin Wolf váltott fel
egymásután, fokozatosan. Más oldalról, a tapasztalatiságot Locke és Baco
nyomták erősen, kik után a skot Hume jött, s megtöré a tapasztalatiság
örök érvényességét kételmeivel; s bölcsészete szikráiból gyulamlott meg
utóbb az itészet fáklyája, Kant kezében.
A königsbergi bölcsészszel igy megint az európai szárazra jött által a
gondolat müvelése, s ezóta mind mélyebben vette magát a német elembe. –
Kant, ha szabad igy szólani, tudományos végrendeletet tön a bölcsészet
iránt, megosztván ezt a tapasztalatiság, eszmeiség között. A kettő
közötti hidat ő még nem ismérte. Utódai lelkesen láttak mindkét oldal
müveléséhez. De a tapasztalatiság követői s vallói mihamar fenakadtak
törekvéseikkel. Ők véges elvet követtek, mely nem képes a végetlent
magába ölelni. Aztán a világ sem volt igen jól érzülve tudományuk iránt
a mult századi franczia események miatt, mikor az anyag volt minden;
csak benne ész, erő, isten. A másik rész örökösei méltónak lelvén a
szabad eszmeiséghez ragaszkodni, ez uton haladtak. A mester ugyan eléggé
ovakodott egyiket vagy másikat tolni előnybe; ha inte az idealizmus
kicsapongásaitól, szintugy elevenen hagyott emlékezni a tapasztalat
förtelmeire is; ekkép tehát valamely közép ut lett volna választandó, de
nem volt még rá készen az idő. A franczia materializmust ugyanis a német
idealizmusnak kelle más oldalra kiegésziteni, s ez megtörtént részben
már Kanttal, de teljesen Fichtével, Schleiermacherrel, s oda dölt el a
filozofia sorsa, hogy az eszmeiség ismértetett el végetlen alaknak, mely
a tapasztalatot is magába veszi, uralkodó elvnek, mely után a lét is
kimagyarázható, az anyag és szellem a legfelső fokozaton összehozható.
Igy Schelling még egy lépéssel hatolván előbb, már az egész természetben
eszmeiséget látott, s a kültárgyak világát is észi léttel gazdagitotta
föl. Hegel pedig öszszefoglalván mindazon fokozatokat, melyeken a
gondolat fejlődése áthaladott, rendszert alkota belőlök, melyben a
tapasztalat mint kezdő ismérési mód épen ugy megleli méltatását, mint a
legfellengősb eszmeiség, Locke mint Cartes, Baco, mint Fichte; s atyja
lön az általános eszmeiségnek (absolutus idealismus). Az emlitett nagy
elmék körül csoportosulnak már a kisebb nagyobb tömbök nemzet és idő
szerint; de valamennyien, kicsinye, nagya, képeznek egy egészet, s
álliták fel a mai bölcsészet dicső alkotmányát. Ki mai nap mint bölcsész
akar megjelenni az irodalomban, nem mint ábrándot vagy észficzamodást
tekintse a tudomány legutóbbi fejlődési fokát; mert ez történeti
jelenség, nyomrul nyomra kimutatható haladási mozzanat. Az idők senki
kedveért nem térnek vissza egy két száz esztendővel. A mi történetileg
megjelent, azt nem lehet oly könnyen kitudni a világ folyásából. Azt meg
kell érteni, vagy ha nem, kénytelenek vagyunk az idő nyelvét
utándadogni, mint a beszélni kezdő gyermek, ki „mondja s nem érti
szavát.“
Nem példátlan ugyan a müvelődés történetében, hogy a nemzetiség
egyetemes kategória gyanánt nézetik. Egy gondolatnak sincs tetsző alakja
máskép, csak ha ennek birja kenetét. Szerencsés a nemzet, mely minden
intézetein valósitá ezt annak idejében, azaz: mikor még ifju volt s
abban állott minden ereje, hogy fenállhatásért küzdött az egyetemes
emberiség vagy különböző népek ellen, hogy beléjök fel ne olvadjon. Mert
a nemzetiség különös eszme, azaz választó, elfalazó, különitó, tehát
épen azért tagadólagos. Azonban nem lehet mindig csak különösnek maradni
az egyetemes irányában; mert összeütközés esetére amannak nincs
megállása imez utóbbi ellen. S körülbelül e pár szóban foglaltatik ama
sok jött, ment népek története, melyek a közvándorlás időszakában neki
neki esvén Europának, jogot kértek, helyet kerestek benne, és egymás
után mint a kő, tüntek el az események folyamában. Szerencsétlenek! Nem
volt erejök egyenlő szinvonalra emelkedni a meglátogatott népekkel, nem
állhaták ki a szellem héfokát. Annyira magokszerüek voltak, hogy nem
birtak másfélék lenni, s kivesztek az életből. – A nemzetiségnek tehát
ki kell adni magát annak idejében, s valósulni az élet és cselekvés
minden alakjain, azaz: lenni először különösnek faj és nyelv szerint, de
azután jő az egyetemes müveltség, és lenni bölcsészinek, vagy az
egyetemes világforgással haladónak.
Éljünk hazai példával. Meg kell vallani, hogy a nemzetiség eszméje
sokképen hevitett és csalt bennünket. Vajjon miben állhatott akkor a
magyar nemzetiség, midőn diák nyelven folyt a müveltségi élet? A
nyelvnek hire sem volt a tudomány embereinél egy két szerény irón s a
népen kivül. Szent-István kora azért volt és marad is nagy, mert az
európai uralkodó eszmék szinvonalára emelte, s vivta föl nemzetünket. És
mégis hallottam a szent királyról nagy dicséretet és nagy kárhoztatást.
Tudnivaló, hogy nemzetiségi elv után járt ki számára ez utolsó, eszmei
szempontbul az első. Kérdjem-e; melyik a méltóbb gondolkodás, s igazabb
itéletmondás? Igy vannak olykor összeütközései eszméknek; mely esetben
csak a tiszta, minden előitélettől ment, szabad felfogás az egyetlen
biztos vezető. Minő hazaárulás, nemzetiség elleni bün volt 1841-ben egy
akademiai beszéd! Azt nem mondhatta jó hazafi. Akkor legalább ugy
hittük. Hiszszük-e még ma is? Mindig csodáltam Kölcsey szép
parainezisét; de azt soha meg nem foghattam, hogy „Zrinyi csak egy
Magyarországért halhatott meg.“ A hazafi örömest hall ilyet, s örvend
magyar emberben látni valósulva haza és fejdelem iránti kötelességet. És
Zrinyi mégsem a hazáért halt meg, hanem kötelességérzetből. E nélkül
senki sem hal meg szabadon Magyarországért; s ez nincs kizárólag a
magyar szellemhez kötve. Az magasabb fogalom; és Magyarországon kivül is
vannak hősei a feláldozásnak. – Hasonlóul el vagyok ragadtatva
költészeink nemzeti lángolása, emelkedése által. Érzem, hogy e lángolás
engem is hevit és hevitett szóban, tettben; sőt szabad hinnem, hogy ezt
mások is tudják és becsülik törekvéseim között: mégis nem tudom eléggé
megköszönni Vörösmartynak, hogy e néhány szót irta: minden ember legyen
ember és magyar. Ugyszintén végetlenül le vagyok kötelezve a bölcsészet
nevében Eötvösnek, hogy Karthausiában egy gondolatot kér, mely megtartsa
e világot. Vajjon azt a gondolatot értette-e, mely magában tehetlen,
élhetlen, a mi fejünk alanyi koholmánya, és valamelyik égalj alá
különösen tartozik; vagy azt, mely a dolgok lelke hatalma,
tárgyilagossága; melyen mint szálon függenek az idők meggyőződései, mely
örökös, szünhetlen nyilvánulásban mutatja erejét, hatékonyságát, minő a
keresztyénség, a polgárisodás szelleme?
Az e részben tudnivalót következőleg fejezem ki. Való ugyan, hogy az
emberi nem több fajokból áll elő, melyeken vallás, égalj, életmód
szerint egymástól messzi elütő különbségek észlelhetők. Igaz, hogy a
müvelődés története soha sem volt oly kegyes, miszerint Afrika forró
vagy a sarkak hideg öve alá vette volna utját, hanem a történeti kor óta
előkelően a mérsékelt földtájakon ment, leginkább a középtenger mozgása
körében forgott s a partok fejlődéseit követte; ez igaz. De ha még ennyi
és több különbséget tudunk is fölfedezni égtáj szerint a fajták között,
ez mégsem alapszik az emberiség fogalmábau, azaz fogalmilag, a lélek
állománya szerint nincs annyi különbség a fajták, annyival kevésbbé
szomszédos népek között; nincs oly különbség, hogy a bölcsészetet, mely
egyetemességek tudása, különösségbe ugy be lehessen foglalni, hogy semmi
ki ne maradjon belőle. A nemzetiség különösségek öszlete, véges elem.
Jól veszi ki magát benne a vélemény, rövidlátás, előitélet, ha
bölcsészetet akarunk belőle csinálni; ellenben a lelkesedés, költészet,
müvészet, édes hazaiság: ha nem akarjuk körén tul fesziteni –
szétpattantani.


VIII.
Visszatekintve röviden a mondottakra, ugy hiszem, hogy érvényre vivtam
fel azon állitásomat, hogy bölcsészetünk mai emelkedésének akadályai sem
a multban nem keresendők, sem valami rendfölötti dolgok, hanem különösen
három előitélet, ugymint életrevalóság, népszerü köznyelv, és nemzetiség
követelése. Első eredett a tárgyilagosság elégtelen felfogásából, mely
szerint e kategória igen takarékosan pusztán a tapintható, vagy
érzékelhető világban mondatik érvényesnek, mikor hit, isten,
halhatlanság stb. metafizikai lények aztán nem birthatnak
tárgyilagossággal, s az eszme csak eszmének marad az érzékeinket
meghaladó tulban, létrejöhetlen elvontságban. Másik eredett azon
képesség számba vétele nélkül, mely a nyelvekben, különösen a magyarban
is, feltalálható, t. i. a bölcsészeti hajlam; mintha szó és gondolat
örökre kivül esnének egymáson, s a népek nyelvalkotó tehetsége minden
ihletést, öntudatlan tudalmat végkép nélkülözne. A harmadik előitélet a
különös fogalomnak egyetemesre átviteléből származott, mely szerint
nemzetiségi sajátságok, idő és tér utáni adalékok vétetnek föl
bölcsészeti alapul, holott a bölcsészet egyetemességek tudása, vagy a
gondolat tudománya. Legnevezetesebb pedig, hogy mindez előitéletek a
józan ész nevében tanittatnak, ápoltatnak.
Mielőtt azonban tovább mennék, elő kell adni nézeteimet az annyiszor
emlitett józan ész körül azon kérdés fölvetésével; megmaradhatunk-e ezen
vezető ige szövétnekénél minden isméreteink szerzésében; elegendő-e a
józan ész bölcselkedésre? – Első boldogság a jó ész; mondják már
közéletben, mintha mondatnék: van rosz ész is. Hasonlóul mondatik
valakire, midőn nem helyes gazdálkodás, viselet után jobbra tér:
elővette a jobbik eszét. Azonban ez még mind nem józan ész. Hanem látunk
jeleneteket embertársaink között, midőn egynémely a nélkül hogy
tudományosan müvelte volna magát reá: jól gazdálkodik, kalmárkodik.
Hivatalviselésben ügyesen, óvatosan jár el, keze alatt minden sükerül,
annálfogva szokták reá mondani: életrevaló, józan eszü; de leginkább
mégis azt tartják felőle, hogy szerencse fia. A józan ész tehát, a vele
született hajlam és ügyességnél fogva egész erélylyel üt szét a köznapi
valódiság között, és rendin van a dolog. Egy falusi biró, egy
csendbiztos igen könnyen államférfit s rendőrfőnököt fog megszégyeniteni
vele. A mi való: való; e tekintetben a magyar népnél sok józan észt
lehet tapasztalni. Nevezzük tapintatnak, természetes gondolkodásnak,
vagy az ész fortélyának: mindegy, de az csakugyan igen dicséretes,
jóravaló tehetség, istennek különös ajándéka. Mind a mellett ugy
látszik, miszerint a józan ész nem elegendő magában, hogy az ember
nagyra menjen vele, s ahoz még egyéb is kell. Egyes józan eszüre, ki
rendesen a mi népünknél falu esze, falu szája, őszintén szokták
elmondani: püspök lett volna belőle, ha iskolába járatják. És e ponton a
józan ész, midőn maga magát igy felfogja s megitéli, a tetőzést éri el,
s bebizonyitja józanságát, az önisméretben.
Hanem a józan ész elméletét elrontották a bölcsészek, midőn többet
csináltak belőle, mint a mi; többet fogtak rá, mint a mennyi tőle telik.
A józan ész idom, mely felsőbb rangu nevelés, müvelés nélkül
természetesen tud, s itél s annál biztosabban, mennél szükebb körre van
szoritva. Az eredeti, vagy ehez közel eső állapotban élő népeknél
uralkodó nézpont; a természet fia megeszméli vele az időjárást, az egy
két napra való jövendőt, a legközelebbi tárgyakat, s kimondja felőlök
itéletét szabadon, őszintén, föltétlenül. Ha tán csalódnék, nem sokat
törődik vagy pirul miatta, hanem más oldalrul kerül a tárgynak, s a mit
kivesz belőle, minden elfogultság nélkül elfogadja; és csalódjék bár
ezerszer, mindig elül kezdi s gyermetegül vallja be: az ember nem isten;
nem lehet mindentudó. Igy a józan ész. Ha keresnők: miféle népnél van
legjobban kifejlődve, előhozhatnók Pallas után mindjárt a kalmukokat,
Haraszty amerikai utazásából az indiánokat, kikről csodálatra méltó
adatok olvashatók, p. megismerik a láb nyomáról az életkort, és a láb
nyomát lehullott leveleken stb. A pásztorembernek szinte sok józan esze
van. Lehajlik éjtszaka a föld szineig, s ugy nézi marháit az ég
enyhében. Mondhatnók: van az isméretnek oly alsóbb köre, melyhez szintén
igy le kell hajolni, s a józan ész ez ismekörben járja meg mint vezető
elv.
De alkalmazzuk csak felsőbb ismefokon, kérdezzük itéletét túl a
szomszédos közvetlenségen, meglátjuk, minő sokképen törik ki az emberből
előitélet, önfejü dacz alakjában, de együgyüen sőt nevetségesen is majd.
Emlékezzünk vissza elmult néhány évünk tapasztalatira, ki volt, a ki
okot is tudott mellette mondani, hogy jobb a régi mint az ujmódi
gazdálkodás? Széchenyit rendesen a józan ész nevében ostromolták, ő a
zavart eszmékről alapos, érdekes leczkét ada elleneseinek, midőn
fölfedezte nekik, hogy a lótenyésztés nem hazafisági, hanem gazdászati
osztályba tartozik. Ezóta nem is hallom, a gazdálkodásban legalább, a
józan ész emlegetését; azt szivesebben mondják okszerünek, ellentétül a
régihez, mely igazán a józan ész szerint folyt. Aztán nem tudom, minő
rangu észt tulajdonitsak azon igen tisztelt hazafiaknak, kik féltek,
hogy a gőzhajó elveszti a tutalyosokat, elkergeti a halakat, rontja a
partokat, drágává teszi a piaczot; hogy a gőzkocsi tönkre viszi a
szegény fuvarosokat; vagy mint tapasztaltuk, azon értelmes nagy
sokságnak, mely kétkedett benne, ha termelhet-e a világ annyi vasat,
hogy ki lehessen rakni vele az utat, mint kővel szokás, ha már csakugyan
vasutat akarnak épiteni. Hasonlóul nem tudom, követelhetem-e a józan
észtől, hogy felfogja, megértse: mikép csakugyan a föld forog a nap
körül; hogy van abban valami becs, ha őseinkről sokat akarunk tudni; ha
kivánatos előttünk távol országok ismérete; ha nyelvünket
hasonlitgatjuk, bölcsészileg fejtegetjük; ha mesterinasnak előbb
pontokat és vonalokat irunk, mint azt mondanók, hogy példaul a
kerékgyártó inas „pingáljon nekünk egy hátulsó kereket, a szabósuhancz
pingáljon egy szál czérnat.“ És pedig mennyi van ilyen felfogás; de hát
szabad-e kérdeni: józan-e vagy nem józan? és melyik ilyen vagy amolyan?
Mi lehet nagyobb áldás emberen, mint a nevelés, mind a mellett belátta-e
szükséges voltát minden, a kiről föl lehetett tenni, hogy bir józan
észszel? Még nem régen is több gond volt nálunk a dolgokra, mint
személyekre; juh, marhanemesités hamarább lett közteendővé, mint az
ember nemesitése, és mondatott, hogy a nevelt ember csak jobban fogná
érezni bajait. A falusi asszony pedig azért nem hagyá irásra tanittatni
leányát, hogy levelet fog küldeni szeretőjének. – Nem lehet megmondani,
mi mindent lehet és nem lehet várni, tudomány dolgában a józan észtől.
Az utazók beszélnek Amerikában egy szép láttani csalódásról, mely, mikor
eléretik, azonnal elenyész. Látszik valaminek, de semmi. Point,
no-point. A hol keresem, nincs, a hol nem keresem, találom. Ha nevelést
adok a józan észhez, elrontom; ha e nélkül veszem, elvet sértek. Vagy a
józan ész lesz oda, vagy az elv. Sohasem tudom, hol kezdjek valamit
vele; mennyi kell vagy nem kell hozzá a tudományos müveltségből.
Firenczében láttam egy föstvényt, mely Galileit ábrázolja, a mint a
mozgás elméletét egy haránt lapon szemlélteti, fejtegeti. Ott lebeg az
uj eszme a tudós feje körül minden villanyosságával. Körötte pedig papok
gyülvék össze itéletmondásra; s meglátszik rajtok, hogy remegnek az
istentelen gondolattól, melyet a bölcs földünk mozgásárul kiejte. Azért
előhozatik a szentkönyv. Czáfolatot keresnek benne a tudós ellen, ki
várja itéletét. – Mi lehetett akkor ez embernek lelkében, minő kin, minő
fájdalom! Vajjon melyiket hitte akkor józan ész emberének a világ; és
kit hisz ma; s vajjon épen józan, vagy talán müvelt észnek inkább? Sokat
merengtem azóta e képen, mely avatlanok elől el van zárva, és
hasonlitgatám egybe a fájdalmakat, melyek dulhatják ember belsőjét a
méltatlanság, a vesztés, a csalódások miatt. De midőn, mert több esze
van mint másnak, szándékosan, okoskodva üldöztetik a tudós, a mi több,
vallás és erkölcs rontója, emberiség káromlója gyanánt is kiáltatik ki a
világ előtt, ez oly kegyetlenség, igaztalanság, mely csak a józan észtől
telhetik ki. Ugy tetszik, hogy ilyenkor az emberi lény végetlen részébe
dulakodik be a gyötrelem, s bennünk, noha csalódom, az isteni fáj. –
Galilei arcza e föstvényen mély és nyugodt. – Még oly ritka példáját sem
láttam a józan észnek, mint Pilátusban, ki nem itélt hanem megmosá
kezeit.
Elvégre téhát miben látjuk szerepelni az ugynevezett józan észt? Az
eszme története ugy tanitja, hogy az ujitók, akár Galilei, mint
természetbuvár, akár Széchenyi, mint államgazdász, akár Kazinczy, mint
nyelvész. lett legyen az, rendszerint a józan észtől kapják az első
ellenmondást; legalább a legelső követ mindig annak nevében és még
hozzá, teljes jóakarással dobják az ujitóra. A józan észnek tehát van
joga ellene szólni az ujnak; van joga makacsnak lenni, és bevásni az
előbbeni szük világnézletbe, s bolondnak tartani mást, mint tartatott
Fulton, Colombo. Van joga nyilvánosan vádolni a legüdvösbet, szóval: van
joga lenni farizeusnak és irástudónak. Igy a józan ész mindig a
bevégzettet akarja, vitatja; ujjá megeredni, megujhodni már nincs
módjában. Ellenben a szellem mind a mellett folytatja maga utját, viszi
elő a világot, mialatt a régi emberek kidölnek és ujabbak állanak
helyökbe. És mert a józan ész mindig a bevégzettet akarja, örömest
ragaszkodik a kész igazságokhoz, melyeket valamely bölcsészeti vagy
politikai felekezet valaha elvekké tett, mintegy örökig tartó
érvényességgel felruházott. Ilyen igazság és elv példaul a stoa