A hazai bölcsészet jelene - 3

A magyar alak tehát bölcsészibb, a mennyiben több mult idő a létige
segélyével áll elő; de hogy a német nyelv a seyn és haben igékkel külön
él a miség és minőség előadására, ez, tagadni nem lehet, mély vonás a
nyelvben; ellenben a magyar mind a miség, mind a minőség kitételére egy
igét (van) használ, s ez nyelvészeti szegénység. Hajdan azonban, jól
tudjuk, a vallani volt az, a mi most a német haben. Vajjon ne fogjuk-e
itt megjegyezni, hogy eleink a jövendő időre mondák a lesz, levén igét,
mig most jelenre is mondják már, nem mint régen: binös vallván, hanem:
levén. Ne jegyezzük-e meg, hogy Pesthi Gábor[10] irá: az orozlán
üvölteni, orditani foga azaz kezde, mely ige mai nap ezen értelmét nem
birja már, hanem e helyett segéde a jövő időnek. Lám, ezen igékkel vagy
félbeszakadt használatukkal egyegy bölcsészeti szabatosság és nyelvtani
készlet kallódott el a nyelvnek müveletlenül hagyása miatt. Most ennyi
valahai készlet daczára, pedig mindegyik a lét körében mozog, sem
vagyunk képesek egy szóban kitenni azt a müfolyamot, melyben egymást
követi a levés, nemlevés, példaul: midőn a növény virága elhull (nem
lesz), azonnal és minden félbeszakadás nélkül is folytattatik a lét a
gyümölcs előálltával; mire a német oly kimeritőleg birja werden (das
Werden) szavát. Ilyen lett, vagy lehetett volna nálunk a lesz ige, mely
szintén jövendőt alakitott, mint a német werden, ha jelenné nem
fordittatik; vagy a fog (kezd) ige, mely ma jövőt alkot, ha ez
értelemben is kifejti származékait. Mert a kezdet épen oly állapot, vagy
oly foka a létnek, mikor a dolog van is, nincs is, azaz indul a
létesülés felé, s csak „a vége választja meg.“ Ugy szintén más oldalról
meg volna nyerve tudalmunknak a bölcsészetből kimaradhatlan lét és levés
szó szerinti különbsége, mint értelmileg különbözők, melyek elsejére
spekulativ iróink a van igét, de a mi még nem főnév, használnák, ha
kétségbe nem esnék a másik fél, mely minden van és vanságféle szótul
világba megy.
De egyes szóknál minden esetre nagyobb az ugynevezett itéletek
alakitása. Az itélésben rend szerint három szóra van szükség. Első az
alany, második a mondomány, harmadik a kapocs, példaul: homo est
mortalis; der Mensch ist sterblich. A magyar nyelvnek három helyett elég
két szó. Ő a kapocsszóval (est, ist) nem gondol; ez, meglehet,
aggodalommal is tölté el a logika idegen müveltségü tanárait az itélés
alakitása iránt; azonban a magyar nyelv ez által nem kevésbbé bölcsészi.
Szerencsénkre egy idegen tudósnál ezt olvasom erre: falsch ist es von
einer Verbindung der Seiten des Urtheils zu sprechen, da, wenn von einer
Verbindung die Rede ist, die Verbundenen als auch ohne Verbindung für
sich vorhanden gedacht werden[11]. Ezt én ugy értem, hogy az est, ist
kopula nem tartozik oda észileg az itélés formájához, hanem az csak
nyelvtani fölösleg a bölcsészet rovására, mert az együvé tartozó
fogalmak nélküle is összeköttetnek az elme által; tehát nem szükség ott
láttatnia, külön szóban előállittatnia, mert az itélés nem a szem dolga,
hanem az elmeé. Az itélés magyar alakja az igazán bölcsészi. Nincs benne
kopula; például: a lélek [01.png] halhatlan. – Én soha sem birom
megfogni, mikép tudott egy német bölcs, Hegel, ily magyarosan, vagy az
ős magyar ezelőtt már századokkal oly hegeli módra gondolkozni. Igy
szövi be magát az ész a nyelv szavaiba s gondolatformáiba, mikép
gubójába a selymér. Szók, melyek minden meggondolás nélkül peregnek
ajkainkon, s talán csak egyszerre mint rögtönzések állhattak elő, mély
elmére utalnak vissza. A nép elméje itt is oly bölcsészinek mutatkozik,
mint ugyancsak az én kezem alatt egyszer már költői tökélyben is
világittatott fel. Az érthetlennek mondott idegen bölcsész, meg az
együgyűnek vélt magyar nép gondolkodása üt együvé. Pap Endre költészete
jut eszembe. A bölcset nála egy kis gyerek vezérli haza lámpásával.
Ilyen lámpás a nyelvszellem. Együtt járnak mellette a bölcs és a
gyermek. – Az adatok, melyekkel szolgálék, egy részt mint ezer évnél
idősebb alakai nyelvünknek, más részt a mi javunkra esett fölfedezései
egy nagy elmének, valók, kétségbe vonhatlanok. Nyelvünk és a bölcs
észjárása igazolják egymást. A német bölcset a magyar nyelv, a magyar
nyelvet a német bölcs teszi érthetővé. Talán kin Németországban értünk
is gondolkoznak. Meglehet; kivált ha elhagyjuk magunkat. De minden
esetre köszönjük meg Hegelnek, hogy logikai itélésünk alakját a kopula
kihagyásaért, a multnak létigével alkotását stb. az egész világ ellenére
s nyelvünk ismérete nélkül, tisztán a gondolkodás szigorával, igazolta.
Nyelvünkben tagadjam-e meg az észszerüségét, vagy nyelvünkkel együtt
Hegelt is az egekig emeljem? Kár, hogy ezt hamarább nem tudtuk! Talán
nem kelt volna oly veszett hire közöttünk bölcsészetének.
De még mindeddig sincs megmondva, miért nem való oda az itélés alakjába
a kapocsszó (est, ist). Megmagyarázom. Az elmélődő bölcsészet itt is
fáklyát visz előttünk. Már föntebb volt róla szó, hogy a tárgyakban
vannak lényeges tulajdonok épen ugy mint kevesbbé lényegesek, melyeket
nem lehet ugyanazon egy igével kifejezni, mert nemcsak miség és lényeg,
hanem fogalom szerinti mondományok is vannak a tárgyakban. Az est ist,
van tulajdonkép igen kevest mondanak a tárgyról, vagy mikor azt mondjuk
a tárgyról, hogy van (est, ist), semmi nagy dolgot nem mondottunk;
annálfogva végetlen a különbség az ily itélések között: dies Haus ist
roth, és: dies Haus ist zweckmässig: mert a vörös szin nem tartozik a
tárgy (ház) lényegéhez; ellenben a czélszerüség igen is. A vörösség csak
van, csak olyan lét, a mely akár nem volna; ellenben a czélszerüség már
nemcsak van, hanem valódilag is van; azaz valódi létet föltétez; a
valódiság pedig nem puszta lét (van); igy nem is alkalmas reá azt
mondani az itélésben, hogy ist (zweckmässig), hanem jobb ha elhagyatik a
kopula kivétel nélkül mint a magyar nyelvben; mert az itélés az elme
dolga, nem pedig puszta, merev nyelvtani külső alak.
És ha csakugyan annyi szembe tünő nyomai láthatók nyelvünkben a valódi
spekulativ hajlamnak, a mi elvitázhatlan; ha példákat még talán bővebben
is lehetne felhozni, a miről jót állok, és végre ha ezek csakugyan tőrül
fakadt módjai a magyar elme járásának: van-e ok nyelvi oldalról félni,
aggódni az elmélődő bölcsészet iránt; mikor a legmakacsabbnak látszó
nevezékek (terminus technicus) a közéletben, a köznép ajkán mondhatlan
idők óta forgandók? – A szót tehát birjuk, de hagyományilag, mint
gyermekdajka a mesét; de csak közönyösen, mintha nem is a mi elménk
szülte, alkotta, hanem valahonnan kölcsönözte volna. Igy járt
gondatlanul a szőlőmunkás Pompéji romjai felett sok időn át, igy a nyáj
Ninive betemetett dőledékein. A szó hanggá lett, visszaesett az
állatiság körébe, mert elfeledtük értelmezés által lelkünkhöz is
lekötni, a tudalomban megszilárditani. S most midőn én talán a
mulasztott hazai és nyelvészi kötelességet elvállalom s teszem, nem
vagyok biztositva, hogy a józan ész meg ne támadjon unalmas, de a nyelv
és hazai észjárás nevében véghez vitt magyarázataimért. Igy fajul el az
ivadék, s romlik meg a nyelv és a lélek.
Nagy örömemre szolgálna ezek után, ha kimagyaráztatnék: mi elsőséggel
jár az, ha népnek, minő a magyar, mely annyiszor volt már hajlandó
könnyelmüségre, hogy bizony nem lehet félteni, mintha meg találna
szakadni a rettentő nagy gondolkodásban, ha népnek, minő a magyar, egyre
az ajáltatik, mit tanulni nem kell, hanem csak tudni – a józan ész
szerint? Édes józan eszem! beh felvitte isten dolgodat! De mind a
mellett nem terem-e meg igen könnyen a józan észszel babona,
tudatlanság, tespedés, minden erkölcsi és anyagi rosz a döghalálig?
Ellenben minden nagy dolgon, mely az emberiséget elővitte, a gondolkodás
mély és komoly, nyugodt és fenséges nyomai látszanak. – Nem, a magyar
népet ne féltsük, ne kiméljük. Kimutattuk, mennyire tudunk distingválni,
mint alkotmányos testület, mint jogtudós nép. Vas a feje, ki egy magyar
ügyvédnél több adatot megbir, és boszorkány, a ki találékonyabb. Az ily
népet kár kimélni; sőt ha lehetséges, erővel is neki kellene verni a
gondolkodásnak, mint nyájat az usztatónak, hogy ne csak distingváljon
mindig, hanem spekuláljon is. De mi azt teszszük, hogy népszerü
okoskodásokkal a fölületesség rózsaleveleire csaljuk az értelmiséget,
hogy tengjen rajtok, mint a rászaféreg, mint a hernyó, s hervaszsza az
élet növényét. A mult idők müveltsége igy és ez okbul volt egyoldalu. A
legjobb elmék erejét pozitiv dolgok emészték föl az igazság nevében. És
nyertük a külsőség, fölszinesség minden czifráját a vitézkötéstől a
czimek és szóvirág tarkaságaig. Itt erősen tudtunk különböztetni.
Mindenkinek megvolt saját czime; ugy járt ki részére a tisztelet.
Egyiknek irtuk megkülönböztetett, másiknak hivatalos, igy tovább:
alázatos, mély stb. tisztelettel, vagy csak: jóakarattal. Egyiknek
voltunk alázatos szolgái, másiknak köteles, harmadiknak kész,
negyediknek kész köteles szolgái. – Nyertük a törvény magyarázatának
tűhegyre állitott atomisztikus felhasogatását, az indisczernibiliumok
imaginaczióját, csináltunk szavakat: „judlium, birsagium, incattus“ s
több ilyen barbarizmusokat. – A mely népben a külsőségek felfogására oly
készség s annyi ügyesség, hogy nyolcz száz esztendő óta mindig csak
distingvál, ez a nép megérdemli, hogy bölcsészeti dolgokra nézve ne
kiméltessék; ez lesz neki jó, kétség kivül. A mely nép ugy tudott
koholni, furni, faragni idegen nyelvet, tudja elvégre a magaét is. A sok
dubietások után üdvére lesz mélyebben avattatnia az elmélkedésbe mint
eddig, hogy könnyünek találja egyszer már a gondolkodás fejtörő munkáját
is. – Nem volt más czélom, mióta iróvá lettem, mint, ha isten engedi,
legalább egy vonallal tenni mélyebbé a hazai gondolkodást. Ez adja
minden munkásságom erényét, hibáját. Ez legyen óvásom az ugynevezett
józan ész bölcsészei ellenében.


VI.
Sokak előtt feltünő lesz, vélem, ha még a nemzetiség is előitéletül
nézetik a bölcsészeti müvelődés ellenében; talán annál feltünőbb, hogy
épen jó magam állitok fel ilyen nézetet. Azonban én a nemzetiséget
elismérém, fejtegetém az irodalom más terén; de ha bölcsészetben
általános becsre nem méltatom, ez sincs ok nélkül. – A nemzetiség szép
szó; alkalmazása igen helyén esik az ember lelki életének alsóbb
fokozatán, midőn szellemén a természeti befolyások után előállnak az
égalji, életmód utáni sajátságok, a földirati helyzet és fajtaiság
különbségei; s épen azért bölcsészeknél, kik a bölcsészetet nem a
tiszta, minden fékeitől ment szabad gondolkodás, hanem a lélektan utján
keresik, megjárja. Ily módon van szó nemzeti vagy égaljhoz és más
módositó befolyásokhoz alkalmazkodó bölcsészetről.
Azonban nem kell sokáig tépelődni fölötte, hogy belássuk, miszerint ez
nem más mint a helyiség adaléka; és gyönyörüen veszi ki magát a
költészetben és mind abban, mi ehez tartozik. Már a felsőbb foku
szellemi élet, a vallás, körében kevesebb sulya van a nemzetiség
fogalmának; vagy tulajdonkép nemzeti vallásról csak addig lehet szó, mig
valamely nép a kezdeti állapotot éli, s az érzések árnyalatai szerint
tudja magát legjobban kifejezni; azaz, mig a főigazságokat, melyek
tulajdonkép eszmék, gondolatok, az érzés nyelvén szólaltatja, s az ész
tárgyait is érzési felfogással teszi magaévá. Ezért van együtt minden
ifju népnél költészet, vallás, bölcsészet még fejletlen, egymástól külön
nem vált, azaz feltisztulatlan gyermeteg állapotban. Vallás, bölcsészet,
mely a primitiv világnézlettel azonos, igen jól neveztethetik
nemzetinek; de hozzájok járulván a gondolkodás, mindkettő változik és
idővel kinő a nemzeti korból, ellenben a költészet soha sem nőhet ki
veszedelme nélkül.
A nemzetiség elve tehát folytonosan erős a költészetben, gyöngébb a
vallásban, végképen megszünik utóbb a bölcsészetben. Ezt igy tanitja a
történet, a mivelődés története is, mely tulajdonkép az emberi
szellemnek az események folytában nyilvánult másolata. Első korban
minden nép az ösztön és tapintat sugallata szerint tesz és vesz. A
szellemi világ ezen kezdő fokozata teljesen öntudatlan, mint a
természet. Egyes gondolkozók helyett a közérzület uralkodik a lelkekben,
az egészben. A nemzet mint egy raj. Ez a kor a kiválólag nemzeti kor.
Mint ha mondanók: nem okoskodnak a történet felett, hanem csinálják. A
szellem közvetlenül hat; az ész beéli s elvegyiti magát szóba, tettbe,
mint rendeltetés, mint hivatás. A népek első müveltsége, nyelvben
polgári szerkezetben ezen öntudatlan tudalom gyermekei a közvetlenség
bélyegével, s induló pontjai minden utóbbi előhaladásnak. Annálfogva
eddiginél nagyobb előszeretettel fordul ma minden nemzet az előidők
hagyományaihoz, hogy megtudja, mi volt, ki volt ő egykor a történetben;
hogy mai felvilágosult eszével lássa: micsoda figyelemre méltó nyomait s
ereklyéit leli öntetteiben az észnek; hogy lássa: minő eszmélkedései
voltak az ősöknek valami, embernél magasb lényről, természetben dolgozó
munkásságról, halál utáni állapotról, erkölcsi rendről, az örök dijról,
vagy a jutalom és megtorlásról; mert ezek csak akkor övéi, ha bennök a
gondolat, mint magaéiban ismér magára; s viszont csak igy vetnek sulyt a
nemzeti tudalom mérlegébe. A nemzet ha nem érzi multját, elveszti
jelenét. A nemzet volt, van és lesz – a tudalom által.
A kezdeti müveltségben tehát már benvannak a bölcsészet csirái,
különösen a nyelv alakjában vagy először még csak szó szerint, mihez
járulnak minden mese, monda, hagyományfélék, mint ugyanannyi
eszmeburkok. A szókat meg kell érteni, magyarázni, a burkokat lefejteni.
Én már ezekről irtam a közmondások alkalmával; egyenesen kijelentvén,
hogy a közmondások nem átalános igazságok, hanem leginkább az
állapotokból és körülményekből kifejlett állitások. Hasonlóan itél
Hetényi: „felednünk nem kell, hogy bár becsesek ezen közmondások: a
rendszeres bölcsészet hiányát azonban mégis soha ki nem pótolhatják. Sok
közmondásaink részint csak félig meddig igazak, részint nem tiszta
morált rejtenek magokban.“ – Afféle régiségi burvárlatok, mint a bátor
Ipolyi Arnoldéi, a történetnyomozásinál sokkal többre becsülendők
világnézleti tekintetben. Azok szinte bölcsészeti magvak, ébrények,
melyekből egyképen fejlődhetik mind a mellett csodagyermek és Antinous.
Mindezen érzékleti, vagy ha tetszik közvetlen, első szemre való
felfogásai az igazságnak, a gondolatnak azonban nem adnak nemzeti
bölcsészetet; sőt egyedül akkor kezdenek becsültetni, mikor a magára
térő, magát fölismérő lélek mintegy visszatekint a multba, s örvend
birodalmának, hogy a homályos eredeti müveltségtől a napfényi
tisztaságra birt bölcsészeti igazságokig minden az ő műve, először ugyan
öntudatlan, de később öntudattá viradott állapotban. Ez oka, hogy a
szélsőségek itt is, mint másutt érintkeznek, és a kezdeti müveltséghez
oly szivesen hajlik a valódi bölcsészileg müvelt elme; mig a közrendü
értelem föl sem veszi azt; habár mindennek, még egytemes elvnek, is
vallja a nemzetiséget, ereklyéit pedig századok óta tapossa.
A bölcsészet, mint egyetemes igazságok tudománya, a tiszta gondolattal
foglalkodik, vagy azon adataival a szellemnek, melyek az egy és
megoszthatlan ész nevében a föld népei által, nemzetiségre való tekintet
nélkül, egyformán fogatnak fel. A természeti, erkölcsi és polgárzati
befolyások, minők az égalji helyzet, földirati fekvés, fajtaiság, élet,
keresetmód, népekkeli hasznos vagy káros szomszédság, érintkezés stb.
tagadhatlanul nyomnak bélyeget a nemzet arczára, enyhesebb vagy ridegebb
modort bölcsészetére, de lelkét, melynek minden lényege a gondolkodás,
nem alakitják kivételessé. Én igen nagy kedvteléssel olvashatom a népek
jellemzéseit a szerint, a mint az éjszaki vagy déli sark felé, forró
vagy mérsékelt égöv alatt élnek, meglep az a sok minden ujdonság,
eredetiség, melyet csak a saját módu élet adhat: de azt nem hiszem, hogy
a gondolat, az eszme fokozatai máskép fejlődnének egyik mint másik
oldalán a földnek; azaz: más volna az állomány és járulék (substantia és
accidens), a fő és melléknév (substantivum és adjectivum) egyiknek, mint
másiknak. A honnan ezen kérdésre: mi, főnévvel; erre: minő,
melléknévvel; erre: mit csinál, igével fog válaszolni minden nyelv;
hasonlóul a fölismert állomány és járulék közül soha sem fogja ez
utóbbinak adni az elsőséget de semmiféle nép.
Mondhatnák ellenem, hogy ez igen elvont beszéd, légbe épült vár. Mind
türhető ellenvetés, csak igazam legyen. Mind a mellett áll, hogy a
bölcsészi gondolkodásba, kivált nálunk, szivesen vegyül be a nemzeti
töprengés, óvakodás. E tekintetben legsajátságosabb nézetet Szontagh
Gusztávnál ismérek, még a Propylaeumokból, hol a magyar filozofia
megállapitása körül elmélkedvén igy szól: ha a kellő „föltételeket
teljesitendjük akkor saját, önálló, akkor magyar filozofiával fogunk
birni: azaz tárgyra ugyan nem, de szellemre s előadásra a többi müvelt
nemzetekéitől különbözővel, ugy, mint a nyelvszokás megkülönbözteti a
német filozofiát a francziától, ezt pedig az angoltól stb. mert minden
nemzeteknek képzet módja mint az egyedeké, különböző.“ (280. l.) – Utóbb
igy folytatja: „hazánk földe dél és éjszak között a középvonalon terül
el, s nemzetünk szellemében az érzékiség és ész közt ritka egyensuly
találtató, melynél fogva félszeg empirikai vagy raczionalisztikai
kicsapongásokra nem lehet hajlandó (281. l.). Ugyanezen nézet hiven
másoltatik elénk ismét ő nála, midőn az egyezményes bölcsészetről ir,
állitván, hogy ez más kutfőből nem is eredhet, mint saját nemzeti
szellemünkből, a mennyiben hazánk emlitett égalji helyzeténél fogva, a
mi kedélyünkben „szerencsés arány s összehangzás van az érzékiség,
érzemény és ész közt“ (7. l.).
Fölkérem az olvasót, hogy kisérjen figyelmével. – A mennyiben ritka
egyensuly, szerencsés arány s összehangzás mondatik lelki tehetségeink
között, legelsőbb is kérdés támadhat iránta: nem válik-e kivételessé a
magyar elme épen az által, mint a kender vagy más növény a föld után? Ha
már ezen arány vagy egyensuly elménk javára van, s előnyössé tesz
bennünket valamely talpra esett bölcsészet birásában: miért nem
tüntettük ki eddig magunkat tudomány, ipar, mesterség stb. minden
ágaiban a müveltségnek? Ha tán nem üt ki előnyünkre, akkor ne
emlegessük, mert megint Jornandest fogunk, a ki hun eleinket nem is
tartá emberi fajnak. – Van a német embernek esze? tudakozá egy könnyelmü
franczia régen. – De továbbá legyen az a szerencsés arány és
összehangzás tény, abból más nem következik, mint hogy az ugy van; mert
az egész égalji fekvés oly bizonytalan fölvét, melynek igazsága egy pár
évnél tovább ki nem állja; számtalan mellékkörülmények dolgozván
körülötte. Ha ezen égalj csakugyan oly erős befolyásu, meg kellene
látszani nyomának a történetből, mely szerint minden fajta nép, mely itt
hosszabb ideig élt, megkapá ama szerencsés arányt, s összehangzást elmei
tehetségeire nézve, mikor nagyszerü fölfedezéssel örvendeztethetők vala
meg a világot, ha a kozmikai viszonyoknak a föld ezen pontján oly
hatékony voltát bizonyithatók be. – Utoljára az arány és összehangzás
oly kategória, mely szerint a lélek nem a maga lényegében fogatik fel,
hanem inkább anyagi módra, s külsőlegesen. Ez ellene van a lélek
állományiságának; s arányról az elme tehetségeinél csak beteg állapotban
lehet szólani, midőn mintegy fensőbb fokról alábbira sülyed a lélek, s
oda esik a külső befolyások, körülmények urasága alá; különben az oly
élő, eleven egység, mely szerint ellenére van minden olyas felfogás,
mintha külön, önállókul nézhető erők vagy tehetségekből, vagy épen
vegyülékből, melyek egymáshoz igy vagy amugy aránylanak, állana.
Bármennyire alaposnak látszik is azért az égalj utáni arány felhozása,
ez magában igen kevés a tömérdek összemunkáló befolyások nagy seregéből,
melyek előszámlálása nem is a bölcsész dolga. A mi pedig az arányt,
összehangzást illeti, mindkettő alrendü kategória és megjárja például a
tapasztalatiság világában, hol fődolog a mennyiség, ezeknek egymáshozi
viszonya, mit legjobban fejezünk ki számokkal. Lehet példaul a magyar
szellemben arány az ész és érzék között akkor is, ha kevesebb eszünk van
mint másnak, mert akkor érzékünk is kevesebb; mikor változván egyik
oldal, változni kell a másiknak is; és az arány mégis ugyanaz marad, p.
4: 8 = 16: 32. Itt az arány egy, a különböző oldalak mellett is, azaz
semmit se mond. Hasonlóul szinte gyönge kategória az öszhangzás, a lelki
tehetségekre alkalmazva. – A öszhangzás tulajdonkép a különbözők
egymáshoz tartozása, egymássali egyezése. Azért helyén van szinek,
hangok ellentétei s összeegyezésénél. A szellem és tehetségei, t. i. az
ész, érzékiség más nemü ellentétek; itt mindegyik ellentét a másikat is
magában foglalja; más szóval: eszmei a viszony, mert nincs oly egyes
tehetsége szellemünknek, hogy munkásságában ott nem volna mindig az
egész lélek, akár itél, akár emlékezik stb. A sulyegyen épen
alkalmatlan, ide nem való kifejezés; népszerűnek talán népszerü, de
semmi esetre sem bölcsészi.
De legvastagabb tévedés mégis ott mutatkozik Szontagh beszédében, a hol
azt irja, hogy minden nemzet képzetmódja különböző levén, birhat is
különböző filozofiával mindegyik. E ponton ismét le kell mondanom minden
kedvező czimről az alaposságon kivül, ha szinte unalmas lennék is.
Abból, hogy minden nemzet képzetmódja különböző, nem az következik, hogy
külön filozofiája is legyen, hanem az, hogy különböző nyelve; a minthogy
ugy is van. Honnan tehát Sz. tévedése? Onnan, hogy a képzetet a gondolat
helyére emeli, s a bölcsészet alapjaul veti; holott a képzet épen azért
képzet, hogy azt a mi magában egy és ugyanaz, különbözőleg tudja
előállitani; p. ezen gondolatot: szellem, a latin és magyar nyelv a szél
fuvásának külső jelensége után adja elő; a német pedig Geist-nak mondja
talán eredeti s nem átvitt értelmű szóval. Igy a hegy, latinul (mons),
talán a franczia monter (fölmegy) igével rokonosan azon képzettől van
véve, hogy föl kell reá menni, a német Berg talán a bergen, verbergen
(elrejt) igével rokonos, mit én tudom? de azt látom, hogy ugyanazon
tárgyat különböző oldal vagy szempontbul nevezték el a nyelvek
különbözőleg, máskép az egész világ nyelve egy volna; a minthogy a
rokonság épen a képzetek olykori lehető egyezésébül ered, okvetlenül;
mert a különbség nem általános, ugyanazért a képzetek össze is jöhetnek;
például ha nyelvünk a némettel összevág a dolgok lényegének a volt,
Wesen (gewesen) rokon nyelvtani alaku, értelmű szók visszaadásában; ha
eszik, essen egymással külsőleg is egyezők, stb. – Innen igen
természetesen lehet szólni valamely nyelvnek bölcsészetre, poezisra való
kisebb nagyobb hajlamáról a szerint, a mint észi vagy érzéki, lényeges
vagy látszati oldalt és szempontot emel ki egyes szavaival a dologból,
melynek nevet ad, s melynek, mint tudatik, többféle jegyei, mondományai
lehetnek s vannak.
A képzetnek a gondolattali fölcserélése igen fontos az egyetemes
bölcsészeti müvelődésre nézve; s a bölcsészetnek, mint tudománynak,
szemrehányásul felhordott érthetlensége, homálykeresési büne innen ered.
Azonban ki tehet róla, hogy a dolgokon nemcsak képzet lebeg, hanem
gondolat, azaz törvény, lényeg is dul és forr bennök? Ki tehet róla, ha
valamely bölcsészeti felekezet meg van győződve felőle hogy a tárgyakról
csak azt lehet tudni: mi viszonyban vannak hozzánk, és nem semmit arról:
mik azok magokban, mi az ő voltjok, mint ezt a kanti bölcsészet némelyek
szerint oly világosan kideritette. A bölcsészet homályt nem keres, hanem
mind a mellett nehezen érthető, mert kevés embernek van hozzá feje, hogy
a gondolatot tisztán, nem odavaló vegyülék nélkül meg tudja ragadni s
tartani. Ha pedig valaki nagyon könnyen akar végezni vele: példák
mutatják, minő sarkalatosan téved. Mert a bölcsészet tárgya a gondolat;
mi egyenlően fejlődik minden népnél; igy ha tárgyára nézve, mint
Szontagh is mondja, nincs magyar azaz nemzeti bölcsészet, az a kérdés:
bölcsészet-e oly tanitmány, mely nem a bölcsészet tárgyával foglalkozik;
s érdemli-e az, hogy a nemzetiségi jelző több legyen rajta gunyévnél,
czifra szónál? Más szóval: lehete tárgyán kivül vagy inkább tárgya
nélkül a bölcsészet akár német, akár franczia, akár angol stb.?
Mi játszik hát oly lidérczi játékot bölcsészeinkkel, hogy mint Hetényi
ugy Szontagh is ekképen tanitanak: van egyéni, van nemzeti és van
világfilozofia? – Az utóbbi bölcsész e tekintetben igy fejti ki nézetét:
ha az öngondolkodó ember önmagát el akarván határozni, szükségkép
bölcselkedik: az ez uton támadt filozofiai meggyőződése egyéni
filozofiája. Nemzet egyénekből áll, és pedig föld, éghajlat, történet,
állodalmi formák és százados szokások befolyásánál fogva magát más
nemzetektől némi saját közös jellem által megkülönböztető egyénekből,
mely sajátság bölcselkedésökre sem maradhat hatás nélkül, mit a
tapasztalás is kétségtelenné tesz, bizonyitván, mikép van filozofiája a
gyakorlati szellemü angolnak: a skot iskola (talán inkább a locke-i?);
az életrevaló francziának az ekklekticzizmus; a német szobatudósok
filozofiája pedig életben is oly hasznavehetlen mint önmagok. Van tehát
nemzeti filozofia is, és pedig nemcsak nyelvre de szellemre is
különböző. Ezt az irodalmi történet is elisméri, angol, franczia, német
stb. filozofiáról beszélvén. Mivel pedig az emberi természet lényegre
nézve egy, s ugyanaz minden emberben és minden nemzetben, és egy s
ugyanaz az igazság is lényeges tartalmára, azaz egyetemes igazságaira
nézve: ez oknál fogva minden igaz egyéni, s nemzeti filozofiának is
lényeges tartalmára nézve egynek s ugyanannak, tehát világfilozofiának
kell lenni[12].
Más szókkal: az egyetemes igazság, a lényeges tartalom egy és ugyanaz
minden egyénben, nemzetben, s ez világfilozofia is; a mi pedig nem
lényeges, az nem is filozofia sem egyénben sem nemzetben; annálfogva
apródonként s a müveltség eléhaladásával le is hull, mint a kaczagány,
az ivadékokról, kik a szerint vesznek fel uj módokat életben,
viseletben, gondolkodásban, a mint szorosabban ragaszkodnak a tudat
eszméjéhez, az emberi lélek lényeges tartalmához, vagy nem; a mint
mélyebben kutatják az igazság megalapitását vagy elfogadják, mint
készet, készen levőt további vizsgálat nélkül más hitelére,
tekintélyére; mikor nem a bölcsészet tárgya más, mert ez ugyanaz és egy
mindig, hanem felfogási módja, ez pedig egyre megy ki a Sz. által
ugynevezett képzetmóddal, miről már feljebb szólottam.
Tehát az játszik efféle lidérczi játékot bölcsészeinkkel, hogy a mit
csak gondolat és fogalom alakjában bir a tudalom mint tartalmat és
lényeget; a képzet alakjában is birni akarják szinről szinre, mikép
birják azok neveit a nyelvben, a szókban, vagy birni akarják a szint a
szivárvány változatai, veres, zöld stb. nélkül. Továbbá az játszik
lidérczi játékot, hogy a különösséget, minő a nemzetiség, egyetemessé
ohajtják tenni, midőn bölcsészetre is át viszik, mely pedig egyetemes
igazságok tudománya. E részben, bármint törjük is fejünket, a dolgok
rendin nem segithetünk; ugyanazért hasztalan keressük a bölcsészetet egy
vagy más nemzetnél, mert azt egyik sem müvelte ki maga, hanem a többivel
együtt; s ugy a mint ma történeti fejlődésében előttünk áll, nem egyes
hanem valamennyi müvelt nép csinálmánya. Igy az egész nemzeti bölcsészet
kérdése csak mint kezdet vagy folytatás található fel a tudomány
történetében. Ha tehát mondatik: van görög, franczia, angol, német stb.
bölcsészet, ez nem azt teszi, mint a lélektani uton járó filozofok
akarják, hogy talán eme nemzetek oly saját bölcsészettel élnének, minő
nyelvök, hanem azt, hogy bizonyos mértékig, többé kevésbbé volt
befolyásuk a tudomány fejlesztésére, virágoztatására. Mi ránk nézve sem
az következik, hogy tehát legyen magyar bölcsészet is, hanem az, hogy
szellemi becsünk, s nemzeti méltóságunk tekintetéből, az igazság iránti
hódolatból igyekezzünk befolyni az isteni és emberi dolgok isméretének
tudományába, s helyet foglalni a gondolkodó, eszmélkedő népek között.
Ekkor ki fog nyilvánulni: minő lényeges adalékkal járultunk a szellem
országának müveléséhez s ekkor és ennyiben lesz magyar bölcsészet, mint
van görög, franczia, angol, német stb.; leszen a nyelv mint közeg által,
mely épen arra való, hogy szellemi kötelék létére ne csak az egy sorsu
és vérü nép vagy nemzet tagjait kösse össze, hanem az isméretek
csatornáján az emberiséggel is egyesitsen. A nyelv az a csodálatos
eszköz, melyen a nemzeti különösségek közé mind jobban oltatnak be a
cselekvés, a gondolkodás egyetemes módjai; csak az a nyelv mondható
igazán müveltnek, mely különös létére is fölvette magába az egyetemes