A halottak élén - 3

hogy gonoszságainkat egymásra
tüzelje?
5. Bizony a „kegyetlen hosszu Léviátán
kigyó és a tekergő Léviátán kigyót“ kemény,
nagy és erős fegyverével nem látogatja
meg senki. És a „veres boru szőlőt“
vérrel öntözi most megint az Ur. Oh, miért
olyan szeretetlen és boldogtalan az Ember,
ki ugy kivánja a szeretetet és boldogságot?
Vigyázók, hiába vigyáztok, oh, jaj, vigyázók,
hiába vigyázunk, mert ujra és ujra
leesik a sárba az Embernek arca.

Hozsánna bízó siróknak.
Mindig volt titkos, valamis
Názárethje az emberi Jónak,
Honnan elindult könnyesen,
Dagadón, szánva bús milliókat
És soha nem ölt meg iszap
Bátor, nagy vizű s tiszta folyókat.
Folyók, szívek, ne féljetek
S bénult szívem se, te, ki eddig
Nem merted elég könnyesen
Mélyítni szent folyóknak a medrit.
Az emberek a siratást
A Jó álmáért is megérdemlik.
Dagadjatok meg, szent folyók,
Szivek, kik még hajléki a Jónak,
Sirjátok ki könnyeitek,
Hozsánna ma a bízó síróknak,
Hozsánna, bízó Tegnapunk
S hozsánna neked, szent árú Holnap.

Menekülés az Úrhoz.
Be szép a régi kép, a tiszta,
Be szép volt a világon élni,
Be szép volt az a lázadó,
Mégis uras, szent Össze-Vissza.
Imádkozni is tudtunk néha,
De mindenképp Istené voltunk,
Nem-akartan és nem-tudón
Legbőszebb óránk se volt léha.
Be szépeket elhittünk akkor,
És a Poklot hogy elfeledtük
És most a Pokol muzsikál:
Fülünkben száz és szörnyű akkord.
Megszakadt szép imádkozásunk,
Pedig valahogyan: van Isten,
Nem nagyon törődik velünk,
De betakar, ha nagyon fázunk.
Imádkozzunk, hogy higyve higyjünk:
Van Isten, de vigyáz Magára,
Van Isten s tán éppen olyas,
Kilyenekben valaha hittünk.
Adjuk Neki hittel magunkat,
Ő mégis csak legjobb Kisértet,
Nincs már semmi hinnivaló,
Higyjünk hát a van-vagy-nincs Úrnak.
Mert ő mégis legjobb Kisértet
S mert szörnyüséges, lehetetlen,
Hogy senkié, vagy emberé
Az Élet, az Élet, az Élet.

Adja az Isten.
Adja meg az Isten,
Mit adni nem szokott,
Száz bús vasárnap helyett
Sok, víg hétköznapot,
Adja meg az Isten.
Adja meg az Isten
Sirásaink végét,
Lelkünknek teljességes,
S vágyott békességét,
Adja meg az Isten.
Adja meg az Isten,
Bár furcsa a világ,
Ne játsszak, ölő, gyilkos,
Cudar komédiát,
Adja meg az Isten.
Adja meg az Isten,
Mit adni nem szokott,
Száz bús vasárnap helyett
Sok, víg hétköznapot,
Adja meg az Isten.

«Te előtted volt.»
«Jaj a pásztoroknak, kik elvesztik és elszaggatják az én mezőmnek
juhait, azt mondja az Úr»…«Én Uram…én pedig nem utáltam meg a te
utánad való pásztorságot és a háborúságnak napjait nem kivántam,
te tudod: ami az én számból kijött, te előtted volt…» (Jeremias
siralmai.)
«Te előtted volt» mindig szálló,
Sokszor síró és néha riszáló
Szegény szava az embereknek:
Ha sohse szerették szeress meg.
Tudod, Uram, hogy mostanában
Ólom-tűzek égtek a számban,
Kiálthatnék, hallgattam mégis,
Tudok mindent, hallgattam mégis.
Hatalmat, Te, másoknak mértél,
Túl az aranynál s túl a vérnél.
Egekig a fák sohse nőnek:
Viszed már számadásra őket.
Nekem, együgyübb pásztorodnak,
Azt add csak, hogy ne legyek rosszabb,
Ne hazudjak s az igazról is,
Óh, kevés szót az igazról is.
Tréfál a kezed? látszik? Büntet?
Nem utáltalak meg – bennünket:
«Te előtted volt», Te csináltad
S én úgy teszek, ahogy kivántad.
Nem untam meg pásztorod lenni,
Nézni, hallgatni vagy szeretni
S éltem csak akkor csapnám hozzád,
Ha nem orcám volna az orcád.

A nagy Hitető.
(Elolvasandó Máté Apostol evangéliuma.)
Költők költője, gyermek halálig,
Ha körülfogtak bitóbánatok,
Drága, isteni Együgyüséged
Csak ennyit szólalt fojtott sirással:
Harmadnap föltámadok.
Néped nem volt s papi-fejedelmek
Mégis aggódtak, hogy majd mit mivel
Egy zavaros beszéded visszhangja
Már gyülő-seregével Igédnek
S nagyra-nőtt sziveivel.
Megint a jó Pilátust keresték
Sápadtan minden farizeusok:
Adjon a sirhoz több katonát még,
Mert bolondok, csalók és varázslók
Az eféle krisztusok.
És pénzt vevének a katonák föl,
Koporsód száját akik őrizék,
Mert hátha mégis csak föltámadnál
S amit vértajtékos, szép szád mondott:
Égi s ezernyi igék.
Minden költők közül te kaptad
Keresztek és bitók legjobbikát,
Mert minden költők költője voltál,
Kiben istenien oldódtak meg
Legemberibb, legalázóbb igák.
Oh, be szép a te neved, szép Krisztus
S így árulkodtak: «a nagy Hitető»,
Igy árulkodták Pilátusnak
Ma is nagyszerű példaságod:
Isten, Torony és Tető.
Nagy Hitető, sokan veled tartunk,
Nagy Elárult, úgy fáj, hogy itt vagyunk,
Úgy vágyjuk jég-ajkunkra az ajkad
S mondani te Együgyűségeddel:
Harmadnap föltámadunk.

Kicsoda büntet bennünket?
Halottak-e már a halottak
Bennem és künn-künn, szerte-széjjel
S volt-e Élet, vagy csak megloptak
Bennünket
S a Sors csak meglopottat büntet?
Nézem most már förtelmes kéjjel:
Mik az élők, mik a halottak,
Mit hoz a nappal és az éjjel
S bennünket
Milyen ellógott Isten büntet?
Mik a jelenek s mik a voltak,
Mik jönnek az északi széllel,
Mi üt ránk ma és mi lesz holnap,
S bennünket
Szülőnk gerjedelme mért büntet?
Bennem és künn-künn, szerte-széjjel
Halottak-e már a halottak
S alusznak-e nagy gödrű méllyel
S bennünket,
Igazakat, ki a Gaz büntet?

A Titok arat.
«Láték egy asszonyt ülni egy veres fenevadon,… melynek hét feje és
tíz szarva vala… és az ő homlokán ilyen név vala megírva: Titok…»
(János jelenései 17.)
Aratja a földet a Végzet:
Nagy aratás van, sokasodik
Kereszt és tarló
S aki eddig az égre nézett,
Hűlt orcával ma sárba hajló.
S ki a szentek véréből ivott,
Szilajul, veres fenevadján
Nyargal részegen
A szörnyű asszony, a Titok
S minden ugrása száz tetem.
Vörös bársonyban és skárlátban
Nyargal és dermesztően kacag
S meghalt a lélek
S így rosszab, mint holtan a sárban
S ez rosszabb halál, mint az élet.
Mind őrülünk, arat a Titok,
Halott lélekkel botorkálunk
S az asszony kacag,
Ki a szentek véréből ivott:
Fúl az ember s ő arat, arat.

Virágos karácsonyi ének.
Óhajtozom el a Magasságba,
Nagy a csúfság idelenn,
De van Karácsony, Karácsony,
Istenem, én Istenem
S ember-vágy küldte Krisztusunkat.
Két gerlicét vagy galamb-fiókát,
Két szivet adnék oda,
Hogyha megint vissza-jönne
A Léleknek mosolya
S szeretettel járnánk jászolhoz.
Krisztus kivánata, Megtartóé
Lázong át a szivemen,
Mert Karácsony lesz, Karácsony,
Istenem, én Istenem,
Valaha be szebbeket tudtál.
Óhajtozom el a Magasságba
Gyermekségemben kötött
Minden szűzséges jussommal,
Mert az emberek között
Nem így igértetett, hogy éljek.
Követelem a bódító álmot,
Karácsonyt, Krisztus-javat,
Amivel csak hitegettek,
Amit csak hinni szabad,
Csufság helyett a Magasságot.
Lábainknak eligazítását
Kérem én szerelmesen,
Karácsony jöjjön, Karácsony
És száz jézusi seben
Nyiladozzék ékes bokréta.

A csodák föntjén.
(«…Mikor a harmadik angyal trombitált volna, leesék az égről egy
nagy csillag,… a csillagnak neve pedig üröm… És mikor az ötödik
angyal megfuvallotta trombitáját… csillag esék le az égről,
melynek adaték a mélységes kutnak kulcsa… Annakokáért az napokban
keresik az emberek a halált, de nem találják meg azt és kivánnak
meghalni, de a halál elmegyen előlük…» János jelenései 9. 10.)
Csillag-zuhitó angyal-trombiták
Piros hangjára addig-addig lestem,
Mig megérkeztek a káprázatok
S csodáit küldi, pirítva a testem,
A nyolcadik angyal: a Láz.
Minden rendestől eltéptem magam,
Szemem prédáit mind összezilálom.
Életem száz mással elegyitem,
Csapdoshasson vitézül föl az álom
S száz színű álom-rettenet.
Csodálatos, képes rettenetek
Szent zavaros kora, ime, szakadt rám,
Ülnek bennem viziók és valók
Szerelmesen, fájón összetapadván,
Hogy minden: ugyanegy legyen.
Így, az üröm és halál-vágy után
Teljességessé, fantomossá válok,
Reggelt, oldást, bizonyt nem keresek
S leráztam a csak-ez és csak-egy jármot:
Már minden mindent vállalok.
A Láz és én vagyunk ma a világ,
Nem sietek, mert már el ugyse kések,
Csillag-zuhitó angyal-trombiták,
Száz élettel fölérő jelenések
Visznek csodák föntjére föl.

Volt egy Jézus.
Szent elgondolás: volt egy Jézus,
Ki Krisztus volt és lehetett
És szerette az embereket.
Ő mondta: fegyvert a fegyverrel
Győzni s legyőzni nem szabad:
Jézus volt, Krisztus: legigazabb.
Az emberek úgy elrosszultak
(Hiszen nem voltak soha jók):
Most Krisztus-hitünket csufolók.
Pedig ma is élhet. Föltámadt,
Ki Krisztus és nagyon nagy úr,
De él másképpen és igazul.
Járj köztünk, drága Isten-Ember,
Tavasz van, nőnek a gazok
S kevesek az igaz igazok.
Úgy látlak, ahogy kigondoltak:
Egy kicsit véres a szived,
De én-szivem egészen tied.

Nem csinálsz házat.
(«…Fölálla azért Dávid király az ő lábaira, és monda: Halljátok
meg szómat atyámfiai és én népem! Én magamban elvégeztem nagy
szívem szerint, hogy az Úr szövetsége ládájának nyugodalmas
házat csináltatnék, és a mi Istenünk lábainak zsámolyt; hozzá
is készítettem vala mindent, valami szükség volna.
De az Isten engemet megszólíta és mondá: Nem csinálsz te házat az
én nevemnek; mert hadakozó ember vagy, sok vért is ontottál
immár…» Krónika I. könyve. 28.)
Szabadulás fény-sáva olyan vékony
S a Halálig sem jutottam el,
Azután meg nincsen hajlékom
S hajlékot az Úrnak sem építettem
És itt állok hitetlen.
Harcaimnak emléke sem remegtet,
Tán helyettem járt itt valaki,
Aki bűnös csodákat kezdett:
Nézem és nem ismerem meg az arcom:
Ez az én híres harcom.
Csetepatáztam örökkön az Úrral
S pár zsoltárát megírtam talán
S beszélik, hogy jöttem sok újjal,
Beszélik, hogy megbántottam sok régit,
Beszélik, így beszélik.
Nem férfi az Élet, de léha asszony
S még hogyha az Úr is int felé,
Nincs, amit lelkére aggasson
Az Úrnak s az urának sohse épít
S nem csinál semmit végig.
Óh, Élet, Asszony s előtte Halálnak,
Te rangos, ősi, nagy Félelem,
Hol van jó küszöbe a háznak,
Melyet az én Uramnak építettem,
Magamnak építettem?
Ha harcért jár ez, hajh, miért harcoltam
S miért volt a kiontotta vér?
Vagy átkozott vagy bolond voltam:
Házam nincs és idegen az én arcom:
Ez az én híres harcom.
(1914.)

A szétszóródás előtt.
És áll (az előbbieknek) helyébe egy utálatos… és békességnek szine
alatt csalárdul cselekszik azzal és elmenvén győzedelmet vészen
kevés néppel. Elfoglalja az országnak gazdag részét… zsákmányt,
prédát és gazdagságot oszt az ő vitézeinek és gondolataival
forgolódik az erősségeknek megvételek felől, de azt ideig
eltitkolja. (Dániel könyve 11.)
Hát népét Hadur is szétszórja:
Szigoruabb istenek ezt igy szokták,
Miként egy régi, bánatos erdélyi
Prédikátor irásba rótta
Keresvén zsidókkal atyafiságunk.
Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre,
Volt utonállók új utbanállóknak
S míg úrfajtánk egymást s a népet falta,
Tunya álmainkat jég verte
S még a Templomot se építettük föl.
Helyünkön meg nem tudtunk állni
S ide kerültünk, ez kezdeti átkunk.
Ma már nem mienk paráznás vérünk sem,
Jöhet a helyünkre akármi:
Megöltük és kibűnöztük magunkat.
És mi nem leszünk majd szétszórva
Árvult, de mégis győzedelmes fajta:
Minket korszakok tűz-dühe nem edzett
S fölolvaszt a világ kohója
S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.

És most már.
És most és most már
Nincs bennem avas ijjedelem,
Rosszabb már nem jöhet a rossznál:
Elfelejtem s tán kiheverem
Lóditván magam ölből-ölbe.
Kik fajuk óvták,
Óh, mindig így cselekedtenek:
Csalódott s fáradt pátrióták,
Hajszolták maguk sok-sok beteg
Mámorba, feledésbe, csókba.
Törő, sok szirtnak
Nem kinálom immár a fejem,
Bús csodák és sorsok lebirtak,
Ilyenkor legszebb a szerelem
S igaza volt Antoniusznak.
Elvész az ország,
Ha elfogytak az aszkéta szivek
S fájdalmaim testem mért rontsák,
Mikor nincsen minek és kinek
S zsongitó asszony-ölek várnak.
Biblia mondja:
Pusztuló nép jó vezérei
Mind-mind a bujaság bolondja,
Ha már nem tud szépen vérzeni
S pusztulás hív paráznaságot.
Hős fajom döglik,
Hiába harc, hiába fájdalom,
Hiába gőg, hagyjuk a többit:
Kötél szakadt és én vén hátamon
Bizsergő vágyak poklát érzem.


CERUZA-SOROK PETRARCA KÖNYVÉN

A nagy Hid.
Nagy Hidnak szép, támos hajói,
Ti, Életen ringva átvivők,
Ma nektek fogok gyónva gyónni,
Tegnapi és mai nők
És talán holnapiak.
Távozó léptű férfi-ember
Nem tud átalmenni a folyón,
Csak kapcsolódó szerelmekkel
S hazugúl is ragyogón
S igazán is hazugúl.
Vertem a nagy Hidat ragyogva
S mint a régi, ős szerelmesek,
Úgy gondolok az asszonyokra:
Egyik se volt kevesebb
És többet egyik sem ért.
Ring a nagy Hid s a másik partot
Mikor érem el már, nem tudom,
De hálásan emelek arcot
Itt is, ott is az uton,
Édes, ringó átvivők.

Vörös tele-Hold emléke.
Hegy mögül mikor vörös tele-Hold
Ébredt,
Az alkonyon (már három éve lesz)
Elébed
Csöndesen beteg szivem lehullott.
Mennyi minden száguldozott közénk
S üzte
Vörös Holdkor, sok tévedt alkonyon
A tüzbe:
Hamvadunk még, vagy már elhamvadtunk?

Ceruza-sorok Petrarca könyvén.
Itt az írás: nem legényes sorok,
Régi epedések, régi torok
Búgása bőgött így ezelőtt,
Így irtak a hajdani nem szeretettek,
Így irtak a régi, bús szeretők.
Nem azért írok, hogy fordítsd felém
Fehér orcád. Oh, már beérem én,
Ha torkomon buknak a szavak.
S szám kérdeni, kérni se, mást sohse merne,
Mint a sirást és sirni talán szabad.
Boldog vagyok, mert nagyon szenvedek
Boldog vagyok: érted vagyok beteg.
Halálra szánt, mint rég ezelőtt,
Mint régen a hajdani nem szeretettek,
Mint régen a régi, bús szeretők.

Még fájóbb könnyek.
Siró szerelmek gyötrő útja,
Nem látom még mindig a véged,
Pedig már nagyon maradoznak
Boldog és tavaszos vidékek
S az út is már egyre sötétebb.
Valahol meg kellett vón’ állnom,
Egy elhagyott, víg leány-arcnál,
De nekem a könnyek kellettek,
Mindig a könnyek minden harcnál
S most már a megállás sem használ.
Most már járom kálváriámat,
Volt arcok utánam köszönnek
S vén szivemre, míg botorkálok,
Kegyetlenül, gúnyosan jönnek
Új szerelmek s még fájóbb könnyek.

Ki várni tud.
(Küldöm, ki érti.)
Tartsd magad,
Sors, Élet és Idő szabad
S ki várni érez, várni tud.
Várni tud,
Kinek ön-énje nem hazug
S nem hord össze hetet s havat.
Tartsd magad,
Mert most az a leggazdagabb,
Ki várni érez, várni tud.

Uzsorás kölcsönök váltója.
Szerelem, óh uzsorás kölcsön,
Föl-fölesdeklő napjaimnak
Rosszkor érkezett drága rossza,
Mégis – mégis csak visszahozza
Nagy fizetségeit a kínnak
Egy-egy boldog, hitető napod.
Tudom, hogy vénülőn adózni
Kicsit szégyen a szerelemnek,
De a szégyen szerelmes lángja
Festi vénségem ifjuságra
S boldog napokon elpihennek
Boldogtalanok zavarai.
Engem megillet, mit küzdésben
Ifjúságom balgán mulasztott,
Parázsos, hivő, csókos órák,
Könyörületek, nagy adósság
S mámorok, melyekbe fulasztok
Üres, fekete emlékeket.

A fogyó Hold.
Merre jár most a fogyó Hold,
S boldog töltjén hogyha nézte,
Megállott a szivverése
Valakinek egy pillanatra?
Merre jár most a fogyó Hold,
Merre járhat most az Élet,
Tengert bámul, hegynek téved,
Vagy csöndes erkélyre int el?
Merre jár most a fogyó Hold,
Meredt szemmel most is nézték
Az ég e rokkant vitézét,
Kit olyan ó s jó ketten nézni?
Merre jár most a fogyó Hold?
Ifju hitek, vén emlékek,
Bünös üdvök, üdvös vétkek
Fogyó, rokkant, hű katonája?

Kár volna érted.
Futó sorból rontva kidőlten,
Nem is vagyok talán már,
Nem is lehetek az Időben.
Jóság-rohamaim is fogytán
S úgy nézek messzeségbe,
Mint vén juhász hajolva botján.
Igen: bot, egy kicsit koldusbot,
Hideg és fáradt nézés
S ott hagyott, szegény ősi jussok.
Ki társam lenne, nekem nem kell
S vágyottam nem vágy társul
S aggulok éhes szerelemmel.
Se jó, se rossz, se bús, se víg már:
Becsületes válasz megy:
Kár volna érted, hogyha bíznál.
Engem kinullázott az Élet,
Én már dacból se adnék
Bárkinek is meleg hűséget.
Csoda-percnek kellene jönni
S mert nem bizok csodákban:
Csókollak, de el kell köszönni.

Én bús ibolya-vetésem.
Tévedt, egyetlen szónak villáma
Nem csapott rád, óh, nagyon érzem
S itt búsulok a jégverésen,
Holott csak egy szó nem talált meg,
Én asszonyom, ibolya-vetésem,
Egy szó, kit más nem mondhat senki.
Pedig a neved sem menthetted ki
Szavaim nyári viharából
S messzi villámokként cikkáztak
Mégis a szavaim, és fáztak
Egy szóba állni s csapni elébed.
Ez az egyetlen villám a vétek,
Minden és minden-rontó semmi:
Féltem, hogy valaha is tudjad,
Milyen egy és jó tudnék lenni
Túl a nyáron és jégverésen,
S jaj, ez az egy szó nem csapott le,
Én asszonyom, bús ibolya-vetésem.

A tavaszi szív.
Kalimpál és kalimpál és
Kalimpál kicsit bután
Esős, áprilisi hajnalt,
De még jobban délután,
De még jobban későn, éjjel:
Ilyen a tavaszi szív.
Nem biznék rá egy garasnyit,
Nem biznék rá egy garast,
Mert az áprilisi hajnal,
Rég kipróbáltam, ravasz
S szivünk viszi ravaszságba:
Ilyen a tavaszi szív.
Amit írok, az se hűség,
Április van, szív oson,
Minden háborúnál vénebb
Hadakozik okoson,
Szerelem jön holt-testekre:
Ilyen a tavaszi szív.

Összebuvó félelem órái.
Bennünk pogány, víg násza van
Esztelenül szép gyermek-hitnek,
De néha-néha ezt a nászt
Az összebuvó félelem
Isten-órái szentelik meg.
Szerelmetes szomoruság
Foszlott felhőjü leple hull ránk
Szorongatón és gyászosan
S ha két-felé szakaszt a Föld
Bennünket: mégis összebujnánk.
Ekkor nincs senki –: mink vagyunk,
Két-eggyek és egymásra leltek,
Két búsitottak, búsitók,
Két tapadó, két üldözött,
Két legéhesebb, árva gyermek.
Ezek az órák feketék,
De a gyémántnál ragyogóbbak,
A mosoly-nász csillagai,
Halhatlan untság-kergetők,
Szent emlői a boldog Jónak.
Mézként pereg szorongatott
Szívünkből könnye terhes kedvnek
És tart a nász és tart megint,
Szemeink öröm-hitesen
Megint-megint összenevetnek.
Óh, összebuvó félelem,
Óh, öröm-féltő, gyászos órák,
Fényes, fekete csillagok,
Kik reánk a nagy edzülés
Babonás új s új hitét szórják.

Talán Hellász küldött.
Asszony, szépséges és rontó,
Köszönöm, hogy fölébredtél nekem
S néhány boldog hetem
Úgy élhettem, mint egy szerelmes és bölcs.
Hellászi bölcsek és költők
Nagy életét élhettem egy kicsit,
Kiknek szivét viszik
Magasba: finom és rózsás hetérák.
Öledbe, szent ájulásim,
Vagy Életről és Szépről dús viták,
Vagy csók-komédiák?
Nem tudom ma már, melyik volt több és szebb.
Mintha Hellász küldött volna,
Hogy hadd beszéljen egyszerre velem
A Nő, a Szerelem,
S ma más ajkai a bölcseségnek.
Mindenkit el kell temetnem,
De Téged, az asszony-előkelőt,
Ha lesnek temetők,
Nem tudom, hogy kiként temesselek el.

Vándor, téli Hold.
Este volt, idegenben távol,
Tarka, rossz népek jártak és szerettek
S mi bucsuztunk, szólván így:
Ölelkezniök kell a jobb embereknek,
Hiszen olyan ritkán lelik meg egymást.
Én őriztelek s őriztél-e engem,
Két jobb embernek őrizted-e sorsát?
Nagyon kis boldogság
Permetezett a mi fejünkre.
Talán te voltál, aki megbántad
Találkozásunk és bátor vágyad,
A cél-vevésünk s a botor hitünk.
Tudsz-e még hinni?
Próbáld meg s jól lesz: hiszünk.
Nekem a tele Holdak,
Az együtt-nézettek
Szépek lesznek, mert szépek voltak
S a fogadásunk.
Nekem ma sem egy útált, ócska folt:
Megbolondulnál, ha tudnád,
Miket juttat eszembe
A vándor, téli tele Hold.


TOVÁBB A HAJÓVAL

Mégsem, mégsem, mégsem.
Fölgyujtogattam minden hevülésem,
S hideg szemmel is megvizsgáltam magam:
Hitem, harcaim, bús kétkedéseim.
Jaj, hogy nem szabad mégsem, mégsem, mégsem
Beléd oldódnom, szent, gyötrött Sokaság.
Nem csillapítnak könnyes vigaszaid
Csillapító, nagy együtt-szenvedésben,
Vérző, egyszerű meghajlásra a Sors
Nem tud rábirni mégsem, mégsem, mégsem –
Külön szenvedek emberként, magyarként.
Százszor próbáltam elűzni sejtésem
S megharagvásom sötét démonait
S úszni az áradt, együttes vizeken.
Jaj, hogy nem szabad mégsem, mégsem, mégsem –
Külön utálok s külön nem enyhülök.
Bár teljesednék jámbor bizakodók
Golgotás hite nagy teljesedésben,
Bár megszépülne jobbulna a világ.
Úgy fáj ez a Most s mégsem, mégsem mégsem
Szabad beállnom hivőnek hitetlen.

Áldozás piros kedvvel.
Most mikor a nagy inogások
Sápadt képe rezeg a Földön,
Szív-serlegem kiteszem, Uram,
S piros kedvét, ime, kitöltöm.
Szamár üzőimre nem nézek,
Rongyos életemre vigyázok,
Tudom én jól, én jó Istenem,
Mi ilyenkor az óhajtásod.
Élni, élni hiteket osztva,
Élni, élni s éltetni tudni,
Hogy teremtő s tartó nagy eszed
Ne fogjon az Emberben bukni.
Éljünk, éljünk vigan, szilárdul
S ha elhullnak milliók, mások,
Vegyük át vigság-öröküket
S most, mikor a nagy inogások,
Alkuvások, eligérések
Sápadt képe rezeg a Földön,
Szív-serlegem kiteszem, Uram,
S piros kedvét, ime, kitöltöm.

Már előre rendeltettem.
Álom-mázsát hordok magamban
S mint ragyogó, súlyos kísértet
Nézegetem a maiakat
És imádkozva látok, mérek.
Ha mikor én álomba botlok
(Nehéz az álom mostanában),
Mindig aféléket képzelek,
Hogy az Élet izlik a számban.
Hogy az Élet izlik a számban
S szivem vérétől messze-messze
Csörgedeznek kicsi patakok
Én szivemnek vérével festve.
Valahol mintha fönt-fönt volnék,
Érc-oszlopok s gránit-bálványok
Szilárd talpazatát érezem:
Valamely Isten-fejen állok.
Állok, várok, nézek riadtan,
Sehogysem bizok az Időben
S a fájdalmaim kiömlenek
Áradt tavasz-vizekként bőven.
Testem, ez a szent, kényes szerszám,
Mint valami ördöngős posta
A Most-Idők rémületeit
Előre és magával hozta.

Sajnálom szegény fiukat.
Szegény fiuk, kiknek hallanotok
Csak megvénült könyveinkből lehet,
Mit sugnak az éji Szajna-habok.
Évezred halt meg, nem csak ezredek
S tőletek egy szent Világ elmaradt
S benne Szépért-kóborló emberek.
Az élet él, újul, győz és szalad,
És nektek hát tudhatni sem lehet:
Milyen szép volt, milyen tágas, szabad.
Csak megvénült könyveinkből lehet,
Csak őrködő emlékünkből szabad
Kisejteni a volt szebb éveket.

A szenvedésnél többet.
Mikor az átkok átka zúg,
Milyen hazug
A szenvedés:
S a szenvedés milyen kevés.
Óh, többre és sokabbra vár,
Mint a Halál,
Öreg hívünk: –
Sokabbra vár beteg szivünk.
Mert most a Szó olyan legyen,
Mint a Hegyen
Krisztus Szava:
Évezredek hője, hava.
Ki jót beszél, Krisztust beszél,
Szörnyű a szél
S vitorla nincs:
Krisztus kell, ajtó és kilincs.
S Halálnál többet adjatok,
Égi Nagyok: –
Mert szenvedés,
A szenvedés bután kevés.

A bűnök kertjében.
Bűneit egy csupa-vágyás, vén csontnak,
Szeresd, sajnáld a bűneimet,
Csak azt szeretem s annak hiszek,
Ki a bűnöket sírva szereti.
Nagy bűnökben virágzik el az Élet
És Jézus is szerette, szegény,
Kezét tartani a bűnös fején,
Mert illatos a bűn, mint a virág.
Hiszen a bűn mindig egy jajkiáltás
A Sors felé, hogy mért nem marad
Az ember mindig tiszta s szabad,
Vadba beoltott, nemes rózsa-szem.
Óh, bűneim, bár csak megtartanátok
Annak, aki megbocsátni tud,
Ki csöndesen bízó, nem hazug
S bűneim kertjét mélán járja be.

Nyögök s mind terhemmel.
Nyögök s mind terhemmel
S aztán nagy, visszatért
Élet-szerelmemmel
Kivánkozok a tegnapba.
Óh, határtalanság:
Nincs Mult, Jelen, Jövő:
Egymásnak átadják
Ó üzenetüket az évek.

Bátor jaj nélkül.
Büntetem magam egy kacagásért,
Egy feledt óráért kinzom magam:
Minden, amiért illett örülnöm,
Oda van.
Emberségek s a javuló Holnap
Hitébe ömlött nagy szerelem
Tört-szédülten zuhant a mélységbe
Le velem.
Együtt-fájok zúzott hitekkel,
Reménytelenül roncsok alatt,
Egy bátor jajjal tán megkönnyülnék
S nem szabad.

Ugrani már: soha.
Megállok pihegve, űzetve,
Ugrani nem fogok tüzekbe,
Ugrani már: soha már.
Megállok s úgy állok, úgy állok,
Miként a három szent királyok,
Kik Krisztustól jöttenek.
Pokoltokból semmit se hoztam.
S amim csak volt: szét-elosztoztam.
S nem kell nekem semmi sem.
Állok egy kifosztott lélekkel,
Drága, megrabolt emlékekkel,
De siváran, savanyun.
Adjatok egy jobbik világot
S akkor talán másképpen látok,
De adjatok: de hamar.
És külömben mindennek vége,
Megállni: sorsom tisztessége
S ugrani már – soha már.

Távolról a Mostba.
Úgy ötven évről nézhetni a Mostra.
Be boldog lesz, ki majd megmosolyogja
Vergődő, zürös, mai életünket
S úgy látja, ahogy látni kellene:
Föltörni indult, tébolyos zene,
Lelkek nagy csődje, jövők szomjusága.
Be boldog lesz, ki majd messziről látja
S szól majd felőlük bölcsen, hidegen.
De ma szenvedünk mind-mind idelenn,
Magyarul pláne még különösebben,
Ki több jóságban, ki több őrületben,
De élni semmiképpen sem vidám.
Hát eloldalak, béklyós paripám,
Szaladj bele a meg nem ért Jövőbe:
Úgy fáj a Most és én úgy fájok tőle.
Be jó volna visszatekinteni
Úgy ötven évről nézhetni a Mostba.

A szamaras ember.
Be szép, ha nem is igaz, hogy ment:
Virágosan, szamárháton és sirva.
A Biblia irja,
Hogy Nagypéntekre nem is gondolt,
Csak ment, ment és a szive szomj volt.
Ilyen szomjas szivekkel járják
Azóta is, és pálmák nélkül
Gyorsult kálváriáját
Az Életnek s mit tőle kapni,
Szamárháton annyi, de annyi
Vitéze a Jónak.
Be szép: pálmák napja holnap
S e vén legenda megderül:
Tán kerül
Ezután is szamaras ember
Másokért küzdő szerelemmel.
Hiszen úgy kell, kell a szamárság.
Jézus, Tavasz és Jeruzsálem:
Be régi-régi történet ez,
Ámen, ámen.

A Mindegy átka.
Sorakoznak s elfutnak a hetek,
Mintha kórház-szagtól futnának.
Talán nem volt soha ilyen beteg
Az Élet, mely szennyesen bukdos
S nem tud eljutni tiszta kuthoz.
Máskor se volt itt élni jó dolog,
De viharok sürübben jöttek
És többen voltak zúgó bátorok.
Most már a reménytelen Mindegy
Tulságosan meggyőzött minket.
A Mindegy, mi ma mindent összetör,
A lágy ujjakat összefonja,
Hogy nem szorul össze az ököl.
S hogy itt még valami teremjen,
Gyertek, menjünk a Mindegy ellen.
Igenis: kell a bátor lobbanás
S nem élet, hogyha nem kiáltjuk,
Hogy minden vannál mindig jobb a más.
Gyujtsuk ki jól a sziveinket:
Csak azért se győzhet a Mindegy.
(1913.)

Megmaradok virágos mezőkön.
Virágosak bár ma is a mezők,
Elmaradtak a híg gerjedezők
S csak a gyűlölők dűhe gyűlt meg.
Lelkendezők hangos hadja szaladt
Utánam a nevető Nap alatt,
Jó voltam nekik: dicses és bátor.
S mégis és mégis ma vagyok: Magam:
Olcsó szegődtek hadja odavan
S gyönyörüen és sokan üldöznek.
Ez a királyi: a számüzetés,
Ez a királyi: büszke megvetés,
Mikor eliszkol az olcsó gárda.
Szeretem, hogy így majdnem egyedül,