A halottak élén - 2

  Istenes tébolyok szentelték őket
  S küldte Dögbe szegény hivőket
  S miért s miért nem? ők elindultanak.
  Előttük szállt szent csalogató mámor,
  Előttük gajdolt hangos kántor
  S utánuk e bolond és szép seregek.
  Elbódultan talán ma is még mennek,
  Neki Pokolnak, neki Mennynek:
  Drága, jó magyarok, szép-zavarosak.
  „Mária, Jézus“ – ti megcsináljátok:
  Egy csöppnyit lanyhuljon az átok
  Kicsi fajtámnak vérző csapatain.
  
  A harcok kényszerültje.
  Nem kivánta lelke-teste,
  De harcolni mégis harcolt,
  Kereste vagy nem kereste,
  De harcolni kelletett.
  Embereit úgy prédálta,
  Mint nációk legelsője
  S nem volt soha olyan drága,
  Mit vérként nem hullatott.
  Hajh, vajjon mi lesz belőle,
  Ennyi sok, ostoba vérzés
  Elvette az erőt tőle
  Avagy új erőt adott?
  
  Élünk vagy nem?
  I.
  Élünk? – úgy-e nem élünk?
  Valakinek rossz álma
  Lidérc-seregre válva –:
  Csak rossz álom vagyunk mink?
  Vagy élünk? – mégis élünk?
  S a megdühödött poklok
  Népe, e véres, bomlott:
  Valósággal mink volnánk?
  Mért tudjuk azt, hogy élünk?
  Mért nem bátrabb a téboly
  S minden értést, mi még volt,
  Mért nem söpör világgá?
  II.
  Mocsok a szivünk és agyunk,
  Sirván siratjuk, hogy vagyunk
  S hogy van, még van, az Élet
  S hogy tudunk, mit se tudva
  S utunk a latrok utja,
  Holott Jézusokként kezdtük.
  Véres a szivünk, a kezünk,
  Születésünkkel vétkezünk
  S most vétkeink tobzódnak.
  Mért hivtak meg bennünket?
  S a Vak-Sors miért büntet?
  Nem elég, hogy (tán) élünk?
  
  A nagy hinta-játék.
  Nagyot lökött rajta pár csalafinta
  S messziről milyen pompás volna bámulni:
  Nini, a hinta!
  Hogy lóg az öreg sötét Föld,
  Hinta, palinta.
  Talán-talán, nagyon messziről, mintha
  Pénztelen gyermekekként a vásárban
  Hivna a hinta
  S talán, messziről, sóvárognánk:
  Hinta, palinta.
  
  Több bizodalom vágya.
  I.
  Vállalom fél-kimaradásom
  Minden átkát
  S kényszeres, tompa énekemet,
  Mint megcsalt mátkát
  Küldöm el, hogy szánjátok.
  Vállalom az én magyar gyászom
  S azt a vétket,
  Hogy eljövendő bánásokat
  Előre élek
  S jajgatok, hogy ti biztok.
  II.
  Csak egy kicsit több bizodalommal
  Volnék és két karommal
  Emelném föl a krisztusi keresztet,
  De lelkem bús és veszteg.
  Mint ragyogna az én jó magyarságom
  S tagadnám minden átkom,
  Minden csunya Jövő-gondot kivetnék:
  Csak egy kicsit hihetnék.
  (1915. augusztus.)
  
  Elfáraszt a várás.
  Siratom, hogy sokat szóltam,
  Biztattam és eligértem,
  Mert járnom kell
  Most bénán is, csúszva térden.
  Járni, tenni, igazolni
  Hiveknek tett hűség-esküt,
  Fölemelni
  Minden elém-dobott kesztyűt.
  Élni, mintha kedvem volna,
  Igérgetni úgy, mint régen
  És gyűlölni,
  Ki már nem is ellenségem.
  Már békülnék, megbocsátnék,
  Hogyha nékem megbocsátnak,
  De tett eskük
  Unszolnak és nem bocsátnak.
  Lázat, mely meghalni sem hagy,
  Csillogást, mely lankad, restül,
  Be itt hagynék,
  Ha szabadna, mindenestül.
  De ki kérdez, választ várjon,
  Ha nem is kell már a válasz.
  Választ várok
  S ez a várás úgy elfáraszt.
  (1913.)
  
  Kétkedő, magyar lelkem.
  Én seregem és én népem,
  Szeretlek én mindenképpen.
  Hogyha szaladsz üzőn s üzten,
  Megrajonglak buta tüzben.
  Fájsz, hogy így vagy, fáj, hogy látlak
  A Sors bús uszitottjának.
  Fáj, hogy az én éles torkom
  Ma hurokkal, bénán hordom.
  Disznók állnak most elébem
  Röfögően és negéden.
  S orditó és intő vágyam
  Belepusztul a muszályban.
  Szeretnék sereget szedni,
  Sok-sok mindent vissza-venni.
  Bár csalódna holtát-lelten
  Én kétkedő, magyar lelkem.
  (1915. szeptember.)
  
  Két kuruc beszélget.
  I.
  ‚Nagy tüzet csináltunk
  Ugy-e, Józsa testvér,
  Hogyha most szalonnád volna,
  Bizony hogy süthetnél.‘
  «Komám, eltévedtünk.
  Nagy ez a sötétség,
  Fölgyújtottuk a világot
  S nem látunk egy lépést.»
  ‚Ordasokkal élünk
  Nádban, gazban, sárban,
  Mi a célunk, mi a célunk
  E nagy bujdosásban?‘
  «Hadd el, komám, hadd el,
  Hadd el, komám, mindegy.
  A Mennybéli régen-régen
  Erre küldött minket.»
  «Majd eligazitia,
  Hogyha jónak látja.
  Addig pedig kóborogjunk
  Tovább a világba.»
  II.
  ‚Tegnap ott, máma itt győzelem-tort ülnek‘
  «Nem leszünk ott, pajtás, mikor megbékülnek.»
  ‚Hallom, pajtás, holnap nagy csatába visznek.‘
  «Minket mégha győzünk, úgyis kisemmiznek.»
  ‚Ez a gyászos világ viseli a láncot.‘
  «Ejh, ahol nincsen tűz, ropják ott a táncot.»
  «Csak vén kurucoknak keserű az élet,
  Otthon cifrálkodnak gyönge fehérnépek.»
  «Itt is elárulnak, ott is elárulnak,
  Nem való ez nékünk, csupán csak nagy úrnak.»
  ‚No meg zsebrákoknak, úgy-e, koldus társam?‘
  «Bár az otthonomat soha már ne lássam.»
  «Nincsen is már otthon, nincsen is már semmi,
  Jó lesz, pajtás, holnap a csatába menni.»
  ‚Pedig be sok kedvvel jöttünk a halálba.‘
  «Verje meg az Isten, aki kitalálta.»
  III.
  ‚Deres füvet eszik
  Jó lovunk s lelkünk, Cseke pajtás.‘
  «Mindegy már, cimbora,
  Majtény innen csak egy jó hajtás.»
  ‚S ha Majtényban leszünk,
  Mondd csak, pajtás, végre mit értünk?‘
  «A szent szűz Mária,
  Patronánk: imádkozik értünk.»
  ‚Hátha majd a síkon
  Urak titkai fölborítnak?‘
  «Legalább, legalább
  Híre lesz a majtényi síknak.»
  ‚Ilyen kevés magyar
  És ilyen sok-sok régi ellen.‘
  «Hát maradjunk, cimborám,
  Hitben, hűségben, szeretetben.»
  «Ha senki sem marad
  Becsületesnek, hűnek, jónak,
  Vigyázz, mert akkor is
  Nagy barátaid fognak, óvnak.»
  
  
  A HALOTTAK ÉLÉN
  
  Obsitot se kapok.
  Élt és irt élet, szerelem s dalok,
  Mámorotoktól lassan ballagok.
  Be sokat adtam oda értetek
  S nekem be kurta kézzel mértetek.
  Vagyonom vékony, koldus szemfedők:
  Kis áltatás, még kevesebb gőg.
  S ha ez se lesz, mi lesz hát majd velem?
  Kap obsitot nóta és szerelem?
  Életemet, túl a silány derűn,
  Nem fogom-e meginni keserűn?
  Óh, szerelem s kevéske kis mívem,
  Életetek, félek, hogy semmisem.
  S az életem, félek, hogy megunom
  Hazugság-fogytán és fele-uton.
  Obsitom sem lesz bölcs emlékezés,
  Áltatás és gőg elfogy e kevés.
  Futó homok lepi be a nyomom,
  S az asszonyom sem az én asszonyom.
  
  Új arató ének.
  Keresztek ülnek a tarlón,
  Keresztek a temetőben,
  Keresztek a vállon, szivünkön.
  Keresztek messze mezőkben
  S csak a Kereszt gazdája nincs sehol.
  Keresztek az egész földön,
  Keresztek tornyon és mellen,
  Keresztek a földi jóságon
  S égi szózat: „Megérdemlem,
  Keresztet mért vállaltam ezekért?“
  (1915.)
  
  Hulla a búza-földön.
  Ott feledték a havas sikon,
  Ásatlan sirján sohasem nő
  Szekfü, Isten-fa, bazsalikom.
  Elitatódik nagy-csendesen,
  S növendékeit veri rajta át
  A győzedelmes búza-szem.
  S a nyáron majd porhadtan lapul,
  Mint megcsufolt madár-ijjesztő
  Arany-tengerben fövenynek, alul.
  Letipró sorsa már távolba zúg
  S belőle és fölötte diszlik
  Az Élet, a reményes és hazug.
  
  Az Ősz muzsikája.
  Most is együtt a Csönd s a Lárma,
  Az Ősz csak bennünk változott,
  Ódon és nemes muzsikája,
  Ha van szép sziv, ma is megleli.
  Szine, könnye, búja a régi,
  Nótái is a régiek,
  Tud altató szépet mesélni,
  De fölváj régi sebeket is.
  Szépek, akik ma élni mernek,
  Egy-egy feledő mosolyuk:
  Drága, élet-folytató gyermek
  S minden könnyük felébredt halott.
  (1915.)
  
  A halottak élén.
  Most a mezőn mindenki veszt
  S vér-felhők futnak szabadon
  S hű csapatomat most leltem meg.
  Most leltem meg a csapatom,
  Az Életből kikényszerültet.
  Életes, drága jó fiuk,
  Óh, halottakként ébredők,
  Be szeretőn rántom ki kardom
  Árnyas, szent rangotok előtt
  S benneteket meg most talállak.
  Nem voltak hősibb társaim
  Soha, mint a mostaniak,
  Fejükön az éjféli holdfény
  Eget-verő fényes sisak,
  S fejüket friss sirból hozták föl.
  Be sokáig várakozék
  Én, árvult, társtalan Kain
  S im, hirtelen érkeztek hozzám
  A társaim, a társaim,
  Levitézlettjei a kedvnek.
  Mint néztek, hajh, ők valaha,
  Mint járták velem a mezőt
  Szegény hozzám-testvérisültek,
  Jámbor élet-levetkezők
  S ím, meredt szemmel mosolyognak.
  Mert mind az Életé valánk
  S ha lelkünk meg-megütközött:
  Csak az Élet áradt túl bennünk,
  S ugye, most a sirok fölött
  Szeretjük egymás tarka célját?
  Be szép, kisértetes világ,
  Be jó nekem, be szép nekem:
  Most az igazi halaványak
  Táborában vezérkedem,
  Hogy az Életre mosolyogjunk.
  
  Torony az éjszakában.
  Faluja nyár-éji csöndjéből
  Fehéren, aggódva kibámul
  A torony
  S vér-híreket vár a lángoló,
  Vénhedt világbul.
  Harangjait állatja némán
  S az istenének, kinek háza,
  Nem üzen,
  Áll, remeg és bámul a torony
  Megbabonázva.
  Az Ég csodálatos felhői
  A Holdat rejtegetve úsznak
  S a torony
  A Holdnak köszön, e mennyei,
  Bölcs omnibusznak.
  A Hold sokféle tornyot látott,
  Sohse sietett, sohse késett,
  S nem riad,
  Ha telnek e kis Föld-csillagon
  Elrendelések.
  Tán holnap már vérrel meszelten
  Fog csillogni istenes őrünk,
  A torony,
  S a harcos multnak igéje zúg:
  Halunk vagy győzünk.
  Tán holnap már a torony hősibb
  Vallását vallja vércse-multnak
  S fiai,
  A harangok, a még álmodók
  Össze-kondulnak.
  Csak a Hold fog tovább döcögni,
  Mint majd a Föld is, ember nélkül
  S a világ
  Holdfényes torony-romok fölött
  Mégis megbékül.
  (1914. julius derekán.)
  
  Halottan és idegenen.
  Át nem léphető, gyorsan vert hidon
  Tulról hozott és túlos az életem,
  Olvadt csillag, zuhogó fényű,
  De megfagyasztom, hogyha tetszik
  S egy dölyfös éjen elhajítom,
  Ha rátok ömlő fényessége untat.
  Harcok, unom fáradt diadalunkat,
  A mindig-fénylés s vallás terheit,
  Mi még mindig talán magyarul
  Legtöbb, legbúsabb erre itt
  És mégis-mégis olyan elhagyott:
  Életemet, ez olvadt csillagot.
  Okos, fényszóró rendem nincs nekem
  S olyan irigy, olyan áldástalan
  Mindegyik és mindegyik Istenem
  S olyan nehéz és kedvetlen a mámor
  Lábamnak és fejemnek és, szivemnek
  S úgy nem tudnak engem méltón szeretni.
  Tulról hozott és túlos drága semmi,
  Életem, már beléd-káprázni
  Úgysem tud, mint régen, a szemem
  S én, rokona egész világnak,
  Szeretője, vágyója, buzditója
  Futok halottan és idegenen.
  
  Szomorú hitvallás magamhoz.
  Pók, pók, kerge pók én,
  Ki nem tudom befonni magam,
  S ki nem tudhatok kiszállni sem
  Szilajan.
  Mint magamat, úgy sajnálni,
  Csak mást volna szép,
  Üres fazék
  A lelkem s nem elég a könnyem.
  Sohse voltak a pillanatok
  Ilyen szörnyű évek
  S hogy vagyok:
  E bűnöm még így nem utáltam.
  És sohse volt e rettenet,
  Hogy utált magam kell becéznem
  S így biztatnom:
  Hiszek neked.
  
  Emlékezés nagy halottra.
  (Jean Jaurès emlékének.)
  Gyertek, akik igazán fájtok,
  Hadd hallassam nektek a szivemet,
  Ezt a némán dobogó átkot,
  Ki gyilkolt-hőst próbál pótolni most.
  Szaggassuk szét azt, ki ma ember
  S számitsuk ki rab, bús mivoltait
  S legyünk ostoba szerelemmel
  Hozzá, ostoba vétkein felül.
  Száznál több oka a magyarnak,
  Hogy jó testvérnek vallják mindenütt,
  S száznál több gyász annak a karnak,
  Melynek békéért kellett hullnia.
  Fáj a szivem s nehéz üzennem
  És mindeneket meg nem mondhatok,
  De nagy halott, ölt testvérem bennem
  Úgy él, mint a Gondolat igaza.
  Nehéz idők a jókat irtják
  Gyönge bajtársak lágy sziveiből,
  De maradnak, akik kibírják
  Az időket, igazságot vevén.
  Gyertek, akik igazán fájtok,
  Hadd hallassam nektek a szivemet,
  Ezt a némán dobogó átkot,
  Figyeljetek és jól átkozzatok.
  
  Az utolsó hidfő.
  (Justh Gyula emlékének.)
  Kevély, szabad magyar, királyi gőgű,
  De fajod, néped és a fényes álmok
  Hódoló, harcos, hős alázatossa:
  Nagy temetések idején mentél el.
  Vajjon a Halál békült sziven ütött?
  S nem azt mondtad-ez Nincsen itt mit keresnem,
  Világok csúf mulását nézni meguntam
  S új világokra új kínokért lessek?
  Fajod és néped rogyadozó lábbal
  Az Úr csodáiért már nem is szitkozódik,
  Nem imádkozik: önvére e vad partján
  Tartja az utolsó hídfőt.
  Jaj, hátha azért mentél,
  Mert megindulván a Föld, Tenger és az Ég,
  Megindulunk mi is mind te utánad
  Magyar harcokat más csillagon keverni?
  
  Szegény Zuboly emlékére.
  Ha elmentél,
  Okod volt rá s minden tettnél
  Mondottál egy jó nagyobbat:
  A Halált.
  Csak hadd fájjon
  Szivem e bolond hiányon,
  Hogy nem látom bölcs-hunyorgó
  Szemedet.
  Százegy éjnek
  Virrasztója, éber Lélek,
  Most is bizton és Neked van
  Igazad.
  
  Kincs Gyula emlékének.
  Fájt, hogy az arcod
  Nagyon sima volt a ravatalon:
  Hogy törölhette
  Arcodról le a drága indulatokat
  A Halál, ez a durva Hatalom?
  Bús tűnődésed,
  Gondod, búd, békéd és bölcs mosolyod
  Hogy törölhette
  Arcodról le egy bolond, semmi, hirtelen,
  Egy ostoba, leső, percnyi dolog?
  Fáj, hogy elhinni
  Síma arcú búcsúd ma sem tudom,
  S ha rossz szememmel
  Téged, hasonlítatlan, összetévesztelek
  És sírok a havas országúton.
  
  Nóták piros ősszel.
  I.
  Piros Ősz, piros Föld, piros Ég.
  De a gondolatok ma: kormok,
  De a gondolatok feketék.
  A gondolatok, a gondolatok.
  Piros volt a Gondolat régen,
  Ma pedig üszkös, sötét s halott.
  Piros volt egykor a szerelem,
  Piros volt a husvéti zálog,
  Piros a rózsa a kebelen.
  Piros a Nyár és a Nyár-utó,
  Piros volt minden kis szerelem,
  Mely lyány után volt nagyon futó.
  A vér is piros akkor talán
  S most tengerekben is olyan csak,
  Mint bor-folt kis korcsma asztalán.
  II.
  Piros volt az Úr és a hóhér
  S angyalok jártak le a Földre
  Egy kicsi-kicsi, piros bókért.
  És piros volt a magyar álma,
  Mert a kenyér régen kenyér volt
  S nem mennyekből lodobott málna.
  Piros volt mi nagy törekvésünk:
  Siessünk nagyon a magyarral,
  Megkéstünk kissé, el ne késsünk.
  Nagy magyar bánatunk piros volt,
  Igazán igazunkban voltunk
  S nem mi csináltuk, ami rossz volt.
  Piros magyarság, be elkéstél,
  Be rosszabbul mén most a dolgod
  Minden régi semmit-tevésnél.
  Piros szív, piros agy, piros bor,
  Rosszul érkeztünk e világba:
  Piros világ és mégis rosszkor.
  Piros csók, hit és piros álom,
  Sokadik Ősz fordított most meg
  Keresztül milliom halálon.
  III.
  Piros Ősz, piros Föld, piros Ég,
  De a gondolatok ma kormok,
  De a gondolatok feketék.
  
  A «dies irae».
  Szakítni minden földi jókkal,
  Kiabálni: le a bírókkal,
  Le a Halállal, ki a csókkal,
  Nem birkozni a birkozókkal,
  El a tettekkel, csitt a szókkal,
  De vitatkozni a valókkal
  S fölhördülni egy sunyi bókkal.
  Ha mégis csak megtart az Élet,
  De szép volna ez néha szépnek.
  De én már mégis így maradtam,
  Fél-élő, de egy szakadatlan
  S megférhetetlen síri katlan.
  Sokan sirnak majd még miattam
  S elsiratják, amit sirattam.
  Alkonyulnak, mire virradtam
  S igazaimat majd riadtan
  Érzik majd egy véres piacban,
  Hova befutottak inatlan:
  Sokan sirnak majd még miattam.
  S akkor szabad csak nekem menni.
  
  Ásít a tükör.
  Ásít a tükör,
  Hogy gyáván belenézek:
  Régi hitvesek búcsúzása,
  Késések,
  Unott ellenfelek vagyunk mi.
  Ásít a tükör:
  Egykor mint jó barátok
  Bámultuk bámulóan egymást
  S az átok
  Közénk most fagyasztóan állott.
  Ásít a tükör:
  Egymást tán elfeledtük?
  Milyen furcsák vagyunk, bámultak
  Mi együtt,
  Egymást nem lelő ismerősök.
  
  Bóbiskálván lehajtott kardomon.
  Mint a piros vér a fehér havon,
  Visszáját úgy viritná szerte
  Énem, e legnagyobb nagy-hatalom.
  Úgy sorakoztatná, vértezve itt,
  Ha lehetne, kemény attakban
  Hős, régi szavait, vitézeit.
  De most másé a vér, másé a hó,
  És holnapig céltalanul fut
  Betyár-ló, hős-ló, szép pej vagy fakó.
  S ha lovamat mégis megnyergelem,
  Ne űlj mögöttem, oh, sötét Gond,
  Nálam mégis kisebb fejedelem.
  Bóbiskolván lehajtott kardomon,
  Engedem a világot futni
  S visszafutni kérőn, hallgatagon.
  S akkor megint világ lesz a világ
  S mi, az igazi nagy hatalmak,
  Kirójjuk rá a penitenciát.
  
  
  A MEGNŐTT ÉLET
  
  Ifjú szivekben élek.
  Ifjú szivekben s mindig tovább,
  Hiába törnek életemre
  Vén huncutok és gonosz ostobák,
  Mert életem millió gyökerű.
  Szent lázadások, vágyak s ifjú hitek
  Örökös urának maradni:
  Nem adatik meg ez mindenkinek,
  Csak aki véres, igaz életű.
  Igen, én élni s hódítani fogok
  Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
  Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
  Lyányok s ifjak szivei védenek.
  Örök virágzás sorsa már az enyém,
  Hiába törnek életemre,
  Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
  De virágzás, de Élet és örök.
  
  A hivalkodó ember.
  Csak az a fontos, ami: Én
  S minden csak ezért történik
  A Föld alatt s a Föld szinén:
  Be nagy a hivalkodó ember.
  Csak az a fontos: ki vagyok?
  S itathatják a világot
  Üres, ostoba vér-habok:
  Be nagy a hivalkodó ember.
  Csak az a fontos, ami: Én,
  Halállal és Halál nélkül,
  Holott mindenki halni mén:
  Marad a hivalkodó ember.
  Mikor a világ megveszett
  S a minden-jók dögbe hullnak,
  Tudom, hogy a legnemesebb:
  Szegény, hű hivalkodó ember.
  (1916.)
  
  Az öreg Árvaság.
  I.
  Fiatalon indult s féktelenül
  S büszkén, hogy egyedül és fiatalon,
  Ifjú, szép magzatom, az Árvaság.
  Árvaságom volt első diadalom,
  Az Árvaság, mely megöregedett.
  Milyen furcsa az ifjú Árvaság,
  S hogy szereti magát akkoriban,
  Milyen búsan szereti magát.
  Néha-néha ok nélkül fölrian,
  De nagy-bölcsen s erővel suhan át
  A hittelenség áradt vizein
  Az Árvaság, az ifjú Árvaság.
  II.
  Azután a múlások jöttek,
  Az Árvaság kezdett megöregedni
  S kezdett szivemnek lenni fájó semmi.
  S hogy kerestem az asszonyt, aki fájva
  Viritson az üres szomoruságra
  S az Árvaságra fájdalmat derítsen.
  De egyszerre csak: nincsen Isten
  És aki van, nem nekem-való Isten.
  És mégis-mégis, öreg Árvaságom,
  Lesz talán még valami, ami fájjon,
  S büszkén fájjon, mint ifjui korodban
  S könyörögve, de jobban
  S nem gúnyjára az olcsó valakiknek.
  S akik egy csöppet hittek
  E nagy, szerelmes Árvaságnak,
  Öreg Arvaságom, megáldnak.
  III.
  S megint jön a fájdalom és a sok.
  S az asszony, aki úgy megváltozott
  S jöttök, mindenkit pótló valakik:
  Diadal, Nő és gőgös Árvaság.
  S az Árvaság, mely megöregedett,
  Emelt fejjel verdesi az eget,
  Részegen issza az Élet borát
  S újra-álmodja ifjukorát.
  
  Láttam rejtett törvényed.
  Rejtett törvényed, Uram, akkor láttam,
  Mikor megint vigan szedtem a lábam
  S megint nevetett a szemem
  S az Élet teljes kórusa
  Megint csak énbennem dalolt
  S úgy buktam föl, mint buta holt,
  Megfagyottan a teljességes nyárban
  S fölöttem minden kórusok kórusa:
  A Tied, a kegyetlen, zúgva zengett.
  Kis Földeden, Uram, úgy dermedt meg
  A Nyár s kivált az én nyaram,
  Miként Könyvedben irva van,
  Szive te sok nazareus szentednek.
  Engem rohanó gőz-szekér
  Vitt halottan holt reményhez Keletnek:
  Megfagytam s lángolt a világ,
  Megfagyott az én új ajándék-nyaram
  S egy vad zápor a gőzösünkre paskolt.
  Szép volt, Uram, szörnyű és tán igaz volt,
  Dörögtek a fellegeid
  S menny-köved százszor is üzent
  Útszéli, tünő fáknak a magasból.
  Egy-egy köved nagyon talált
  És sohasem válogatott,
  Melyik fa pusztul, melyik marad épnek.
  Láttam, Uram, akkor rejtett törvényed:
  Hogy mit csinálsz: azt Te tudod.
  
  Himnusz a Tavasznak.
  Hiszen harsogás a dolga,
  Éhes, ékes nagy legény,
  De sohse volt ilyen torka,
  Ilyen harsány sohasem.
  Óh, Tavasz, én úgy szeretlek,
  Te nagy, zengő rosszaság,
  Zsarolója pajzán kedvnek
  S kongó jóság sohasem.
  Himnuszod ritkán daloltam,
  Mert hogy nagyon te vagyok,
  Életem eltavaszoltam
  S nem leszek más sohasem.
  Óh, életeket fogyasztó,
  (Most jobban, mint máskoron)
  Életeket lelohasztó
  Nem tudsz lenni sohasem.
  
  A megnőtt élet.
  Hatalmas, hős, sudaras multnak
  Ágai, gyönyörű éveim,
  E véres idő-mosolyok,
  Igazi lombba most borulnak.
  Méltó, nagy tavasza most ért meg
  (Túl rémületeken s vágyakon,
  Tavalyi kisértéseken)
  Az én istenemnek: a Vérnek.
  Az Élet szörnyűséges, gazdag
  S az én kicsufolt, szent sebeim,
  Mint rózsák piros májuson
  Egy világ testén fölszakadnak.
  Most, ime, itt az életemnek
  Átkos és bús magyarázata,
  Sejtő kínja, szédülete,
  Dölyfe, – ime, honnan erednek.
  De e tavaszt lombosan állom,
  S megért mindent e megért tavasz.
  S olyan nagy most az életem,
  Mint óriás grimászú álom.
  (1915.)
  
  A szép Husvét.
  Odukat és kriptákat pattant
  S bús árkokig leér a szava:
  Ilyen a Husvét szent tavasza
  S ilyen marad.
  Miért tudjon Ő az embervérről.
  Mikor künn, a Tavaszban
  Minden csoda csodát csinál
  S minden drága fizetség megtérül?
  Óh Tavasz, óh Husvét,
  Emberek ősi biztatója,
  Csak azt szórd szét köztünk:
  Állandó a tavaszi óra
  S ilyen marad.
  Krisztus támad és eszmél,
  Odukat és kriptákat pattant.
  Van-e gyönyörübb ennél?
  
  A rabbiság sorsa.
  Pétere is ennen-magamnak,
  Kakas-szó szólhat már ezerszer,
  Dédelgetett énem, vén Mester,
  Zsidótalan és szegény rabbi,
  Soha-soha meg nem tagadlak.
  Soha-soha nem állok rabnak
  Őrjöngő népek közepébe.
  Nem állhat az, kinek a vágya
  A népek és az Isten népe
  S a minden vágyak legszebb vágya:
  Ez a világ legyen világja,
  Ékes, vidám, aki, jaj, ésszel
  Embernek mert jönni s meréssel
  Szántja, gondolja el e Bolygót.
  Nem mondom én, hogy tegnap jól vót
  S mindig úgy lesz, hogy egy-két ember
  Érdemlődik, kit szerelemmel
  Vesz körül a krisztusi dőre.
  De már ezért az egy párért is
  És magunkért, rabbiságunkért
  Előre az igazságunkért:
  Csalatni, csalódni, előre.
  (1915. junius.)
  
  A Hold megbocsájt.
  Savanyun, csonkán, nagy mezők fölött,
  Talán tizedszer ilykép, megrabolt,
  Balog utasként ballag át a Hold.
  Arcán vén kópék fáradt mosolya
  S alant szörnyedt, bús sóhajba vesző
  Kinjaival mered föl a mező.
  Forradásos mező, fukar, kopár,
  Rothasztó testét gunyos, halk, hideg
  Fényével a Hold öntözgeti meg.
  S fagyos fényben a nagy hulla terül,
  De messze szélén félénk vándorul
  Egy lyány csókos férfiára borul.
  Mintha sohse járt volna itt Halál,
  Az Élet, ez az eltörött derék
  Kigyós örömmel üti föl fejét.
  S mert Földre nézni csókért küldetett,
  A Hold ujjongva, bizón kiragyog
  S száz halál-bűnért küld bocsánatot.
  
  Dal a boldogtalanságról.
  Minden, amiben hittünk,
  Oda-van, oda-van, oda-van
  És szerencsés
  És boldog, ki csak önmagáért
  Boldogtalan.
  Mert minden oda-van,
  Minden, amiben hittünk,
  Zászlók, kiket ormokra vittünk,
  Ma minden oda-van
  S boldog, aki boldogtalan.
  Boldog, aki boldogtalan,
  Mert minden oda-van,
  Oda-van, oda-van, oda-van.
  
  Az ősz dicsérete.
  I.
  Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött,
  Talán legszebbik ősze a világnak,
  Ma, mosoly-csokrát szórom szét a számnak,
  (Megint virul e búra görbedett):
  Evoé, Nap, nincsen baj égen-földön.
  Evoé, Vágy, a Mind igazolója:
  Él az Élet s az Élet nem beteg.
  Csuklástól csókon-megistenülésig
  Élet, ma hallom csengőn a szavad:
  Nem milliónyi ilyen-olyan ember,
  De Ember az Isten igérete
  S míg ember él, minden győzve halad
  Teljesülésig, mit csak ember élt
  S a legkülönbek szent vágy-zászlait
  Továbbviszik a legkülönb maradtak
  S Halál nincs a legfurcsább vágyra itt.
  Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött.
  II.
  Ma belül és hősön élnek a hősök,
  Igaz romlása nincsen semminek,
  Az ősz megint csiklandós-szomorú,
  Ragyogásos, nagy szívek a mezők
  S ragyogásos, nagy mezők a szívek.
  S ha fájtak a tikkadt, ősi legendák,
  Hát új legenda kerül, ami lázaszt.
  Talál a Vágy új legyürnivalót,
  Rettegő bút és aggodalmat százat
  S a vígságos, hatalmas Úr előtt
  Az Élet mit öröm-földbe vetett,
  Ma is drága és ma is szeretett,
  Bár egy magyarul is megkötött sorsra
  Minden egyéb ezerszer könnyebb volna,
  De él az Élet s be gyönyörű ősz jött.
  III.
  Támadjatok föl, jól-figyelő ősök:
  Én tömeg-Mának nem adtam magam,
  Nekem az Ember egy folytonos ember
  S nekem semmi ma sem vigasztalan.
  Most építem vulkánakra a fészkem,
  De fajtámra is mostan figyelek
  S most hiszem el, hogy elhinni szabad,
  Hogy milliókért élhet egy-néhány.
  Dajka-nóták és tanító szavak
  Fölzuhognak bíborban egybe forrva:
  Sohse vághat rosszat az Ember sorsa:
  Im, tábor vagyok gőgben, egyedül
  (Be jól van vélem, minden, ami van)
  Szívem napos, víg rétként elterül.
  (Hallom, hogy az egész föld dübörög
  És átkozódnak, kik máskor imáznak):
  Ma mosoly-csokrát szórom szét a számnak,
  Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött.
  (1914.)
  
  A Kraszna völgyén.
  A Kraszna völgyén, hol a faluk
  Így tavasszal bokréták,
  Csináltunk rövid sétát
  Boszorkányos, bolond kocsival:
  Szép és különös volt az út.
  Varsolcot, e vidám falut
  Átgázoltuk vidáman
  S hozzám illően bátran:
  Be szép az Élet és a vidék
  Szívnek és szemnek hogyha fut.
  
  Készülés tavaszi utazásra.
  (Élek-e én? – éltem-e én?)
  Tavasz jön, nagy útra kelek,
  Most minden ár elsöpri gátját,
  Készítsétek az úti ládát.
  Szabad vagyok, szomjas vagyok
  S most indultok ti is ragyogva
  Az Élet füttyét tul-zajongva,
  Gyors, finom, szobás vonatok,
  Télből Tavaszba ébresztők, tik.
  Rómába is most készülődik,
  Yachtját fűtteti a nagyúr
  S Cook-nál jegyeztet a szegény.
  (Élek-e én? – éltem-e én?)
  A Halleluják már előre
  „Föltámadt Jézus“-t berzenkednek,
  Drága nedvek és drága kedvek
  Kapnak csiráztató erőre,
  S a tenger álmos, szép, nyugodt.
  Az Élet indul mindenütt
  És titkos, bűvös hegedük
  Mindenféle nótákat pengnek
  S a szonáták tréfásan lengnek
  Hopszaszák és nóták között.
  Bécsi valcer, gondola-dal,
  Nigger tánc és francia dalka,
  Kóló, csárdás ölelkezik
  S minden más ének szent zsivajba,
  A Tél megmaradott telén
  (Élek-e én? – éltem-e én?)
  Egy japán kert költözött hozzánk
  S az illatot illatok hozzák.
  Tavaszi széltől megzavarva
  Ibolyás, nótás Nizza is,
  De ibolyás s nótás nagyon
  Magyar síkok sok fehér falva,
  Népük künn sürög a mezőn.
  S az Élet édes szomjusága
  Tikkaszt, kerget dalokba vágyva
  És mindenki ujakra készül
  Mámoros, megváltó vitézül
  S ha van baj is, segít a Nap,
  Jó szó, szép hit, szánt akarat
  S régi bajtársunk, a Remény.
  Csatangolnak gyönyörű dámák,
  Készítsétek az úti ládát,
  Tavasz jön, nagy útra kelek.
  (Élek-e én? – éltem-e én?)
  (1917.)
  
  
  ÉSAIÁS KÖNYVÉNEK MARGÓJÁRA
  
  Ésaiás könyvének margójára.
  1. Seirből kiált én hozzám is az Ur:
  „vigyázó, mit mondasz az éjszakáról, vigyázó,
  mit mondasz az éjszakáról?“ Ilyen
  hiábavalóság hát az ember isteni elméjének
  fényessége, hogy egy fuvalom által
  éjszaka lesz.
  2. Hányszor kell még sirnia a szeretet
  és geniusz doboló vigasságának szünésével
  a Földnek, megromolnia s megerőtlenedniök
  a Föld népe nagyjainak?
  3. Miért, hogy a föl-fölemelkedett Embert
  mindig visszarántja Valaki, kit Urnak
  is nevezek, Jehovának is, Rendelésnek is,
  Sorsnak is? Az ember már-már készül
  jónak és Istennek változni, de Perazim
  hegyén fölkél az Ur.
  4. Mi jókedvet csinál az Urnak, hogy
  csak mutogatja az Embernek nagyszerü
  célját, az Élet egyenlő kibékülését mindnyájunkkal
  s a békének szivárvány-hidját?
  Miért keresi meg bennünk, mint a Gibeon
  völgyében megharagvásában, a mi ősi vadságunkat,