A francia irodalom főirányai - 7

Total number of words is 3788
Total number of unique words is 1997
25.6 of words are in the 2000 most common words
35.9 of words are in the 5000 most common words
42.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
szemben való állásfoglalása. A vallás összes magasabbrendű elemeit – a
buzgó jámborság, az egyéni extázis, az istenivel való közösség érzése –
ezeket ő egyszerűen nem ismerte. De szerencsétlenségére, az ő napjaiban
volt olyan oldala a vallásnak, melyet átható tisztánlátásával észre
kellett vennie. A fanatizmus szelleme még mindig eleven volt
Franciaországban; az a szellem, amely Szent Bertalan éjszakáján kitört
és amely diktálta a nantesi ediktum visszavonását. Hatása érezhető volt
az életnek minden ágában, elfogultságot, elkeseredést és viszályt
szülve, de különösen az igazságszolgáltatás terén hozott szörnyű
eredményeket. Véletlenül Voltaire ferneyi tartózkodása idején ennek
néhány kirívó példája jutott napvilágra. Egy Calas nevű fiatal
protestáns ember Toulouseban öngyilkosságot követett el; a város
hatóságai felekezeti túlbuzgóságukban apját, aki teljesen ártatlan volt,
fia meggyilkolásával vádolták és kerékbe is törték. Kevéssel később egy
másik protestánst, Sirven nevűt, hasonló körülmények között itéltek el,
de neki sikerült elmenekülni Ferneybe. Néhány évvel később Abbevilleben
két tizenhétéves fiút itéltek el prófán tréfák miatt. Mind a kettőt
nyelvük kitépésére és fejük vesztésére itélték; az egyik megszökött, a
másikat kivégezték. Hihetetlennek látszik, hogy ilyen dolgok
történhettek a tizennyolcadik századi Franciaországban; de megtörténtek
és ki tudja, még hány hasonló szörnyűség. Hogy ez a három eset
nyilvánosságra került, ez Voltairenek érdeme. Az ő bátorsága és
ügyessége nélkül Calas borzalmas meggyilkolása ismeretlen maradt volna s
az abbevillei borzalmas esetet elfelejtették volna egy hónap alatt. A
kegyetlenség és igazságtalanság úgy vágott bele Voltaire idegeibe, mint
a korbács. El volt szánva, hogy nem fog nyugodni, amíg nemcsak kivívja a
jóvátételt ezekért az igazságtalanságokért, hanem amíg örökre ki nem
irtja az ember szelleméből a babonás bigottságot, amely ezeket
lehetségessé tette. Ebből a célból támadta olyan makacssággal és hévvel
a vallást és a papságot általában és különösen a római katholikus egyház
orthodox dogmáit. Életének nagy célja lett, meggyőzni a közvéleményt,
hogy ezek a dogmák magukban véve nevetségesek és megvetésre méltók,
következményeikben pedig gyalázatosak. Ezért bármilyen is a magunk
meggyőződése vallási dolgokban, nem tarthatjuk őt gonosznak, mert nem
kételkedhetünk benne, hogy mindabban, amit a vallásról írt, az egyetlen
uralkodó motivum az emberiség jóllétének szenvedélyes vágya.
Voltaire filozófiai nézetei sajátságosak voltak. Gondolkodásából kizárta
a csodát, de hitt az istenségben, egy legfőbb végső okában, a
világegyetem minden jelenségének. Amint azonban körülnézett a világban,
a gonoszság és a nyomor ragadta meg legelőször a figyelmét és szólt
legerősebben lelkéhez. Annyi kortársának optimizmusa az ő szemében
sekélyes, esztelen elmélet volt, amely nem áll semminemű összhangban a
valóság tényeivel s hogy ezt a véleményét kifejtse, megírta leghíresebb
művét, a _Candide_-ot. Ez a könyv külső formájára nézve könnyed fajta
regény, valóság szerint magában foglalja a lényegét Voltaire legérettebb
megfontolásainak az emberi életet illetőleg. Különösképen ez a könyv,
melyet bizonyára igen sokan olvastak egyszerűen elméssége és
szabadszájúsága kedvéért, egyike a legkeserűbb és legmelankólikusabb
könyveknek, amelyeket valaha írtak. De azt szinte szabálynak kell
tekinteni, hogy Voltaire annál mélyebb értelmű, mennél könnyedebb az
írása s akkor nevet legjobban, amikor a legkomolyabb. A _Candide_-ben
talán a legbrilliánsabb és a legkomolyabb. A könyv mintegy katalógusa
mindazon szenvedéseknek, mindazon szerencsétlenségeknek, mindazon
megalázásoknak és borzalmaknak, melyektől az emberiség szenved s
Voltaire kacagása sohasem enyhül benne. Katasztrófa katasztrófára
következik, veszedelem veszedelemre s ezalatt nemcsak az író nevet,
hanem megnevetteti az olvasót is s csak a könyv elolvasása után tárul ki
igazi értelme lelkünk előtt. A csillogó lapok akkor kezdik feledhetetlen
hatásukat tenni s az ember kicsisége és nyomorúsága mintha új
intenzitást nyerne Voltaire nevetéséből.
De a legbámulatosabb dolog a Candide-ben, hogy kissé többet is
tartalmaz, mint merő pesszimizmust, pozitiv tanítás is van benne.
Voltaire józan esze eltorlaszolja az ideált, de józan ész marad. «Il
faut cultiver notre jardin» – ez az utolsó szava, ritka praktikus
bölcseség egy filozófustól.
Voltaire stílje a _Candide_-ben éri el tökéletessége tetőpontját, de
minden egész művében is tökéletes. Prózája valóságos megtestesülése a
francia géniusz legjellemzőbb tulajdonságainak. Írása tetőpontra
juttatja a tradiciót, melyet Pascal kezdett a _Lettres
Provinciales_-ben: a világosságot, egyszerűséget és elmésséget. De
ezeknek a tulajdonságoknak, ha túlzásba esnek, megvan a hátrányuk is.
Voltaire stílje szűkkörű, csupa kihegyezettség; Bossuet mondatainak
kimért járása mellett a Voltaireéi szinte egy pirouettere emlékeztetnek.
De a pirouette a Voltaireé, egy tökéletes táncos bájával, könnyedségével
és rejtett erejével van csinálva. Nyilvánvaló volt, hogy reakciónak kell
támadni ellene, és pedig üdvös reakciónak. Ennek jelei voltak már
láthatók Diderot írásának szinességében és szenvedélyében, de a nagy
változás csak a tizenkilencedik századdal köszöntött be.
Voltaire stíljének ragyogó volta seholsem feltünőbb, mint levelezésében,
amely oly nagy és fontos részét tölti be munkásságának. Soha nem volt
nálánál pompásabb és fáradhatatlanabb levélíró. Nyomtatásban kiadott
leveleinek száma többre rúg tizezernél; az ember alig meri elgondolni,
mennyit írhatott még ezenkívül, mert a fennmaradt levelek legnagyobb
része hosszú élete utolsó harminc évéből való. A gyüjtemény
megbecsülhetetlen értékű azért a világosságért, amelyet Voltaire
jellemére és pályájára vet s azért a teljességért, amellyel
visszatükrözi a kor szokásait, érzelmeit és gondolkodását. Voltaire
egész Európával levelezett. Hírneve, mely már nagy volt, mielőtt
Ferneyben letelepedett volna, attól fogva hihetetlenül megnőtt. Nem volt
ember, akinek az övéhez hasonló befolyása lett volna, attól fogva, hogy
Clairvauxi Bernát diktálta szerzetesi cellájából papoknak és
fejedelmeknek, hogy kell magukat viselniök. De azóta teljeset fordult a
kerék. A középkornak egyenes ellentéte személyesült meg abban a furcsa
öreg emberben, aki a Genfi-tó közelében levő főúri magányában felváltva
kacérkodott a császárnőkkel, fogadta államférfiúk és filozófusok
hódolatát, uralkodott az irodalom minden ágán és gúnyolódott az
egyházon. Az évek haladtával Voltaire addig is bámulatraméltó munkakedve
nőttön-nőtt. Mintha intellektuális érdeklődései nem foglalták volna le
eléggé, foglalkozott üzleti vállalkozással, fokozta birtokának
jövedelmeit és órakészítő telepet létesített Ferneyben. Mindennap órák
számra dolgozott íróasztalánál; szövögetve értekezéseinek, leveleinek,
tragédiáinak és tréfáinak végtelen szövevényét. Este a bőkezű házigazda
szerepét töltötte be, mulattatva az egész környéket bálokkal és
lakomákkal és szerepet játszott valamelyik saját tragédiájában saját
szinpadán. Aztán valóságos mohóság ragadta meg; napokra bezárkózott
szobájába, rettentő energiájának minden részecskéjét valami pusztító
dialógus készítésére fordította, vagy valami profanizáló cikkre a
_Dictionnaire Philosophique_-ben. A végén törékeny szervezete kimerült,
halálraváltan rogyott össze. Másnap aztán ép oly frissen kelt fel, mint
máskor és rendelkezett az aratás felől.
Egy nap hirtelen megjelent Párisban, ahol nem volt csaknem harminc éve.
Megérkezése jeladás volt a legsajátságosabb tüntetések egyikére, amiket
a világ valaha látott. Néhány hétig uralkodó szerepet vitt a fővárosban,
láthatóan és dicsőségesen, mint a civilizált világ kétségbevonhatatlan
ura. Ünnepeltetése tetőpontja akkor volt, mikor megjelent egy páholyban
a Théatre Françaisben, hogy meglássa legújabb tragédiái egyikének
előadását és az egész ház mint egy ember állott fel üdvözlésére. Diadala
úgylátszott, hogy több, mint egy törékeny öreg halandó személyes diadala
és úgy tünt fel, mint mindannak a diadala, ami az emberi faj
aspirációiban a legnemesebb. De e hetek fáradalmai és izgalmai soknak
bizonyúltak még Voltairenek is, aki ekkor már 84 éves volt. Egy túlságos
nagy adag ópium beteljesítette, amit a természet megkezdett; a
legcsodálatosabb lények egyike végre megpihent.
A francia irodalom a tizennyolcadik század második felében gazdag volt
érdekes egyéniségekben. Diderot és Voltaire mellett mint egyenrangú
társuk, sőt bizonyos tekintetben mint náluknál is jelentékenyebb szellem
állott _Jean Jacques Rousseau_. Az ő különös megkülönböztető jele az
eredetiség volt. Sem Voltaireben, sem Diderotban nem volt meg ez a
tulajdonság oly nagy mértékben, mint ő benne. Voltaire csakis
ellenállhatatlan józanesze révén mondható eredetinek, mert ez tette
képessé arra, hogy világosan lásson ott, ahol mások homályosan látnak;
de gondolkodásának zöme ugyanazokon az alapokon nyugodott, amelyekben az
akkori átlagember mindennapi felfogása. Diderot sokkal merészebb, sokkal
spekulativabb gondolkodó volt, de bár ő vezette a kor szekerét, maga is
benne ült; eredetisége nem volt más, mint kifejtése – igaz, hogy gyakran
végletekig való kifejtése – annak, ami körülötte volt. Rousseau
eredetisége ennél igen sokkal többre megy. Ő sohasem képviselte, sem nem
vezette korát, szembeszállott vele. Világfelfogása egyenesen forradalmi
volt. Az ő szemében a reformok, melyeknek behozatalával kortársai
foglalatoskodtak, a társadalomra több mint haszontalanok, merő
foltozgatásai egy épületnek, amely sohasem lesz arra való, hogy lakjanak
benne. Ő azt hitte, mindent elülről kell kezdeni. S ami oly sajátságosan
érdekessé teszi alakját, ez az, hogy igaza volt. Csakugyan elülről
kellett kezdeni és az új világ, amelynek a régiből kellett feltámadni,
sokféle módon Rousseau látomásait testesítette meg. Próféta volt, a
próféta sajátságos inspirációja élt benne s a próféták üldöztetését is
szenvedte hazájában.
De nemcsak az inspiráció és az üldöztetés a próféták tulajdonsága,
rendszerint még homályosak is szoktak lenni próféciáik közlésében.
Rousseau ez alól sem volt kivétel. Gondolatainak tulajdonképeni magva
mintha mindig csak részben volna kifejtve irataiban s nyilvánvaló, hogy
ő maga sohasem volt teljesen tudatában azoknak az alapvető fogalmaknak,
melyek gondolatai mögött rejlenek. Ezért nincs könnyebb dolog, mint
darabokra szedni művét és kétséget kizárólag kimutatni, hogy tele van
hamisságokkal, következetlenségekkel és képtelenségekkel. Könnyű
bizonyítani, hogy a _Contrat Social_ silány logikai játék, könnyű
megróni a _La Nouvelle Heloïse_ kicsavart érzéseit és eltorzított
morálját, s könnyű éles összehasonlítást tenni Rousseau prédikálása és
cselekedetei között, melyeket a _Confessions_-ban írt le, könnyű szólni
a függetlenség lelkes hívéről, akit mindig mások tartottak el, az
egyenlőség apostoláról, aki sznob volt, a nevelőről, aki a saját
gyermekeit a lelencházba vitte. Mindezt sokszor elmondták és még sokszor
el fogják mondani, de mindez hasztalan. Rousseau él és élni fog, hatása
minden kritika ellenére hatalmas és átható. Van valami benne, ami
kijátssza a kritikát.
Ha Rousseaunak azt a tanítását keressük, amely alapvetőnek látszik, vagy
legalább azt, amelyre ő maga legtöbb súlyt vetett, akkor is tömérdek
tévedésre bukkanunk. Rousseau örökké a természethez való visszatérést
hirdette. Szerinte mindazok a bajok, melyektől az emberiség szenved, a
civilizáció eredményei; az ideális ember a primitiv ember, a tanulatlan,
ártatlan, tiszta, derék indiánus, aki együgyüséggel imádja a
világegyetem teremtőjét és erényes harmóniában él a természet
parancsaival. Ha nem remélhetjük is, hogy elérjük a kiválóságnak ezt a
magaslatát, legalább igyekezzünk megközelíteni, amennyire lehet. Ne
sürgessük a civilizáció munkáját, mint a _filozófusok_, hanem inkább
igyekezzünk elfelejteni, hogy civilizáltak vagyunk: legyünk ehelyett
természetesek. Ez Rousseau tanításának magva s ez a tények tökéletes
félreismerésén alapszik. A nemeslelkű indiánus a mesék birodalmába
tartozik. Mennél jobban megismerjük a primitiv embert, annál
bizonyosabbá válik, hogy nemcsak nem az az ideális teremtés, amilyennek
Rousseau képzelte, hanem inkább vadember, akinek egész életén egyfelől a
lét merőben állati szükségletei uralkodnak, másfelől pedig a babonák
bonyodalmas és fellázító rendszerei. A természet sem nem egyszerű, sem
nem jó, a történet mindazt bizonyítja, hogy az élet valóban értékes
dolgainak előállítására a szükségszerű feltétel az embernek a természet
feletti uralma, más szóval a civilizáció. Ebben tehát a _filozófusoknak_
volt igazuk; ha az aranykornak van egyáltalán értelme az emberiségre
nézve, akkor nem a kezdetnél, hanem a végnél kell keresnünk.
De Rousseau nem törődött semmiféle történelmi teóriával. Csak azért
idealizálta a multat, mert gyűlölte a jelent. Az ő primitiv aranykora
képzelt menekülés volt a tizennyolcadik század aktuális világa elől.
Alapjában véve nem a civilizációt gyűlölte és itélte el ebben a
világban, hanem az emberi szellem szabad nyilvánulásának azokat a
korlátait, melyek látszat szerint bele vannak gyökerezve a
civilizációba. A lázadás érzése, mely feltámadt benne, mikor szemlélte a
párisi szalónokat ragyogásukkal és filózófiájukkal, intellektusukkal és
kulturájukkal, mélyebb okból tört fel, mint egy téves történelmi elmélet
vagy hiányos logikai rendszer vagy épen alantas személyi féltékenység és
beteges gőg. Mindezek az elemek tagadhatatlanúl belehatoltak érzésébe, –
mert Rousseau minden inkább volt, mint tökéletes emberi lény – de a
végső forrás azokon túl volt, az ő ösztönszerű, mindent lebíró
felfogásáról az egyéni lélek fontosságát és méltóságát illetőleg. Ebben
a felfogásban rejlett Rousseau nagy eredetisége, lázadása spirituális
lázadás volt. A középkorban rájöttek az emberi szellem végtelen
jelentőségére, de ez szétoldhatatlanúl bele volt szövődve a teológiai
babonák tömegébe. A tizennyolcadik század másfelől megcsinálta a
társadalom világi rendszeréről való nagyszerű felfogást, de számításon
kivül hagyta az ember spirituális természetét s úgy tekintette az
embert, mint egy racionális állatot egy szervezett társadalmi
csoportban. Rousseau volt az első, aki a két szempontot egyesítette,
fölélesztette a középkori teóriát a lélekről, teológiai csapdái nélkül
és azt hitte – lehet, hogy csak félig öntudatosan, de annál mélyebb
meggyőződéssel, – hogy az egyén, most, ezen a földön, magában a
legfontosabb dolog a világon.
Ezt a hitet Rousseau öltöztette fel a géniusz minden fényével s
előadásának szenvedélyességével messze elhintette az emberek szívébe.
Befolyása két irányban óriási volt. Ragyogó felfogása az egyéni
méltóságról és az egyéni jogokról, mint a melyek nemcsak a privilegizált
kevesekkel, hanem az emberiség egész tömegével vele születtek,
megragadták a franciák képzeletét, új és erőteljes lökést adtak a
politikai változásra való mozgalomnak s mély hatással voltak a
forradalmi eszmék fejlődésére. De az irodalomban s a reális élet amaz
emócióiban, melyek természetes nyilvánulásukat az irodalomban lelik,
láthatni legvilágosabban Rousseau szellemének hatását.
Rousseauval és különösen legértékesebb és legjellemzőbb művével, a
_Confessions_-nal indul meg az irodalomban és az emberek érzésvilágában
az a hatalmas áramlat, amely még a mi napjainkban is folyamatban van. A
_Confessions_ egy lélek részletes, bensőséges, teljes története.
Rousseau életét írja le kezdeteitől érettségéig, a legszemélyesebb
szempontból, mindennemű leplezgetés és elhallgatások nélkül. Nagy
művészettel van írva. Rousseau stílje ép úgy mint anyaga, előreveti a
jövő árnyékát; mondatai lazább, szélesebb és szónokiasabb formába vannak
öntve, mint kortársaiéi, kevésbbé tüzesek és kiélezettek; bár tud elmés
lenni, ha akar, sohasem frivol s a komoly benső szenvedély hangja van
mindig tökéletes ritmusaiban. Nagy kifejező képességével csodálatos
készséget tanúsít az érzés és hangulat legfinomabb árnyalatainak
megértésére. Rendkívüli mértékben érzékeny volt, egy büszke, szégyenlős
lélek érzékenységével, amelyet nem tudott megkeményíteni a világban való
forgolódás. Ebben van a _Confessions_ kellemetlen oldala is. Rousseau,
mint a legtöbb felfedező, eltelt a maga felfedezéseivel, a befelé néző
módszert legmesszebb határokig vitte; az egyéniség szentsége – úgy tünt
fel neki – nemcsak felmagasztalja a temperamentum és jellem minden
különösségét, hanem valami módon igazolja azt is, ami pozitiven rossz.
Így tehát könyvében benne vannak a csirái annak a byroni egotizmusnak,
amely később divatba jött egész Európában. Bizonyos részeiben beteges
könyv is. Rousseau nem elégedett meg azzal, hogy semmitsem enyhít; míg
azonban ő maga végtelen részletességgel tárgyalja saját fogyatkozásait,
a legkisebb célzás valaki más részéről magaviseletére vonatkozólag
mértéktelen dühvel töltötte el, amely különösen élete vége felé szinte a
téboly jeleit mutatja. Szigorú moralisták és jóizlésbeli puristák
számára tehát a _Confessions_ mindenkor élvezhetetlen lesz.
Engedékenyebb olvasók ezekben a lapokban meg fogják találni a nyomait
egy szellemnek, mely minden hibájával, minden tévedésével, minden
betegségével valami nagyobbat érdemel, mint szánalmat, csaknem
szeretetet érdemel. Mindenesetre a mienkkel különösképen rokon szellem.
A messze, harcos, izgatott, költőietlen és pszichológiátlan
tizennyolcadik századból szól hozzánk a belső kontempláció, töprengő
emlékezés, szubtilisen rezgő temperamentum, csöndes melankólia,
vizionárius gyönyör ismerős hangjain. Az ember érzi, hogy Rousseau volt
korának egyetlen embere, akinek mindig arra volt szüksége, hogy egyedül
legyen. Értette a csönd varázsát s az álmok bájosságát. Értette a
természet elragadó szózatait is és sohasem írt szebbet, mint mikor
leírta a természet gyöngéd hatását a magányos emberi lélekre. Megértette
az egyszerűséget, a kis boldogságok gyönyöreit, a mindennapi érzések
édességét, egy falusi arc szépségét. Különös paradoxon: hogy vezethetett
a _Confessions_ beteges, kínlódó egoistája ilyen spirituális
finomságokra, ilyen ártatlan gyönyörökre?
Rousseau kortársaira nézve ez a paradoxon túlságosan érthetetlen volt.
Nem tudták őt megérteni. Munkái rendkívül népszerűek voltak, őt magát
befogadták Páris legelőkelőbb köreibe, barátságban volt kora legkiválóbb
embereivel s aztán következtek a félreértések, vádaskodások,
viszálykodások s végül a tökéletes bukás. Rousseau eltünt a párisi
társaságból, saját előadása szerint barátainak árulása űzte ki, ezek
állítása szerint pedig saját kicsinyes féltékenységének és beteges
gyanakvásának lett áldozatává. A viszály minden pontjában úgylátszik,
barátainak volt igaza, kik közt oly kiváló és becsületes emberek voltak,
mint Diderot és Hume; de ép oly nyilvánvalónak látszik, hogy nagyon is
hangoztatták a szerencsétlen, józan eszét elvesztő ember hibáit. Megróni
ezért alig lehet őket, mert az ő szemükben Rousseau olyasformának tünt
fel, mint egy megveszett kutya, a társadalom veszedelme. Nem vették s
nem is vehették észre, hogy az alacsonyság és őrjöngés alatt, amely
előttük oly nyilvánvaló volt, egy költő és egy látnok lelke rejtőzött. A
boldogtalan ember sokáig vándorolt Svájcban, Németországban,
Angolországban, mániákus gyanakvásainak egyre jobban elsötétülő
árnyaitól üldöztetve. Végre visszatért Franciaországba, hogy évekig
tartó nyomorgás után homályban és kétségbeesésben fejezze be életét.
Rousseau és Voltaire mind a ketten 1778-ban haltak meg, alig tíz évvel a
forradalom kezdete előtt. A régi regime ez utolsó tíz évében mintha
koncentrálódott volna az egész század minden buzgósága, reménye, izgalma
és ragyogása. Nem győzött-e végre az ész és a humanitás? Most már csak a
végső, gyors, könnyű fordulat hiányzott, amely a filozófusok szavait
valósággá teszi és paradicsomkertet varázsol erre a földre. Mind újabb
viziók nyiltak meg a lelkesedők szeme előtt, különös spekulációk és
csodás lehetőségek. A szellem haladása oly sebes volt, hogy a tegnap
legelőbbrehaladott gondolkodói elavultaknak látszottak. «Voltaire est
bigot: il est déiste» – mondta az akkori párisi élcek egyike, ez
kifejezte a korlátlan szellemi szabadság és gyors haladás általános
érzését, amely eláradt az egész országon. Ebben a pillanatban
villanyozta fel _Beaumarchais_ brilliáns komédiája, _Le Mariage de
Figaro_ Versailles és Páris intellektuális közönségét. Ebben a darabban
a régi régime nem a szatira sötét szineiben, hanem a frivolitás,
vidámság és haszontalanság csillogó fényében volt bemutatva, – az örökös
intrika és üres szerelmeskedés viziója – a feudális privilégiumok és
társadalmi kasztszellem elavult maradványai közepett. Ebben a
tündérországban csak egy lénynek van realitása, Figarónak, a nyugtalan,
ördögien ügyes inasnak, aki nem tudni honnan termett elő, nem tudni,
mire van hivatva, de minduntalan fölemeli sajátszerű és félelmes
profiljét a kacagás és a virágok között. «Mit tett ön, gróf úr, – tör ki
végül gazdája előtt – arra, hogy megszerezze ezeket az előnyöket? Tudom.
_Nem sajnálta a fáradságot, hogy megszülessen_.» Ebben a mondásban
hallani – messziről, de érthetően, – a guillotine csattanását. Boldog
hallgatói azonban nem hallották ezt a hangot. Az ő gondolataik más úton
jártak. Minden rózsás volt, minden elbájoló, amint a kocsik
végiggördültek Páris keskeny utcáin s bennük a finoman puderezett
hölgyek és urak selyemben és ékszerekkel az éjjeli szórakozásokra
robogtak. A termekben ragyogtak a gyertyák, a gyémántok és az emberek
szemei, akik a kecses aranyozott székekben ültek. A vacsora alatt a
Marquise elmés volt, a gróf ünnepélyes, mind újabb és vidámabb szavak
röpködtek a társalgás és a pezsgő hullámain…


VI. FEJEZET. A romantikus mozgalom.
A francia forradalom olyan volt, mint a bomba, melynek készítéséhez a
tizennyolcadik század minden liberális gondolkozója és írója hozzájárult
és amely mikor felrobbant, elpusztította készítőit. Mikor a füstje
elszállott, nyilvánvaló lett, hogy a régi regime zsarnokságával és
üldözéseivel együtt csakugyan örök időkre eltünt, de hasonlóképen eltünt
a _filozófusok_ szelleme is. Az emberek lelke nagy reakción ment át. Az
utolsó két század hagyományai erőszakosan megszakadtak. Különösen az
irodalomban úgy tünt föl, mintha magukat a művészet alapjait kellene
újonnan megvetni és ha ebben a munkában az emberek a multba tekintettek
inspirációért, akkor abba a korba néztek, amely legjobban különbözött
apáik korától: a renaissance előtti messze időkbe, mikor a középkori
egyház uralkodott Európa fölött.
Mielőtt azonban közelebbről vizsgálnók ezt az új fejlődést, egy
pillantást kell vetnünk egy iróra, kinek jellemvonásai sajátszerűen
kevés kapcsolatban voltak környezetével. _André Chénier_ rövid életének
tevékeny éveit a forradalmi erjedés kellős közepében töltötte s
harminckét éves korában a guillotine alatt halt meg, de legjellemzőbb
költeményei keletkezhettek volna valami mágikus szigeten is, távol az
emberek lakóhelyétől és érintetlenül a kor áramlataitól. Ő az egyetlen
tizennyolcadik századi francia író, akiben a költészet szelleme tisztán
és minden idegen vegyülék nélkül élt. Talán épen ezért gyakran emlegetik
úgy, mint az egy nemzedékkel későbbi nagy romantikus kitörés
előfutárját; a valóságban azonban ezt a címet adni neki annyi, mint
félremagyarázni munkájának egész értékét. Mert ő lényege szerint
klasszikus, olyan tisztasággal, mértéktartással és befejezett
művészettel, melyben Boileau is gyönyörűségét találta volna és amely
szoros rokonságba juttatja őt Racinenal és La Fontainenel. Ha metrikai
technikája kissé lázább is, mint az előttejárt költőké, mégis nagyon
sokkal kevésbbé laza, mint az utána következetteké s alkalomadtán való
eltérései a szigorú klasszikai verselési kánontól mindíg tökéletesen
alája vannak rendelve a stílus ellenőrző egyensúlyának. _Églogues_-eiben
formaművészetének szépsége gyakran eléri a tökéletességet. Rövid
költeményeinek valósággal attikai derültsége és bája van. Nem a késői
tizennyolcadik század verscsinálóinak rococo pseudo-klasszicizmusa,
hanem a valódi hellenizmus gyöngéd lehellete árad ki belőlük s olvasásuk
közben az ember folyton Theocritusra gondol. Chénier élete akkor szakadt
félbe, mikor alig adott még többet, mint igéretet arra, a mire még
vihette volna. Rövid és tragikus megjelenése a forradalom közepén olyan,
mint mikor egy kedves madár rebben ki hirtelenül a vihar sötétségéből és
borzalmából, hogy egy pillanattal később a pusztulásba sodródjék.

Azok a vonalak, amelyeken a romantikus mozgalom kialakult, nincsenek
semmiféle kapcsolatban Chénier gyöngéd művészetével. A francia
irodalomban könnyű felismerni két fő impulzus működését, melyeknek
együtthatása inspirálta összes nagy remekműveit. Egyfelől ott a kutatás
és a józan ész pozitiv szelleme, amelytől a francia próza különös
elkülönböztető jeleit kapta s amely a nemzet csodálatraméltó kritikai
képességeiben gyökeredzik s amely a realizmus feltünő és állandó
áramlatát idézte elő – a meztelen igazsághoz való abszolút hűséget –
amely megvan a középkor legrégibb _fabliaux_-aiban ép úgy, mint a mai
francia regényekben. Másfelől van a francia irodalomban egy tökéletesen
különböző – csaknem ellentétes – irányzat, amely semmivel sem tünik fel
kevésbbé jellegzetesen és ép oly fontos: a tiszta retorikára való
irányzat. A nyelvnek ez az önmagáért való szeretete, a művésziesen
elrendezett, pompásan feldiszített, mozgalmas, dagályos,
ellenállhatatlan nyelvé ép úgy megtalálható Rabelais zuhatagos
mondataiban, Bossuet hangzatos körmondataiban és Corneille szenvedélyes
tirádáiban. A tizenhetedik század nagy mestereinél, Pascalnál,
Racinenál, La Fontainenél, La Bruyèrenél a két hatás találkozik és
tökéletes egyensulyra jut. Az ő műveikben a legbehatóbb realizmus meg
van szépítve és meg van nemesítve a nyelvművészet minden eszközével, a
retorikai ösztönt pedig megóvja a pompázó dagályosságtól a fölötte
uralkodó kritikai érzék. A tizennyolcadik században azonban változott a
dolog. Ez a kor kritikai kor volt, a próza és az okoskodás kora, a
retorikai impulzus elhalaványodott s csak melodramatikus tragédiában és
unalmas versekben talált kifejezést. Voltaire annyira brilliáns és mégis
annyira szintelen, oly korlátok közé szorított és mégis oly végtelenül
fogékony stílusa szimbolizálja legjobban a század irodalmi jellemét. A
romantikus mozgalom roppant reakció volt az ellen a realizmus ellen,
amely oly tökéleteségre jutott Voltaire éles prózájában. A retorikai
ösztön visszaállítása volt teljes erejében és minden formájában. Nem
csupán kisérlet volt az egyensúly helyreállítására, nem arra való
kivánság, hogy visszaállíttassék a klasszikai kor tökéletessége. A
realisztikus szellem csaknem teljesen háttérbe szorúlt. Az inga az egyik
szélsőségből hirtelen a másikba lendült.
Az új mozgalom már halványan megkülönböztethető volt Diderot élénk
szinezésében és Rousseau irásának szónokias szerkezetében. De csak a
forradalom után, a tizennyolcadik század első éveiben nyilvánította ki
magát teljesen a romantikus szellem: _Chateaubriand_ prózájában.
Chateaubriand alapjában véve szónok volt, a szónak legtágabb értelmében.
Nemcsak annyiban, hogy stilusának eszközei óriásiak voltak szín,
mozgalmasság, képekben való gazdagság, ritmus, leíró erő dolgában, hanem
annyiban is, hogy szellemének egész szabása is retorikai volt s hogy ő
ugyanazzal az emfázissal, ugyanazzal a bőséggel és ugyanazzal a
romantikus érzékenységgel látott, érzett és gondolkodott, amellyel írt.
A három tárgy, melyek minden munkájának főtémái, s amelyekről legszebb
lapjai szólnak: a kereszténység, a természet és ő maga. A
kereszténységről való felfogása egyenesen visszája a tizennyolcadik
századénak. A _Génie du Christianisme_-ben és a _Martyrs_-ban teljesen
eltünt a közvetlen elődök analitikai és kritikai szelleme, a vallást,
melyet ezek egyszerüen csak mint teológiai dogmák összességét látták, ő
mint élő hitet látta, felöltöztetve a képzelet és költészet színeibe és
beillatosítva a mult misztériumaival. Mindazáltal kétséges, hogy
Chateaubriand lényege szerint vallásosabb volt-e, mint Voltaire. Amit
Voltaire felboncolt az ész rideg világításánál, azt Chateaubriand
felöltöztette saját ékesszólásának mezébe. Nem volt meg benne a hit
gyöngéd bensősége. A természetről való leírásaiban is ugyanazok a
jellemvonások tünnek fel. Rousseauéival összehasonlítva sokkal
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A francia irodalom főirányai - 8
  • Parts
  • A francia irodalom főirányai - 1
    Total number of words is 3779
    Total number of unique words is 2027
    24.5 of words are in the 2000 most common words
    35.5 of words are in the 5000 most common words
    41.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A francia irodalom főirányai - 2
    Total number of words is 3771
    Total number of unique words is 1988
    23.9 of words are in the 2000 most common words
    33.9 of words are in the 5000 most common words
    40.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A francia irodalom főirányai - 3
    Total number of words is 3782
    Total number of unique words is 2018
    25.2 of words are in the 2000 most common words
    36.3 of words are in the 5000 most common words
    43.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A francia irodalom főirányai - 4
    Total number of words is 3875
    Total number of unique words is 1986
    26.0 of words are in the 2000 most common words
    37.5 of words are in the 5000 most common words
    43.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A francia irodalom főirányai - 5
    Total number of words is 3837
    Total number of unique words is 1980
    25.8 of words are in the 2000 most common words
    36.5 of words are in the 5000 most common words
    42.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A francia irodalom főirányai - 6
    Total number of words is 3780
    Total number of unique words is 2014
    25.0 of words are in the 2000 most common words
    36.2 of words are in the 5000 most common words
    43.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A francia irodalom főirányai - 7
    Total number of words is 3788
    Total number of unique words is 1997
    25.6 of words are in the 2000 most common words
    35.9 of words are in the 5000 most common words
    42.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A francia irodalom főirányai - 8
    Total number of words is 3809
    Total number of unique words is 1959
    23.7 of words are in the 2000 most common words
    34.5 of words are in the 5000 most common words
    41.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A francia irodalom főirányai - 9
    Total number of words is 2315
    Total number of unique words is 1328
    28.0 of words are in the 2000 most common words
    38.0 of words are in the 5000 most common words
    43.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.