A francia irodalom főirányai - 6

zsákmányra, mint Saint-Simon. Tévedés volna azt hinni, hogy Saint-Simon
mindig dühben volt – a borgognei hercegnő és Conti herceg csodálatos
arcképei eléggé megcáfolják ezt – de azt nem lehet tagadni, hogy
gyűlölete erősebb volt szereteténél és karakter-rajzában jobban otthon
van, mikor gyűlöl valakit. Ilyenkor örömmel boncolja szét áldozatát, a
vád részletei duzzadó folyamban áradnak, a mester fáradhatatlan ecsetje
elsötéti a legmélyebb árnyékokat; az undor, borzadás, lenézés és
nevetségessé tétel fejezik be a munkát, melyet a harag és méltatlankodás
kezdett. Dacára e módszerének arcképei sohasem szállnak alá a
karrikatura színvoalára. Legrosszabb indulatú túlzásai is olyan
realisztikusak, hogy meggyőzik az embert.
Nemcsak az egyes arcképekben nyilvánul Saint-Simon leíró ereje; ép oly
jelentékeny a jelenetek megrajzolásában is. Mestere a mozgalmasságnak;
nagy tömegeket tud felidézni, elhelyezni, mozgatni és aztán
szétoszlatni; fel tudja kelteni egy tömeg hatását, amely valami közös
izgalom hatása alatt áll, amint az izgatottság hullámai mind szélesebb
körben gyűrűznek a kiváncsiság és gyanakvás, félelem és remény egymással
szembejövő áramlataival. Gondosan írja le a szinhelyek részleteit és
mindig fokozni tudja jeleneteinek mozgalmas hatását a fizikai dekoráció
drámai kezelésével. Így az olvasó úgy megismeri az akkori Versaillest,
mintha benne élt volna; a hosszú galéria nagy termeit, a király
hálószobájához vezető utat, ott áll Madame de Maintenon rejtelmes
ajtajánál, emlékszik, melyik hercegnek vannak az Orangerie közelében a
terraszra nyíló szobái s melyik nagy családnak van szállása a kastély új
szárnyában. Sőt Saint-Simon ezenfelül még fel tudja idézni – néha csak
egy-két szóval – azokat a különös benső látomásokat is, melyek mintha
revelálnák valamely helynek magát a lelkét. Mennyivel többet tudunk
erről a páratlan palotáról, mennyire érezzük szinte a gépezetének
lüktetését, mikor Saint-Simon egy felvillantással megmutatja, amint a
vak éjszakában hirtelen kinyílik egy ajtó s egy sötét folyosón a gőgös
d’Harcourt herceg lép ki fáklyák fényében, hogy aztán eltünjön, a hogy
jött, a rejtelmes sötétségben. Vagy mikor látjuk a kegyetlen tél
hidegében és havában, hogy a halványképű udvari emberek odanyomják
arcukat a palota ablakához, a hirnökök pedig bevágtatnak a harctérről a
pusztulás és halál szörnyű jelentéseivel.
Saint-Simon stílje pontosan megfelel anyagának. A legnagyobb mértékben
szines és életteljes. Olyan írónak a stílje, aki nem bánja, akármennyi
nyelvi hibát követ is el, akármilyen pongyolák a mondatai, akármilyen
szabálytalan a nyelvtana, akármennyire erőltettek a kifejezései, csak le
tudja tenni a papirosra azt a szenvedélyes látomást, amely a lelkében
van. Az eredmény valami magában álló a francia irodalomban. Ha
Saint-Simon akadémikus korrektséggel akart volna írni, – föltéve, hogy
sikerült volna neki, – egész bizonyosan elrontotta volna munkáját.
Szerencsére az akadémikus korrektség őt nem érdekelte, ellenben
megfigyeléseinek szabatos lerajzolása annál inkább érdekelte. Nem fél
olyan köznépi kifejezéseket használni, melyek hallatára korának
akármelyik kritikusa összeborzadt volna, amelyek azonban
gyökerességükkel és zamatukkal rengeteg sokkal járulnak a hatáshoz. Az
írása rendkívül metaforikus; műkifejezések vannak benne egymás
hegyin-hátán elszórva, amikor az értelem úgy kivánja s a legmerészebb
mondatszerkezetek kerülnek minduntalan elő. Mondatainak hatalmas
mozgalmassága különösen jellemző. Mellékmondat mellékmondatra
következik, képek képekre halmozódnak, a szavak egymás sarkában sietnek,
míg végre a szerkezet széjjelolvad az izgalom égető nyomása alatt, hogy
újra formálódjék, a hogy lehet, mialatt az izgatott körmondat végtelen
elágazásokban terül szét. Saint-Simon könyve olyan, mint a tropikus
erdő, buja, zavarbaejtő, rengeteg, de a legvidámabb éneklő madarak
vannak az ágak közt és a leggaládabb fenevadak az összeszövődött fűben.
Saint-Simon, már ami korának reávaló hatását illeti, akár a középkorban
vagy a holdban is élhetett volna. Abban az időben, mikor Voltaire
hírneve bebarangolta egész Európát, egyszer tesz róla említést, mint
valami jelentéktelen firkálóról és hibásan írja a nevét. De az ilyen
tehetség és az ilyen nemtörődömség kombinációja csak különös kivétel
volt s napról-napra rendkívülibb és valószinütlenebb lett. Mert a
mozgalom, amely a század kezdő éveiben megindult, most új fázisba
jutott. A változás az 1750 és 1760 közti tíz évben következett be, mikor
egyfelől nyilvánvalóvá lett, hogy a régi királyság legrosszabb
tulajdonságai vége nélkül folytatódnak XV. Lajos tehetetlen uralma
alatt, másfelől pedig az a nemzedék, amely Montesquieu és Voltaire
hatása alatt nevelkedett, felcseperedett. Egy csapat új író,
élesszeműek, pozitiv elméjűek és elszántak, rohantak rá a közönségre,
elszánva arra, hogy a legvégsőkig kimutatják a létező rendszer hibáit és
ha lehet, végüket vetik. Innen kezdve addig, amíg a rendek gyűlése be
nem fejezte a viták idejét és megkezdte a cselekvés idejét, a
reformmozgalom uralkodott a francia irodalomban, egyre jobban fokozódó
intenzitással s végül már egy szervezett hadjárat arányait és
jellemvonásait öltve fel.
Az ideálok, melyek lelkesítették az új írókat, a «filozófusokat», a hogy
kezdték őket nevezni, két szóban foglalhatók össze: ész és emberiség.
Örökösei voltak annak a ragyogó szellemnek, amely a renaissance-szal
köszöntött be Európában, amely eltöltötte Columbust, mikor hajóra szállt
az új-világ felé, Copernicust, mikor fölfedezte a föld mozgását és
Luthert, mikor kiszögezte tételeit a wittenbergi templom kapujára. El
akarták oszlatni az előitéletek tömegét, a babonát, tudatlanságot és a
bolondságot a tudás és igazság sugaraival és fel akarták használni a
társadalom erőit az emberiség javára. Franciaországban tökéletlen
közigazgatást, célszerütlen és igazságtalan pénzügyi rendszert, barbár
igazságszolgáltatást, vak vallási türelmetlenséget találtak, megtalálták
a zsarnokság, a kasztszellem és korrupció nyomai a közélet minden ágában
s rájöttek, hogy ezek a roppant bajok inkább a butaság, mint a gonoszság
eredményei, nem annyira a királyok és miniszterek előre megfontolt
rosszindulatából származnak, mint inkább a szűkeszűség és embertelenség
hosszú, belegyökerezett tradiciójából a kormányzat elveiben. Nagy céljuk
tehát az volt, hogy írásaikkal olyan fölébredését idézzék elő a
közvéleménynek, hogy ebből létrejöhessen az egész nemzeti élet
szellemének roppant átalakulása. A politikai változások aktuális
folyamataival, a politikai gépezet praktikus részleteivel nagyon kevesen
foglalkoztak közülük. Néhányan közülük – mint a kitünő Turgot – azt
hitték, hogy az óhajtott javulás elérésének legjobb módja a reformoknak
a jóindulatú deszpotizmus által való végrehajtása; mások – mint Rousseau
– egy _a priori_ kidolgozott, ideális kormányrendszert tartottak szemük
előtt; de ezek kivételek voltak s a _filozófusok_ többsége a politikával
jóformán egyáltalában nem törődött. Ez nagy szerencsétlenség volt, de
elkerülhetetlen szerencsétlenség. Míg más államokban a jótékony
reformokat jóindulatú államférfiak valósították meg, Franciaországban az
államférfiak csak lehetetlen eszközei voltak az autokratikus gépezetnek
s a reformok az államügyekben járatlan embereknek, íróknak köszönhetik
eredetüket. A reformnak kívülről kellett jönnie, nem belülről s az ilyen
reform forradalmat jelent. Megvolt azonban ennek is a maga jó oldala.
Míg másutt, például Angliában, a változások többnyire kicsinyes, nagy
kompoziciók nélküli, foltozó módon jöttek létre, Franciaországban az
alapelvekből való nagy lendületű kiindulás eredményei voltak,
mindenesetre a társadalom alapvető problémáinak megoldására való
törekvés, az ember kötelességéről és sorsáról való nemes és nagy
lendületű koncepció eredményei. Ez a _filozófusok_ műve volt. Messze és
közel, nemcsak Franciaországban, hanem az egész civilizált világon a
kutató kérdések egész tömegét hintették el a legéletbevágóbb dolgokról,
hatalmas teóriákat vetettek fel, új lelkesedéseket keltettek, új
ideálokat támasztottak. Hatásuk különösen két irányban rengeteg nagy
volt. A szabad vélemény jogának és az orthodoxia és tradició által nem
korlátolt szabad gondolkodás legfőbb szükségességének hangoztatásával
egyszer s mindenkorra közös tulajdonává tették az emberi nemnek azt a
tudományos szellemet, amelynek aztán olyan roppant hatása lett a modern
civilizációra s amelynek teljes fontosságát csak most kezdjük megérteni.
S főkép az ő erőfeszítéseik révén jutott a humanítás szelleme maradandó
befolyásra a világban. Szüntelen támadásaikkal a francia
igazságszolgáltatási rendszer ellen – az önkényes letartóztatások, a
kínvallatás barbárizmusa, a büntetőtörvény középkori kegyetlensége ellen
– belevitték a közvéleménybe a kegyetlenség és igazságtalanság minden
formájának gyülöletét; ők leplezték le a rabszolgakereskedés borzalmait,
ők jajveszékeltek szüntelenül a háború rettentő szenvedései ellen. Ami
gondolkodásuk aktuális tartalmát illeti, nem voltak eredeti
kezdeményezők. Leggyümölcsözőbb elméleteik csiráit másutt találták,
leginkább az angol gondolkodók műveiben s mikor eredeti gondolatokkal
próbálkoztak, bár mindig merészek és elmések voltak, gyakran csütörtököt
mondottak. Némely tudományban – mint a közgazdaság és a pszichológia –
ők törték az utat, de maradandó eredményre nem jutottak. Ugyanazokban a
hibákban szenvedtek, mint Montesquieu az _Esprit des Lois_-ban. A tiszta
ész iránti szeretetükben túlságos gyakran támaszkodtak a merő
okoskodásra oly problémák megoldásánál, melyek megkivánják pontos és
türelmes megvizsgálását azoknak a premisszáknak, amelyektől minden
okoskodás érvénye függ. Túlságosan szerették a rendszereket és azokat az
elmésen konstruált logikai elméleteket, amelyekbe minden pompásan
beleillik, csak épen a tények nem. Ehhez járult még a pszichológiai
belátás hiánya, amely olyan általános volt a tizennyolcadik században s
amely korlátozta rokonszenveiket, különösen pedig nem tudták észrevenni
a vallási és misztikus lelkiállapotok szépségét és jelentőséget. Ezek a
hiányok időnkint reakciót támasztottak tanításuk ellen, olyan reakciót,
amely el-elhomályosította munkájuk igazi értékét. Mert ez az érték nem
bizonyos meghatározott tanításokban áll, hanem valami ennél szélesebb
körűben és mélyebben. A _filozófusok_ nem annyira feleleteik által
voltak fontosak, melyeket adtak, mint inkább kérdéseik által, melyeket
föltettek, igazi eredetiségük nem a gondolataikban van, hanem a
szellemükben. Ők voltak az első nagy népszerűsítők. Mások ő előttük
eredetibben és mélyebben gondolkoz- gosságát a világra; nem a tudóshoz
és a spe- gosságát a világra; nem a tudáshoz és a specialistához
fordultak, hanem a közönséges emberhez s a civilizáció dicsőségeit az
egész emberiség örökségévé igyekeztek tenni. Mindenek fölött pedig új
szellemet oltottak be az emberek spekulációjába, – a remény szellemét.
Buzgón hittek az emberiség eredeti jóságában s a legjobbnak végső
diadalában való bizalommal néztek bele a jövőbe. Bár rokonszenveik
bizonyos irányban korlátoltak voltak, az emberiség iránti szeretetük
mély és lényük gyökeréből folyó érzés volt, amely határtalan
lelkesedésre indította őket. A hitvallásokban való hitük kicsiny volt,
de az emberiségben való hitük annál nagyobb. Az a szellem, amely
eltöltötte őket, legjobban mutatkozott akkor, mikor a terror legsötétebb
napjaiban a derék Condorcet rejtekhelyén, a honnan csak meghalni jött
ki, _Az emberiség haladásának vázlatát_ írta, melynek záró fejezete
előre megjósolja az ész végleges diadalát s vitatja az ember korlátlan
tökéletesedésre való képességét.
A _filozófusok_ energiái központot és gyülekező helyet kaptak az
_Encyclopaedia_ nagy vállalatában, melynek kiadása harminc évi időszakot
töltött be. Ennek a kolosszális munkának, amely áttekintést adott a z
emberi tevékenységről minden téren – a politikában, tudományban,
művészetben, filozófiában, közgazdasági életben – célja az volt, hogy
összefoglalja állandó és koncentrált formában a civilizáció haladását.
Az írók sokasága dolgozott bele, különböző értékű és különböző felfogású
írók, de valamennyit az ész és a humanítás új hite lelkesítette. A
hatalmas kötetek fontossága nem irodalmi értékükben van, hanem abban a
helyben, amelyet a gondolkodás fejlődésében elfoglalnak s roppant
hatásukban az új szellem elterjesztésére. Nagy terjedelme mellett is a
mű igen nagy sikert aratott, kiadása kiadása után jelent meg, a tudás és
gondolkodás vágya kezdte áthatni a társadalom minden fokozatát. Ez a
hatás nemcsak Franciaországban volt érezhető, a francia irodalom és a
francia divat presztizse elvitte a _filozófusok_ tanítását mindenüvé
Európában, uralkodók és miniszterek – Nagy Frigyes Poroszországban
Katalin cárnő Oroszországban, II. József Ausztriában, Pumbel
Portugáliában – ez irány sodrába kerültek, a felvilágosodás elterjedt az
egész világon.
Az Encyclopaedia sohasem jött volna létre egy ember géniusza, energiája
és lelkesedése nélkül. Ez az ember _Diderot_ volt. A kor szelleme benne
találta meg legtipikusabb kifejezését. Ő volt a _filozófus_,
teljesebben, mint a többiek, egyetemes szellemű, brilliáns, kutató,
szkeptikus, nagylelkű, reménykedő és humánus szellem. Ő szervezte az
Encyclopaediát, Dalembert társaságában ő vállalta szerkesztését s
időnkint egyedül végrehajtotta a herkulesi munkát; akadályok
halmozódása, kormány-tilalmak, pénzhiány, elpártolások, árulások és
harminc év minden balszerencséje ellenére befejezésre juttatta a nagy
művet. Ez volt életének munkája. De Diderot túláradó szelleme nem volt
ezzel megelégedve; roppant munkája intervallumaiban, mely kisebb emberek
minden energiáját fölemésztette volna, nemcsak folyton árasztotta a
legkülönbözőbb formájú munkák nagy mennyiségét – drámákat, művészeti
kritikákat, filozófiai tanulmányokat, hanem titokban, a közzététel
szándéka nélkül két-három olyan remekművet is alkotott, amelyek örökké
feledhetetlenek maradnak. Ezek közül a legfontosabb a _Le Neveu de
Rameau_, amelyben Diderot egész lelke árad ki a hasonlíthatatlan
szépségű próza egyetlen tiszta, erőteljes, sziporkázó sugarában. Ezt a
csodálatraméltó kis munkát semmisem múlta felül a vitalitás varázsa
dolgában. Úgy megragadja az olvasót, mint a legizgatóbb regény vagy
valami ellenállhatatlanul brilliáns mesélő. Könnyedsége, ereje,
szinessége azzá teszi, aminek látszani akar: lenyomtatott
beszélgetésnek. Csak formájának mágikus tökéletessége mutatja, hogy
mégis irodalmi mű. Semmiféle stílus nem kombinálja tökéletesebben az
élet mozgalmasságát a művészet derültségével. Minden mondata izgató és
minden mondata szép. Úgy tűnik fel, hogy okvetlenül gyorsan, fáradság
nélkül, úgyszólván hevenyészve kellett a könyvnek készülnie, de a
szellem, amely komponálta, egy mester szelleme, aki ösztönszerű erővel
meg tudta őrizni a mester uralmát munkája fölött akkor is, mikor
kitombolja magát szelleme önkéntelen, boldog nyilvánulásában. A csillogó
gondolatok tejútjában, mely a könyv lapjain elárad, mindíg észre lehet
venni Diderot saját énjének erős, meleg, széles szubsztanciáját, amely
mindent alátámaszt és összetart. Szellem és modor dolgában Diderot jut
el minden honfitársa közül legközelebb a meudoni paphoz. Rabelais
gazdag, túláradó, mámoros hangja reszket az ő hangjában. Megvan benne
valami Rabelais páratlan bőségéből és még több van benne Rabelais
roppant optimizmusából. Tökéletes materializmusa, hitetlensége minden
gondviselésben és halhatatlanságban nem nyomja le, sőt inkább mintha
friss lendületet adna szellemének. Ha ez a földi élet mindenünk, hát
akkor meg kell kettőzni értékének intenzitását. Lelkesedése olyan
emberszeretetre inspirálta, amelyet Rabelais nem ismert, fáradhatatlan
jóakarattal töltötte el. Mert mindenek fölött a maga korának embere
volt; olyan ember, aki tudott finoman gondolkozni, nemesen dolgozni és
ragyogón írni, aki sírni ép úgy tudott, mint nevetni. Talán kisebb
arányú alak, mint Rabelais, de mihozzánk sokkal közelebb áll. S mikor
nemes lapjainak végére érünk, végső benyomásunk az, hogy olyan ember,
akit csak szeretni lehet.
Diderot-n kívül még sok híres nevet számlált a _filozófusok_ csapata.
Ott volt _Dalembert_, a brilliáns és elmés mathematikus, azután
_Turgot_, a komoly és nemes államférfiú, _Condillac_, a pszichológus, a
könnyed, jókedvű _Marmontel_, az átható szellemű, balsorstól sujtott
_Condorcet_. _Helvétius_ és _D’Holbach_ merészen elmerültek az ethikába
és metafizikába, mialatt tőlük kissé félrevonulva _Buffon_ a
természettudomány érdekeit vitte előbbre természetrajzi kutatásaival.
Jóformán évről-évre új emberekkel bővült az íróknak ez a nagy sorozata s
valamennyien fokozódó hévvel űzték a háborút a tudatlanság és babona
ellen. Valóban háború volt ez. Az egyik oldalon voltak a szellem minden
erői, a másik oldalon a hatalomban elsáncolt ostobaság tömege. A
filozófusok heves tüzelésére válaszul az állam és egyház hatóságai
odaállították a cenzura, elkobzás, börtön és számüzetés veszedelmesebb
ágyúit. Alig volt akkor kiválóbb író Párisban, aki ne ismerte volna
belülről a Conciergerie vagy a Bastille helyiségeit. Így tehát csak
természetes, hogy a harc elkeseredett lett s hevében az a párt, amelynek
jelszava minden fanatizmusnak gyűlölete volt, időnkint maga is fanatikus
lett. De nyilvánvaló volt, hogy a reakció erői mind jobban tért
vesztenek, a közvélemény kisiklott kezükből. Az írók e csapatának
erőfeszítései, úgy látszott, sikerre vezetnek. Ezt az eredményt azonban
nemcsak ez erőfeszítések érték el. A konfliktus kellős közepén
nyomatékos szövetségesük támadt, aki hatalmas hévvel vetette magát a
harcba és bár távol volt a hadműveletek középpontjától, csakhamar kezébe
kerítette a fővezérletet.
_Voltaire_ volt ez. Ez a nagy ember most eljutott bámulatos
pályafutásának végső és legfontosabb időszakába. Sajátságos dolog, de ha
Voltaire hatvan éves korában halt volna meg, ma csak mint tehetséges és
ügyes írót emlegetnék, aki egyik-másik művében feltünő tanubizonyságát
adta liberális és fényes elméjének, de mint költő és drámaíró érdemét
jóval felülmúló megbecsülésben részesült kortársai részéről.
Tevékenységének igazán jelentős korszakába olyan életkorban jutott,
mikor mások már a nyugalmat keresik. A szerencse sajátságos játékánál
fogva élete jóval hosszabbra nyúlt az átlagos életkornál, úgy hogy bármi
későn kezdte is, életének leggyümölcsözőbb és legfontosabb korszaka több
mint egy negyedszázadra terjedt (1754–78). Hogy igazán belejutott
pályájának ebbe a fordulatába, az ép úgy a véletlennek tulajdonítható,
mint angolországi tartózkodásának. A _Lettres Philosophiques_ kiadása
után nagyon keveset tett arra, hogy e művének igéreteit beváltsa.
Visszavonult Madame du Châtelet falusi házába, ahol tudományos
foglalkozással, színdarabok, és egy egyetemes történet írásával töltötte
idejét. Hírneve fokozódott, ezekben az években írta legnépszerűbbé vált
tragédiáit – a _Zaïre, Mérope, Alzire_ és _Mahomet_ címűeket – s egy
rendkívül benső hangú levelezés Nagy Frigyessel annál jobban fokozta
tekintélyét. Géniuszának lényege azonban még mindíg hallgatásba volt
merülve. Aztán Madame du Châtelet meghalt és Voltaire megtette élete
nagy lépését. Nagy Frigyes meghívására elhagyta Franciaországot s elment
Potsdamba, hogy mint a király pártfogoltja éljen ott. Tartózkodása
azonban nem sokáig tartott. Úgy látszott, hogy az akkori Európa két
legkiválóbb embere annyira szereti egymást, hogy nem tudnak egymástól
távol élni, de oly kevéssé is szeretik egymást, hogy nem tudnak együtt
maradni. Csakhamar beállott az elkerülhetetlen robbanás. Voltaire
elmenekült Poroszországból, miután előbb megajándékozta a világot a
legmulatságosabb _jeux d’esprit_-k egyikével – _Diatribe du Docteur
Akakia_ című művével – s némi habozás után a genfi-tó mellett telepedett
le. Néhány évvel később a Ferney kastélyba költözött, amely ettől fogva
állandó tartózkodási helye lett.
Voltaire ekkor volt hatvan éves. Poziciója irigylésre méltó volt.
Hírneve rendkívül nagy volt s jelentékeny vagyont gyüjtött össze, amely
nemcsak biztosította tökéletes függetlenségét, hanem módot nyujtott neki
arra is, hogy egy falusi mágnás pazar életét élhesse birtokán.
Ferneyben, a francia terület határán való tartózkodása függetlenné tette
a kormány beavatkozásaitól, de mégse volt olyan messze, hogy elvesztette
volna a fővárossal való kapcsolatát. Így jött meg az alkalom képességei
teljes kifejtésére. S ezek a képességek valóban rendkívüliek voltak.
Jelleme az emberi természet legellentmondóbb elemeiből volt összetéve s
nehéz volna olyan erényt és olyan hibát említeni, amely benne nem volt
meg. A legönzőbb ember volt és a legönzetlenebb; mohón kapzsi volt és
pazarlóan bőkezű, hitszegő, rosszmájú, frivol és aljas tudott lenni, de
szilárd barát és igazi jótévő is, mélyen komoly volt s a legnemesebb
lelkesedések inspirálták. A természet még fizikai alkatába is
beleplántálta ezeket az ellentmondásokat. Egészsége oly rossz volt, hogy
szinte egész életét úgy töltötte, mintha a sír szélén állana, életerejét
azonban az egész világtörténetben nem múlta fölül senki. Egy
jellemvonása, amely mindig megvolt benne: kielégíthetetlen cselekvési
ösztön tüzelte folyton, akármilyen helyzetben volt is, de sohasem
pihent. Hosszú, sovány teste, mely szüntelen heves mozgásban volt,
csontvázszerű arca, örökös vigyorgással mozgó vonásaival, csillogóan
átható szemei, mindez a hihetetlen mozgékonyságba galvanizált holttest
benyomását tette. Valóság szerint azonban nem egy halott kisértet lakott
ebben a különös hüvelyben, hanem egy rendkívül intenzitással élő ember
merész és hatalmas szelleme.
Némely jelek már akkor is mutatták, hogy milyen formát fog aktivitása
ölteni. Poroszországi tartózkodása idején befejezte _Essai sur Les
Moeurs_ című művét, amely gyors áttekintéssel járja be az emberiség
egész fejlődését és XIV. Lajos korának ragyogó rajzával fejeződik be. Ez
a munka több tekintetben rendkívül eredeti. Az első történelmi mű, amely
megkisérelte leírni a civilizáció útját a legszélesebb szempontokból,
amely figyelembe vette a keleti népeket is, amely többet foglalkozott a
művészetek és tudományok fejlődésével, mint a politika és háború
részleteivel. Legnagyobb fontossága azonban abban van, hogy történelmi
lepel alatt alapjában véve izgató irat volt; ellenképe Bossuet _Histoire
Universelle_-jének. Ez a mű a világtörténetet a gondviselés művének
mutatta meg. Voltaire szempontja egész más volt. Neki, mint
Montesquieu-nek is, csakis természetes okok dolgoztak a történelemben,
de ezenfelül még az ő szemében van egy befolyás, amely kezdettől fogva
hátráltatta az emberiség haladását s ez a befolyás a vallásos hit. Így
tehát a könyv, bár sokkal ragyogóbb és modernebb, mint Bossueté, mégis
csaknem ép oly egyoldalú. Történelmi iránymű, amelyre ráillik
Montesquieu elmés mondása: «Voltaire azért ír történetet, hogy a maga
szerzetét glorifikálja, mint valami benediktinus barát.» Voltaire
«szerzete» a párisi filozófiai iskola volt s ennek dicsőitésére való
igyekezete csakhamar más irányokban is nyilvánult.
Az _Essai sur Les Moeurs_ rendkívül szórakoztató elbeszélés, de
terjedelmes és tudós munka, mely több kötetet tölt be és sok évi kutatás
eredménye. Voltaire ettől fogva arra szánta magát, hogy egyszerűbb és
népszerűbb formába foglalja szellemét. Többé nem volt ideje hosszadalmas
értekezésekre, gyorsabb és biztosabb úton kellett a közönséget
megközelítenie. Erre áradni kezdtek Párisba a rövid, könnyed könyvecskék
– tanulmányok, színdarabok, költemények, regények, levelek, traktátusok
– a formában és terjedelemben rendkívül változatos könyvek nagy
mennyisége, de valamennyi egyformán ellenállhatatlan és a ferneyi eredet
bélyegét egyformán magán viselő. Voltaire utánozhatatlan stílje végre
megtalálta azt a médiumot, amelyben feltárhatja minden varázsát és
ragyogását. A kiélezett, metsző, gúnyolódó mondatok úgy táncolnak
lapjain, mint megannyi könnyűlábú és hegyesfülü kobold. Az embernek
követni kell őket akarata ellenére is. Pamfletjeit természetesen
eltiltották, de eredmény nélkül; ezernyi példányszámban keltek el s
egyre újabb szállítmányok csempésződtek be egy vagy más módon
Hollandiából vagy Genfből. Ha valamely különösen éleshangú műve jelent
meg, Voltaire azt írta barátjainak, hogy ő nem tud róla semmit, hogy
valószínűleg valami angol pap művének a fordítása és hogy különben is
mindenki láthatja a stílusából, hogy nem ő írta. A furcsa álnevek
végtelen sorozata tette a tréfát hatásosabbá. Oh nem, igazán nem
Voltaire a szerzője ennek a botrányos könyvnek. Hogy is írhatta volna ő?
Hiszen a címlap nyilvánvalóan mutatja, hogy ez Cucufin testvér műve,
vagy Mazin abbé nagybátyjáé, avagy de Boulainvilliers grófé, vagy épen a
kínai császáré. Így folyt a játék s egész Franciaország nevetett és
olvasott.
Ennek a könnyű fajta irodalomnak két formáját Voltaire különösképen
magáévá tette. Tökéletességre vitte a dialógust, mert ez a forma neki
különösen alkalmas volt az ellentétes gondolatok gyors kifejtésére s
mert az ellenmondókat humorisztikusan csúffá lehetett tenni. Ebbe a
formába öntötte legfinomabb mondanivalóinak jó részét s olyan munkákban,
mint a _Le Diner du Comte de Boulainvilliers_ és a _Frère Rigolet et
l’Emperuer de la Chine_ koncentrálva megtalálni egész munkájának
esszenciáját. Hasonlóan hatásos és jellemző a _Dictionnaire
Philosophique_, mely a vegyes cikkecskék egész tömegét tartalmazza
ábécé-rendben. Ez a munka teljes szabadságot adott Voltairenek tárgyai
megválasztásában ép úgy, mint a velük való bánásban, kedve szerint
írhatott hol szarkasztikusan, filozófálva, kritizálva vagy bohóskodva s
ez a szabadság nagyon kedve szerint való volt, úgy hogy a könyv, mely
először mint zsebszótár jelent meg, ő maga «hordozható ördög»-nek nevezi
egy levélben, amely a napnál világosabban bebizonyítja, hogy ő
semmiképen sem tehető felelőssé ezért a gonosz munkáért – hat kötetre
dagadt Voltaire életében.
Ezeknek az írásoknak a tárgyai nagyon sokfélék. Legalább látszólag nem
korlátozódtak vitás dolgokra. Voltak köztük sikert arató tragédiák,
voltak kritikai művek, voltak történelmi tanulmányok, voltak frivol kis
történetek. De egy vagy más módon mindegyikükből kilátszott a lóláb.
Akármilyen álruhát vett is magára, Voltaire mindig a maga «szerzete»
mellett írt, minden lehetséges alkalommal a régi kormányrendszer elleni
nagy mozgalmat támogatta. Támadása széles körre terjed ki. A pénzügyi
rendszer ártalmai, az igazságszolgáltatás hibái, a kereskedelem
korlátozásainak hiábavalósága, ezekre és száz hasonló tárgyra ontotta a
vidám, metszően éles, frivol és kiméletlen szavak özönét. De volt egy
témája, melyhez mindig visszatért, amely legkeserűbb gúnyolódásának
tárgya és egész munkássága fölött uralkodik. «Écrasez l’infame!» volt az
állandó felkiáltása s az a «gyalázatos» dolog, amelyet lábbal akart
taposni, nem volt kisebb dolog, mint a vallás. A vallás elleni
támadásának rendkívüli hevessége sokak szemében eltörülhetetlen bélyeget
nyomott nevére, de ezen a ponton való állásfoglalását gyakran
félreértették s ezért ez pontosabb vizsgálatot kíván.
Voltaire mélyen vallástalan ember volt. Ebben hasonlított kortársainak
többségéhez, de a vallástalanságot tovább vitte, mint korában bárki más.
Mert ő belőle nemcsak a tisztán vallásos és misztikus érzések
hiányoztak, hanem hiányzott belőle a rokonszenv is azok iránt a
homályos, tépelődő, felindult lelki állapotok iránt, melyek a költészet,
a zene s a művészet legmagasabb formáit hozzák létre. Voltaire ezt nem
tudta megérteni, még észre se tudta venni, rá nézve nem is léteztek s
azt az állítást, hogy őszinte és mély befolyással tudnak lenni az
emberre, olyan abszurdumnak tartotta, amely vitatkozásra nem érdemes. Ez
bizonyára nagy gyöngeség volt benne, szellemének nagy egyoldalúsága.
Írásainak nagy részét megrontotta, sőt nem egy olvasója előtt
elhomályosította munkájának igazi természetét és igazi értékét. Mert az
emberi természet legnemesebb részei közé tartozó némely dolgoknak
megértésére való képtelenség mellett Voltairenek voltak más nagy
fontosságú tulajdonságai, melyek ellensúlyozzák hiányait. Ha bizonyos
igazságokkal szemben vak volt is, másokat csodálatraméltó világossággal
vett észre; ha rokonszenvei bizonyos irányban nem tudtak kifejlődni, más
irányokban rendkívüli módon érzékenyek voltak. Ezeknek a
megfontolásoknak a világánál könnyebben érthetővé válik a vallással