A francia irodalom főirányai - 3

értekezésnek, amelyet azonban Pascal korai halála miatt már nem bírt
befejezni. Ezeknek a gondolatoknak a stílusa ragyogás és erő dolgában
felülmulja még a _Lettres Provinciales_-t is. Itt hallja az ember Pascal
benső hangját is, amint a lét legmélyebb kérdéseiről szól, a
legnagyszerübb tárgyakról, amelyek az ember elméjét mozgathatják.
Gondolatmenete két nagy témából alakul: az egyik mindannak nyomorúságos
jelentéktelensége, ami emberi, az emberi észé, az emberi tudásé, az
emberi becsvágyé; a másik, Isten felfoghatatlan dicsősége. Soha még az
emberi nem nyomorúságát nem rajzolták szenvedélyesebb erővel. A fizikai
világegyetem egész végtelensége felidéződik Pascal mondataiban, hogy
lesújtsa az ember fennhéjázását.
«Milyen chimera – mondja – az ember! Micsoda szörny, micsoda káosz,
micsoda tárgya az ellenmondásoknak, micsoda szörnyszülött! Minden
dolgoknak bírája, hitvány férge a földnek, letéteményese az igazságnak,
klóákája a bizonytalanságnak és tévelygésnek, dicsősége és förtelme a
világegyetemnek!» Hallhatatlan intenzitású szavakkal szól a halál
mindenhatóságáról. «Örömünk telik benne, ha megpihenhetünk a hozzánk
hasonlók társaságában. Nyomorultak ők is, mint mi, tehetetlenek, mint
mi, nem lehetnek segítségünkre, egyedül halunk meg.»
Máskor egyetlen kisérteties mondatban foglalja össze a kikerülhetetlen
vég látományát: «Az utolsó jelenet véres, bármily szép volt máskülönben
a komédia. Végre is port hintünk fejünkre és vége mindörökre.»
Amilyen modern Pascal írásának stílusa, a gondolkodása ép oly mélyen át
van itatva a középkor szellemével. Csaknem egyaránt a jövőhöz és a
multhoz tartozott. Kiváló természettudós volt, hírneves matematikus, de
visszariadt Kopernikus rendszerének megfontolásától; fontosabb ennél,
ugymond, a halhatatlan lélekre gondolni. Rövid élete utolsó éveiben a
babona kábulatába sülyedt, aszketikusan, önkinzón és sajátságos
ekzaltációktól elragadtatva élt, mint valami középkori szerzetes.
Jellemében van valami tragikai ellenmondás, egy feloldatlan
disszonancia, amely újra meg újra feltünik _Gondolatai_-ban. «Az ember
állapota, mondja egy helyen, állhatatlanság, unottság, nyughatatlanság.»
Mélységes nyughatatlanság emésztette. Kétségbeesetten menekül elméje
gőgjétől a vallás vigasztalásához. De ott is? Akár ült asztalánál, akár
járt, mintha egy nagy szakadék tátongott volna előtte, amely
áthatolhatlan örvénybe nyilt. Fölnézett az égre és onnan is az örökös
rémület nézett vele szembe. «Ezeknek a végtelen tereknek a csöndje
borzalommal tölt el.»


IV. FEJEZET. XIV. Lajos kora.
Mikor XIV. Lajos kezébe vette az uralkodás gyeplőjét, Franciaország
hirtelen és csodálatraméltóan éretté vált, mintha az egész nemzet
hirtelen felvirágzott volna. Az emberi tevékenység minden ágában, a
háborúban, az államigazgatásban, társadalmi művészetben, életben és
irodalomban egyforma energia nyilvánult s egyforma dicsőséges siker.
Franciaország egy csapásra Európa élére ugrott s mikor aztán leveretve a
harcban és politikailag megrendülve kénytelen volt lemondani a világi
hatalom álmairól, a béke műveiben való első rangja akkor is
rendíthetetlen maradt. Több mint egy századon át uralkodott irodalmával
és műveltségével az egész civilizált világon.
Semmi más korban nem voltak a társadalom állapotai mélyebb hatással a
nagy írók műveire. Lajos trónraléptével a nemesség hatalma végleg
lehanyatlott ugyan, de Franciaország egész társadalmi szervezetében
tökéletesen arisztokratikus maradt. Lajos tudatos politikával
kiélesítette az osztálykülönbségek eddig is megvolt merevségét azzal,
hogy ragyogó versaillesi palotája körül központosította a társadalmat.
Versailles XIV. Lajos korának csúcspontja. A hatalmas, csaknem végtelen
épület, amely oly méltóságos és oly dicsőséges, terjedelmes mesterkélt
kertjeivel, messze erdőkből kapott nagy fáival, bámulatos szökőkutaival,
melyek milliós költséggel készültek a sivatag talajban, kisebb
mellék-parkjaival és palotáival, a kincsek, a nagyszerűség és hatalom
egész felhalmozott tömegével, mindez sokkal többet jelentett, mint csak
az uralkodó falusi tartózkodó helyét: az volt az összesség, a korona,
látható kifejezője egy nagy kor ideáljainak. És mik voltak ezek az
ideálok? Az a tény, hogy az a társadalmi szerkezet, amely Versaillest
lehetségessé tette, szűkkeblű és igazságtalan volt, nem tehet vakká az
iránt az igazi nemesség és igazi dicsőség iránt, amelyet létrehozott.
Igaz, hogy Lajos és udvara ragyogása mögött ott sötétedett az
elszegényedő Franciaország, a tönkrement parasztság sötét szakadéka, a
türelmetlenség, a kiváltságok, a rossz közigazgatás egész rendszere, de
ép úgy igaz az is, hogy az a ragyogás eredeti ragyogás volt, nem hamis
és gyönge csillogás, hanem meleg, fénylő, erős fény, melyet egy nemzet
életének tüze árasztott. Ez az élet s mindaz, amit azoknak jelentett,
akik élték, azóta rég eltünt a föld szinéről, csak költőinek lapjain
maradt fenn ránk. Hogy olyan tökéletesen eltünt, az egészben véve
kétségkivül örvendetes, de ha visszatekintünk rá, még mindig érzünk
valamit régi varázsából s talán annál erősebben, mennél idegenebb
tőlünk, mennél jobban különbözik a mi napjaink tapasztalataitól.
Pillantást nyerünk a pompa és ragyogás, a szertartások és a dekoráció
világába, egy kicsiny, szenvedélyesen élő világba, mely rendszerezett
szépségbe öltözött, tudta a könnyen, csillogón élés finom módját és
bűbája alá kerülünk valaminek, ami ma minekünk nem egyéb, mint fellengző
képzelődések roppant fantomja, egy király istenítésének. Mikor a nap
hajnalban felkelt és a kürtök megszólaltak a hosszú avenueken, ki ne
kivánt volna, ha csak képzeletben is, belevegyülni a csillogó
lovasmenetbe, melyben a fiatal Lajos vezette a vadásztársaságot kezdődő
dicsősége napjaiban? Később szeretnénk ott időzni a végtelen terraszon,
figyelni a nagy uralkodót, piros cipő-sarkaival és arany tubákos
szelencéjével és tornyos parókájával, amint kijön udvari emberei között
vagy valami mesterséges grottában tapsol Molière egy balletjének? Mikor
az est leszáll, tánc van és muzsika az ezer tükörtől fénylő galériában
vagy álarcos ünnepély van a kertekben, ahol a fáklyák különös árnyékokat
vetnek a mesterkélt figurákba nyírt fák közé és vidám főurak és büszke
hölgyek csevegnek a csillagok alatt…
Ilyen volt az a környezet, amelyben a francia klasszikai költészet
létrejött és amely sokféle úton-módon volt rá mély hatással. Ez az
irodalom formájában és lényegében arisztokratikus irodalom volt, ámbár
irói csaknem kivétel nélkül a középosztályból való emberek voltak,
akiket a királyi kegy juttatott felszinre. A nagy drámaírók, költők és
prózaírók ebben a korban afféle különleges engedély alapján egy
válogatott közönség gyönyörködtetésére dolgozó művészek voltak, amelyhez
tartozni nekik maguknak semmi igényük nem volt. Benne voltak az előkelő
származás és ragyogó viselkedés világában, de nem tartoztak hozzá s
ennek tulajdonítható, hogy alkotásaik visszatükrözték azt, ami legszebb
volt a kor társadalmi ideáljaiban, de kikerülték a főrangú személyek
irodalmi produkciójának legrosszabb hibáit, a felületességet és az
amateurködést. Ennek a kornak az irodalma valóban épen az ellenkező
tulajdonságaival tünik ki rendkivüli módon: pszichológiai alapvetésének
szolidságával és mesterségbeli fölényes kiválóságával. Mély és finom
művészek munkája volt, akik kicsiny, ráérő, előkelő és kritikus
hallgatóság számára dolgoztak, de megőrizték azt a szélesebb látókört és
azt az arányosság-érzéket, melyet saját élettapasztalataikból szereztek.
Az a tény, hogy ez az arisztokratikus hallgatóság már nem volt érdekelve
a politikai hatalomban, egy további hatással volt a kor íróira. Az
arisztokrácia régi érdeklődésének tárgyai, a cselekvés romantikája, a
lovagiasság és a harc ekzaltált szenvedélyei a háttérbe szorultak:
helyüket elfoglalták a béke és civilizáció raffinált és gyöngédebb
törekvései. _Madame de Sévigne_ asszony pompás levelei a modern
szervezetű társadalmat mutatják, amelyben a nők válnak az ízlés és divat
bíráivá és a szalónok az élet központjaivá. Ezek a tendenciák
tükröződnek az irodalomban és Corneille hatalomtragédiáinak helyét
Racine szív-tragédiái foglalták el. S nemcsak a nagy körvonalakban volt
a változás nyilvánvaló, a z élet egész temperaturája minden részletében
fölvette a jólneveltség szelid, illedelmes, előkelő tónusát; lehetetlen
volt, hogy ettől az írók inficiálatlanok maradjanak. Műveik kiválók
lettek világosság és elegancia, kecses egyszerűség, könnyed erő
dolgában, a tökéletes jó modor finom anyagából voltak mintázva,
méltóságosak voltak igényteljesség nélkül, kifejezők dagály nélkül,
egyszerűek gondatlanság nélkül és gyöngédek affektálás nélkül. Ezek az
uralkodó tulajdonságok abban az irodalomban, amelyet igen találóan
neveztek el a francia _klasszikai_ irodalomnak.
Mindazonáltal volt az éremnek másik oldala is, mert az ilyen
tulajdonságok szükségszerűen hiányokat hoztak magukkal, melyek alig
észrevehetőek és kevés fontosságuak voltak a klasszikai iskola korai
mestereinél, de feltünőbbekké váltak a kisebb emberek kezén, s utóbb az
egész tradiciót rossz hírbe hozták. Elkerülhetetlen volt, hogy bizonyos
szűkkörűség ne legyen az olyan irodalomban, amely lényege szerint
megfontolt, raffinált és válogatós volt. A világosság, egyszerűség és
könnyedség szépségeire törekedett ez az irodalom s ezek elérése magával
hozta bizonyos más szépségek mellőzését, melyek bármi vonzók is,
amazokkal összeférhetetlenek. A homályos célzás, a gondolkodás
sokrétűsége, a képzelet rendkivülisége – a mi számunkra a költészet
megszokott ornamentumai – olyan tulajdonságok voltak, melyektől írtóztak
XIV. Lajos korának mesterei. Lemondtak a különösség és a misztérium nagy
hatásairól, mert ezek félrevezették volna őket törekvésük magas útjáról:
a kijelölt határokon belül makulátlan művészi munkák alkotásától. S épen
az, hogy ez oly tökéletesen sikerült nekik, teszi nehézzé a másféle
hagyományban nevelt modern olvasónak, hogy teljes mértékben élvezze
műveiket. A mi szélesebb látókörünk, bonyolultabb érdekeink,
szeszélyesebb hangulataink számára az ő kicsiny, fényes világuk szinte
érdektelennek és elavultnak tünik fel, ha nem szánunk egy kis
rokonszenvező türelmet valódi varázsa és valódi szépsége felfedezésére.
Ez nem is csupán a mi hibánk: a klasszikai hagyomány, mint minden más
hagyomány degenerálódott, erényei modorossággá merevedtek, gyöngeségei
dogmákká dagadtak és néha nehéz különbséget tennünk a művész között, aki
uralkodott a konvención, amelyben dolgozik és a mesterember között, aki
rabja e konvenciónak. A konvenció maga, ha nekünk szokatlan, elfoglalja
figyelmünket, úgy hogy elfelejtünk a mögötte lélekző szellemre figyelni.
S valóban a későbbkori klasszicisták munkáiban nagyon is gyakran nem
volt szellem, amelyre figyeljünk. A hüvely megmaradt, a finomkodó,
pretenciózus keret, rég elviselt ideálok rongyaival teletömködve. Minden
nagy tradiciónak van valami módja, ahogy meghal és a klasszikai tradició
félénkségben halt meg. Félt az élet húsától és vérétől, túlságos
udvarias lett, hogysem szembenézzen a realitásokkal, sokkal
emelkedettebb akart lenni, semhogy rálépjen a tények és részletek
hétköznapi talajára, nem akart máshoz hozzányulni, csak az
általánosságokhoz, mert csak ezek biztosak, ártalmatlanok és
tiszteletreméltók s ki tehet róla, ha egyúttal üresek is? Kimerülten
roskadt magába, régi szólamokat dadogva s dadogta ezeket automatikusan
tovább, még miután kimult is.
XIV. Lajos korának virágában azonban az irodalom nem mutatta semmi jelét
az ilyen betegségnek, ámbár a csirái tagadhatatlanul benne voltak.
Ellenkezőleg ennek a kornak a mesterművei csak úgy duzzadnak az
elevenségtől és erőtől. Egy szóval úgy foglalhatjuk össze őket, hogy
nagyvilági művek, nagyvilágiak a szó legszélesebb és legmagasabb
értelmében. Teljesen kifejeződve képviselik annak a világnak a
szellemét, nagyságát, ragyogását, intenzitását, az emberi drámaiságot,
amely átlelkesíti s a rendezett szépséget, mely felé törekedett. Mert
olyan kor volt ez, melyben a világ ragyogásának minden teljességével
jutott a maga jogaihoz, mikor a középkor sötét spiritualitása végre el
volt felejtve, mikor a görög és római irodalom kifejtette jótékony
hivatását, mikor a civilizáció egy időre élvezhette új érettségét,
mielőtt egy szélesebb látás addig ismeretlen kérdéseket és egy belső
látás addig ismeretlen aspirációkat kapott volna. Ezeknek a napoknak az
irodalma egy általános megegyezésen alapult, megegyezésen a politika és
filozófia szféráiban egyaránt. Adottnak tekintett egy megállapodott és
autokratikus társadalmat, hallgatagon fölvette a római katholikus egyház
orthodox tanítását. A tizennyolcadik század irodalmával összehasonlítva
spekuláció nélküli volt, a középkoréval összehasonlítva pedig
spirituálitás nélküli. Hiányzott belőle a természeti jelenségek ama
csodás és borzalmas jelentőségéről való felfogás, amely a romantikus
megujulás irodalmán uralkodik. Végzet, örökkévalóság, természet, az
ember rendeltetése, – az ilyen misztériumokat csaknem teljesen
ignorálta. Még a halál is, mintha kívül lett volna látása körén.
Ha igaz, hogy e kor irodalmának jellemző vonása a finom és ragyogó
nagyvilágiasság, nem kevésbbé igaz az is, hogy itt-ott, legnagyobb
íróiban, gyöngén, de félreérthetetlenül egy ellenkező tendencia is
észrevehető. A hang alkalomadtán megváltozik, a csiszolt felszín alatt
bizonyos nyughatatlanság válik észrevehetővé, pillanatnyi homályos
kivétel az általános könnyű folyású szabály alól. A kor legkitünőbb írói
mintha nemcsak a korukat mozgató erők kifejezésére lettek volna képesek,
hanem az ellenük való reakcióra is. Ép úgy rebellisek voltak, mint
hódítók és ez a tény rendkivüli érdekességet ad művüknek. Legragyogóbb
írásaikat valami különös, mély nem-világias melankólika járja át és ez
adja meg finom izüket.

Mielőtt részletesebben vennők szemügyre ezeket a pompás művészeket,
ajánlatos röviden áttekinteni egynek közülük a művét, aki nem tarthat
jogot erre a címre, de figyelmet érdemel, mint a kor irodalmi
ideáljainak szószólója. _Boileau_ egykor az ízlés vitán felül álló
arbitere Európaszerte, ma már alig kerül szóba máskép, mint egy meddővé
vált tradició főpapja és mint néhány brilliáns sor írója, melyek mint
közmondások mentek át a francia nyelvbe. Eleven elméjű ember volt,
bátor, független, szenvedélyesen csüggött az irodalmon és szerfölött
ügyes volt a versírás nehéz művészetében. De nem volt meg benne a poétai
géniusz ereje és finomsága és nem is mint költő érdekes, hanem mint
kritikus. Mikor még bizonytalan volt, hogy mely vonalon fog fejlődni a
francia irodalom, mikor a klasszikai iskola még gyermekkorát élte és
nagy vezérei, Molière, Racine, La Fontaine még küzdöttek az elsőség
jogáért a jelentéktelenebb és ma már elfeledett költők tömegében, kiknek
munkái még az előbbi kor gyönge és éretlen tradicióit viselték magukon,
akkor hozta Boileau az új mozgalomnak segítségére csudálatraméltó
világos látásának egész erejét, megfélemlíthetetlen kitartását,
kausztikus, feledhetetlen elmésségét. A klasszikai iskola bizonyára
diadalmaskodott volna nélküle is, mint ahogy a végén minden jó dolog
diadalmaskodik, de nehéz volna túlzott szinekkel rajzolni azokat a
szolgálatokat, melyeket Boileau tett neki. Sok éven át, a szatirák és
levelek hosszú sorában, az _Art poétique_-ben és különböző prózai
munkákban szorította rá az olvasó közönségre a precieux és affektált
régi mesterkélt iskola értéktelenségét és nagy kortársai hatalmas
eredményeinek nagy értékét. Többet is tett: nemcsak egyesek műveit
támadta és dicsőitette, hanem általános elveket is formulázott s
kiélezett és nyomatékos kifejezést adott az új iskola ideáljainak.
Általa így a klasszicizmus öntudatot nyert, határozott elméletet kapott
és egy csoportja alakult az íróknak, kiket közös célok egyesítettek s
akik hivatva voltak végtelen hatást tenni nemcsak a francia, hanem az
egész európai irodalomra. Ezeknél az okoknál fogva Boileaut úgy kell
tekinteni, mint elsőt a nagy kritikusok ama fényes társaságában, mely a
francia irodalom különleges dicsőségeinek egyike. Műveinek zömét
valószinüleg sohasem fogják többé olvasni mások, mint kiváncsi kutatók,
de művének szelleme szerencsénkre össze van sűrítve egyetlen rövid
episztolában, – _À son Esprit_ – melyben józan elméje, elméssége,
világos ereje és lényeg szerinti humanitása befejezett kifejezésre jut;
ez a szellem még mindig eleven a francia irodalomban.
Tanításának mindazonáltal, bármilyen értékes volt a maga idejében, nincs
fontossága, mint az eszthétika általános elméletéhez való adaléknak.
Boileau egyetemesen kötelező elveket próbált megállapítani a költőkre
nézve, de ehhez a feladathoz nem volt meg a hozzávaló készsége. Tudása
korlátozott volt, rokonszenvei szűkkörűek voltak s intellektuális
képességeiben nem volt mélység. Az eredmény az volt, hogy beleesett abba
a hibába, amelybe bele szoktak esni az egykorú kontroverziák dolgába
belemerült írók: azokat a szabályokat, amelyeket a maga generációját
illetőleg üdvösnek látott, egyetemes érvényű törvények magaslatára
emelte. Küldetése XIV. Lajos Franciaországának szólt, de ő úgy
jelentette ki, mintha egyedüli vezető volna az irodalom üdvösségére
minden korban és minden körülmények között. Igy esett aztán, hogy
körülbelül egy századra az ő saját értékelése szerint fogadta el a
civilizált emberiség többsége. Boileau megvetette – és joggal vetette
meg – a _précieux_ iskola extravagáns affektációit, Chopelain gyönge
pompázkodását, Corneille későbbkori stíljének nyakatekert, dagályos és
logikától csepegő hőseit és a klasszikai reakció ezek ellen az
eltévelyedések ellen úgy tünt fel neki, mint a természet, az ész, az
igazság alapvető elveihez való visszatérés. Bizonyos értelemben igaza
volt, mert az bizonyos, hogy Molière, Racine művei természetesebbek,
észszerűbbek és igazabbak, mint Cotin abbé vagy Pradon művei; tévedése
abban a felfogásban volt, hogy ezek a tulajdonságok a klasszikai iskola
monopoliumai. Átlátva a világosság, rend, finomság és egyszerűség
szépségét, ahhoz a következtetéshez jutott, hogy ezek a tulajdonságok
magának a természetnek karakterisztikumai és hogy nélkülük nem lehet
szépség. Tévedett. A természet sokkal bővebb, semhogy beleférjen egy
esztétikai rendszerbe s a szépség gyakran – talán gyakrabban, mint nem –
complex, homályos, fantasztikus és különös. Boileau minden teriájának
fenekén az egészséges józan ész szív szerinti szeretete rejtett. Nem az
imagináció volt az, amit – mint gyakran szokták állítani – nem
szeretett, hanem a különcség. Lelkes méltatást tudott írni például erről
a fenséges mondatról: «Isten mondá: legyen világosság és lőn
világosság», mert itt az imagináció átlátszó szépségbe volt öltözve és a
nagyság a legegyszerűbb eszközökkel van elérve. Boileau, tökéletesebben,
mint bárki nagy kortársai közül, képviselője volt a francia
középosztálynak.
Kétségkivül leghíresebbike és talán legnagyobbika azoknak az íróknak,
akiknek Boileau apologétája és magyarázója volt: _Molière_. A francia
irodalomban Molière olyanforma állást foglal el, mint Cervantes a
spanyolban, Dante az olaszban és Shakespeare az angolban. Dicsősége
egyetemes. Géniuszának teljességébe gyüjtötte fajának legszélesebb és
legmélyebb jellemvonásait s a tér, nyelv, és tradició határai fölé
emelkedett. A Franciaországon kivüli világra nézve egymaga ő beszél
kétségbe nem vont kivalósággal magának a francia nemzetnek autentikus
hangjaként.
Hogy ez így van, az első sorban géniusza erejének tulajdonítható, de
bizonyos tekintetben tulajdonítható annak a sajátképeni formának is,
melyet géniusza öltött. Csak magát a tehetséget értve, nehéz volna
megmondani, hogy az ő műve alacsonyabb vagy magasabb fokán áll-e az
emberi tökéletességnek, mint Racineé, vajjon a látás széles köre,
komédiáinak változatossága és emberi volta ellensúlyozza-e vagy nem
Racine tragédiáinak költőiségét, intenzítását és tökéletes művészi
voltát. Annyi legalább is biztosnak látszik, hogy a két költő
világirodalmi hírneve közti különbség egyáltalán nem felel meg értékük
különbségének. Racine épen tökéletessége, diadalának teljessége révén
veszít. Olyan abszolut, olyan speciális terméke ő a francia géniusznak,
hogy csaknem lehetetlen bárkinek, aki nem született francia, teljesen
méltányolni őt s Molière épen tökéletlenségei révén nyer. Az összes
francia klasszikusok közt ő a legkevésbbé klasszikai. Folyékony szelleme
túlömlött a mintán, amelyben dolgozott. Művészete, midőn a komikus
emóciók egész körét végigsúrolta, a legtúlzottabb bohóckodástól a
legkeserűbb szatiráig és a legfinomabb élcig, sokkal közelebbről és
gyakrabban érintkezett az élettel, semhogy elérte volna azt a makulátlan
szépséget, melyre törekedni látszik. Nem volt meg benne a formának az a
szabatossága, amely a bevégzett művész ismertető jele, néha tapogatózó
és ingadozó volt, gyakran gondatlan, egyik-másik legszebb művének
strukturája felületesen van összehányva; gondolatainak hüvelye – nyelve
– egyáltalán nem hibátlan, verse gyakran közel ér a prózához, prózája
néha a vers ritmusát utánozza.
Munkájára nagy mértékben hatottak élete körülményei. Molière sohasem
ismerte a nyugodt életet, a külső gondoktól való mentességet, melyek
nélkül a művészet alig tud tökéletessé érni, egész életét a csata
sűrűjében töltötte s úgy halt meg, ahogy élt, a hivatásos szórakoztató
fegyverzetében. Fiatalsága évei a vándor falusi szintársulat durva és
szennyes környezetében teltek, melynek ő lett az igazgatója és első
szinésze s amelynek számára csinálta első szindarabjait. Későn fejlődött
ki. Megvolt már harminchét éves, mikor a _Les Précieuses Ridicules_-t
írta, első geniális művét s csak három évvel később jutott hatalmának
teljes birtokába a _L’École des Femmes_-al. Összes remekműveit az ezután
következő tíz évben írta (1662–1673). Ez alatt az idő alatt a király
pártfogása biztos poziciót szerzett neki, híressége lett Párisnak és
Versaillesnek, a siker embere lett. De még a jólétnek ezekben az éveiben
sem volt mentes a gondoktól. Folyton küzdeni volt kénytelen
ellenségeinek intrikái ellen, akik között a legdühösebbek az egyházi
tekintélyek voltak. Lajos király kegyének is megvolt az árnyoldala, mert
velejárt a folytonos erőpazarlás az udvar frivol és felületes
szórakozásaira. Emellett pedig még boldogtalan volt a magánéletében. Nem
úgy, mint Shakespeare, a kivel pályája különben több egyezést mutat, ő
sohasem érte meg munkája termésének nyugodt megérését, mert a munka
teljében halt meg, ötvenegy éves korában, saját _Malade Imaginaire_-je
címszerepének eljátszása után.
Amit első sorban elért: a francia komédia megteremtése. Előtte voltak
szilaj farceok, konvencionális cselszövény-vígjátékok, olaszból
kölcsönvéve és extravagans kalandos és burleszk darabok, spanyol minták
után. Molière azt tette a komikai elemmel a francia irodalomban, amit a
tragikaival Corneille tett: a komoly művészet magaslatára emelte. Ő
fedezte fel először azokat az esztétikai lehetőségeket, melyek a rendes
mindennapi életben rejlenek. Ő volt a legkevésbbé romantikus író,
realista annak rendje és módja szerint s ő értette meg, hogy a
komédiának igazi anyaga az emberi társadalom aktuális tényeiben
található; a bolondok affektálásában, a hóbortosok képtelenségeiben, a
rászedettek együgyüségében, a csinytevők vakmerőségében, a családi élet
hangulataiban és bolondságaiban. Mint minden kezdeményezőé, az ő hatása
is végtelen volt. Egy csapásra megállapította a komédiát igazi
mivoltában és megvetette az alapokat, amelyeken az utána következő
kétszáz év alatt fejlődnie kellett. Egész Európában a vígjáték
főjellemvonásai ma is visszavezethetők egyenesen Molière uralkodó
szellemére.
Ha csorbát szenved ideális klasszicitás dolgában, ha szellemének
széleskörűsége és sokfélesége által áthágta, ezzel szemben tény az, hogy
drámai módszerének lényege alig volt kevésbbé klasszikai, mint magáé
Racineé. Anyaga gazdag és változatos volt, de bánásmódja ez anyaggal
szigorú korlátok közé volt szorítva a művészetről való klasszikai
felfogása által. Mindig választékosan dolgozott. Nagyon kevés,
rendkívüli gonddal kiválogatott esemény, melyek bámulatos erővel
ragadják meg a nézőt és pompásan vannak elrendezve, hogy a leghatásosabb
módon következzenek, egymásra. Az események változatlanul egy szempont
szerint vannak megválogatva: aszerint a világosság szerint, amelyet a
jellemekre vetnek. Maguk a jellemek csak kevés számú gondosan
megválogatott szempontból tünnek elénk. Molière jellem-ábrázolásának
összeszűkített és választékos természete megvilágosító ellentétben áll
az olyan romantikus stílusú mester részletező módszerével, mint
Shakespeare. Az angol drámaíró minden oldalukról megmutatja alakjait,
megszámlálhatatlan faszetta csillantja fel az egyik jellemvonást a másik
után, jelezve vannak a temperamentum legfinomabb és legnehezebben
megfogható árnyalatai, míg végül az egész alak kiformálódik előttünk,
ellátva mindazzal, ami magának az életnek komplexitásakép és
rejtelmességekép hat ránk. Tökéletesen más a nagy francia költő
eljárásmódja. Ahelyett, hogy kiterjesztené látását, szándékosan
összeszűkíti, két-három lényeges vonást ragad ki egy jellemből s aztán
minden művészetét arra használja, hogy ezeket kitörülhetetlenül belénk
sugallja. Harpagonja zsugori és öreg, – mindössze ennyit tudunk meg
róla. Milyen sajátságosan korlátozott ábrázolás, ha összehasonlítjuk
Shakespeare keserű, büszke, kapzsi, bosszúálló, érzékeny és csaknem
patetikus Shylockjával! Tartufe, Molièrenek talán legnagyobb alakja,
kevésbbé komplex alakot mutat, akár Shakespearenek olyan könnyedén
odavetett vázlata, mint Malvolio. Három jellemvonást árul el és nem
többet: vallási képmutatást, bujaságot és hatalomszeretetet s nincs egy
szava, amely ezek egyikének vagy valamennyinek bélyegét ne viselné
magán. Egy Falstaff hatalmas kidolgozása mellett úgy tünik fel első
látásra, alig valamivel szilárdabbul, mint valami csodálatraméltó
silhouette-kép és mégis – ilyen hatalma és intenzitása van Molière
művészetének – mennél jobban nézzük, annál kevésbbé vagyunk biztosak
abban, hogy Tartufe kevésbbé hatalmas alkotás-e, mint maga Falstaff.
Valóban, Molière jellemeiben diadalmaskodik leginkább. Módszere
szűkkörű, de mély. Az emberi való lényegébe markol bele s onnan ragadja
ki élet-szerveit és néhány ismételt mesterdöféssel átdöfi a leplezetlen
lelket. Lobbanó fénye sohasem téved: az affektált piperkőc, a tudatlan
orvos, az együgyü kereskedő, a szívtelen divathölgy, mindre és még száz
másra rávetíti kérlelhetetlen mosollyal, épen a kompromittáló
pillanatban; aztán megint elfordítja s otthagy minket, olyan látvánnyal,
amelyet sohasem felejtünk el. S arcképező művészete nem is csak
elevenségével tünik ki. Legjava műveiben fölemelkedik a fenség légióiba,
új látványait nyújtja a nagyságnak, melyet az emberi szellem el tud
érni. Azt szokták néha mondani, hogy Molière lényege józanságában
rejlik, hogy alapvető tanítása a mérséklet értéke, az okos világi ember
– _l’honnéte homme_ – átlagos felfogása a világról. S ezt a tanítást
tagadhatatlanul meg is találni mindenütt műveiben, amelyek azokkal az
excentricitásokkal és túlzásokkal foglalkoznak, melyek az emberiséget
megszállják. De ha nem lett volna semmi több, mint az arany középszer
józan propagálója, akkor sohasem emelkedett volna való nagyságáig. Senki
sem érezte át tisztábban a józan ész fontosságát, de ő ennél tovább is
látott: beletekintett a lélek mélységeibe és megmérte azokat a
titokzatos erőket, melyek mint a pelyhet tolják félre az emberi
bölcseség gyönge szabályait és épen kompromisszum-nélküliségüknél fogva
méltóságot és csaknem mondhatni, nemességet adnak a bolondságnak, sőt
magának a bűnnek is. A hitvány, nyomorúságos Harpagont bizonyos piszkos
fénnyel vonja be és a gazember Don Juant az értelmi erő és büszkeség
ijesztő képévé emeli. A tudós nőkről szóló szatirájában – a _Les Femmes
Savantes_-ben – a nevetségesség szüntelen és könyörtelen; az abszurd,
pedáns, öntelt nők belülről kifelé vannak fordítva előttünk a kacagás
kataraktái közben és ha Molière épen csak az a jól egyensúlyozott
moralista lett volna, amilyennek némely kritikusai feltüntetik, akkor
kétségkívül beérte volna ennyivel. De az igazi Molière nem érte be
ennyivel. A benyomás, melyet a végén ránk tesz a darab, nemcsak épen az
oktalan tudákosság nevetséges volta; Philaminteben, a darab fő női