A francia irodalom főirányai - 2
öltöztek művészi irodalmi formába. Az emberek saját nyelvük
költészetével vagy prózájával nevettek vagy sírtak, de skolasztikus
latinsággal gondolkoztak. Jean de Meung műve kivétel volt, de a költői
forma nála is darabos és gyönge, a művészi és gondolati elemek nem
olvadtak össze. Egyesülésüket Rabelais hajtotta végre. Messze túlhaladta
Jean de Meung-t gondolatainak lendületével és erejével s emellett
végtelenül fölötte áll mint művész is. Első látásra nagy könyve alig
teszi ezt a benyomást, a felületes olvasóra szinte úgy hat, mint egy
bohóc vagy egy bolond műve. Ilyetén felfogása azonban teljesen
elhibázott volna. Mennél közelebbről vizsgáljuk, annál erősebben hat
ránk roppant elmebéli ereje és befejezett irodalmi ügyessége. A
renaissance egész hatalmas szelleme össze van gyüjtve lapjain: hallatlan
vitalitása, roppant műveltsége, elámító optimizmusa, bátorsága,
leleményessége, humanitása ennek a rendkívüli kornak. Mindezt pedig nem
valami lelkiismeretes pedáns vagy valami együgyü enthuziaszta közli
velünk, hanem egy született író, – olyan ember, akinek egész lénye a
szavak fölötti bámulatos uralkodásban koncentrálódik. Rabelais
szellemének termékenysége szavainak sokaságában mutatkozik meg
legnyilvánvalóbban. Könyve a szavak valóságos orgiája, nyakra-főre,
vadul ömlenek örvénylő mondatokba és óriási felsorolásokba, melyek
zsúfolt oszlopokban áradnak el a lapokon. Nem egészen vadul mégsem, mert
mind e zuhogás és kavargás alatt van valami hatalmas művészet. Ennek a
bámulatraméltó prózának ritmusai hosszúk és bonyolultak, – de vannak
ritmusai és egy mester föltétlen ügyességével tartja össze őket.
Rabelais művének tartalmát nem lehet csak úgy egy mondatban
összefoglalni. Azt lehet mondani, hogy egy bizonyos szempont ábrázolása,
de micsoda szemponté? Ebben áll a kérdés nehézsége és számtalan kritikus
vitázott megoldásán. Az igazság az, hogy ennek a szempontnak egyedüli
teljes meghatározása magában a könyvben rejlik; sokkal bővebb és
többágú, semhogy bárhol másutt elférne. Mégis, ha hiábavaló dolog volna
megkisérteni Rabelais filozófiájának pontos és kimerítő meghatározását,
ennek a filozófiának a fővonalai mégis eléggé szembeötlők. Az
óriás-hősben, Pantagruelben, apjában, Gargantuában, kísérőjében és
cimborájában, Panurgeben fel lehet ismerni a renaissance szellemét, ezt
az expanziv, humoros, erővel teljes és mindenekfelett eleven szellemet.
Rabelais könyve kora reakciójának megtestesülése a középkor babonás
homálya és rideg aszketizmusa ellen. Gazdag, visszhangzó hangján egy új
világfelfogást hirdet; tagadja, hogy e világ siralom völgye s azt
hirdeti, hogy dicsőséges energiától duzzad, ragyogó reménytől és hogy
természeténél fogva jó. Az ostobaság iránti gyűlöletével teljes
lendülettel repül el a kolostorok pedáns nevelése felett és felállítja a
tudomány és humanitás legfőbb ideáljait. Undorodik az aszketizmustól,
kigúnyolja magukat a szerzeteseket és a thelemei apátság leírásában ízzó
vizióját rajzolja meg az utópiai szerzetesrendnek. Gondolkodása merész
volt, de olyan időben élt, mikor a legszelidebb spekuláció is
veszedelemmel terhes volt s mondanivalóját az élc és allegória bujkáló
és kétértelmű formáiban mondja el. De egyáltalán nem csupán rejtőzködés
céljából tette művét azzá a sajátságos keverékké, ami: a terjengős
elbeszélés, lazán összekapcsolt események, szeszélyes okoskodás és nyers
humor keverékévé. Minden bizonnyal ez volt a mód, amely szerint a
szelleme dolgozott és lényének lényeges eleme épen ebben a vaktában való
és változatos lazaságban rejlik. Rendkívüli vaskossága maga is szelleme
leginkább alapvető tulajdonságai egyikének kifejeződése: annak a
jovialitásnak, amellyel az élet fizikai tényeit fogadja. Ugyanennek a
jellemvonásnak másik oldala az evés-ivás glorifikálása; az ilyen dolgok
az ember természetes alkatának részei, tehát hadd élvezze az ember
fenékig. Ki tudja? Talán a világegyetem rejtvényeit az _isteni butykos_
orákuluma oldja meg.
Rabelais könyve óriások története és maga is gigantikus mű, olyan
széles, mint maga Gargantua. Mintha a világ hajnalához tartoznék, a
jókedv és várakozás idejében, mikor a föld csodás gazdagsággal volt
viselős és az istenek az emberek között jártak.
_Montaigne_ essayiben, melyek mintegy egy nemzedékkel később irattak, a
renaissance szelleme, mely oly túláradó energiával töltötte el Rabelais
művének lapjait, nyugodtabb és kultiváltabb formában nyilvánul. Az első
elragadtatás elmult és a teremtő gondolat impulziv hevét a kritika és
elmélkedés nyugodt derültsége helyettesítette. Montaigneben nincs meg
Rabelaisnek sem vaskossága, sem dévaj vígsága, sem szertelen
optimizmusa, ő egy finom gentleman, aki inkább elbájolni akar, mint
felvillanyozni, aki a meghitt beszélgetés nyugodt, könnyű hangján
beszél, aki mosolyog, töprenkedik és aki kételkedik. Az essaynek a
formája, melyet ő használt először, igen jól illett gondolkodásmódjához.
Ebben a laza alakban, amely lehetővé teszi a leghatározatlanabb
szerkezetet és a terjedelem minden változatát három oldalastól kezdve a
háromszáz oldalasig, elmondhatott mindent, ami mondanivalója volt, az ő
kalandozó, következetesség nélküli és keresetlen modorában. Könyve úgy
ömlik, mint valami csobogó patak, mely szelid fűzfák között kanyarog.
Mindenütt nyilvánvalók a széleskörű olvasottság nyomai és
megszámlálhatatlan latin idézet szövi át lapjait. Érinti az élet minden
oldalát, az irodalom vagy az illem legfelületesebb dolgaitól az
emberiséget foglalkoztató legmélyebb kérdésekig és mindig ugyanazzal a
tapintattal és szerencsével, a tudós példáknak ugyanazzal a
gazdagságával és ugyanazzal a megnyerő bájjal.
Az essayk alapjában véve csak két tárggyal foglalkoznak. Először a
legváltozatosabb módokon illusztrálják Montaigne életfilozófiáját. Ez a
filozófia tökéletesen szkeptikus. Az ellenmondó vélemények tömege, a
dühös hitbeli ellentétek, a hangosan erősítgetett dogmák ellenmondásai
közben Montaigne megtartotta a nyugodt semlegesség középútját. _Que
sçais-je?_ – ez az állandó mottója és essayi ennek az egy uralkodó
témának megszámlálhatatlan variációi. A legnagyobb és legjobban
kidolgozott közülük, az _Apologie de Raimond Sebond_ roppant szemle az
emberiség tévedései, következetlenségei és tudatlanságai fölött,
amelyekből Montaigne levonja az egyetemes kétség elkerülhetetlen
konkluzióját. Bármilyen ennek a tanításnak a filozófiai értéke,
fontossága a praktikus életre való hatás szempontjából igen nagy volt.
Ha semmiféle véleménynek nincs semminemű bizonyossága, akkor ebből az
következik, hogy a véleményért való üldözés eszeveszett bolondság.
Montaigne igy mint a fanatizmus első ellenfeleinek és a türelem első
apostolainak egyike emelkedik ki az európai gondolkodás történetében.
A másik tárgy, melyről az essayk szólnak, hasonló behatóan és a
magyarázat hasonló gazdagságával, maga Montaigne. A legkevésbbé
zárkózott író, felvilágosítja olvasóit saját történetének minden
részletéről, jelleméről, külsejéről, egészségéről, szokásairól és
ízléséről. Ebben van könyvének különös varázsa: vallomásainak végtelen
csevegésében, mely humorral és nyájassággal egyenesen meghitt, bizalmas
együttlétbe juttatja az olvasót egy igéző emberrel.
Ezért bizonyára nincs író, akiről annyit áradoztak volna, mint
Montaigneről és nincs író, aki annyira megrémült volna ettől a
bánásmódtól, mint ő. Bámulóinak hizelgése bizonyos tekintetben
elhomályosította azt a tényleges helyzetet, melyet az irodalomban
elfoglal. Nem lehet tagadni, hogy mint írónak és mint gondolkodónak
egyaránt megvannak a hibái és pedig súlyos hibái. Stilje minden elragadó
bősége, utánozhatatlan könnyedsége és kedves régies zamata mellett is
híjával van a formának; nem volt meg benne a nyelv fölötti legfőbb
uralom, amely egyedül vezethet az irodalmi művészet nagy műveire.
Szkepticizmusa nem fontos mint a filozófiai gondolkodás gazdagodása,
mert szellemében nem volt meg sem a rendszeresség, sem az erő, amely
igazán jelentékeny intellektuális igazságokhoz vezet. Ha ilyen
kiválóságokat tulajdonítunk neki, azzal túllövünk a célon és elvonjuk a
figyelmet attól, amiben igazán kitünik. Montaigne nem volt sem nagy
művész, sem nagy gondolkodó, egyáltalán nem volt _nagy_. Elragadó volt,
csodálatraméltó emberi lény, a legvonzóbb adományával a nyomtatott lapok
útján való végeérhetetlen bizalmas társalgásnak, amivel csak ember bírt
akár előtte, akár utána. Még önmaga kinyilatkoztatásaiban sem mély.
Milyen felületes, milyen jelentéktelen az ő eredeti szókimondása
Rousseau megdöbbentő önvallomásai mellett! Lehet, hogy jobb ember volt,
mint Rousseau, bizonyosan bájosabb ember volt, de sokkal kevésbbé
érdekes. Az ő természete az élet szelid, személyes, mindennapi dolgaiban
diadalmaskodott. Ez az egyszerű jóság essayiben itt-ott tisztán és
világosan hullámzik fel és a barátságról szóló csodálatos lapokon egész
varázsában és édességében láthatni azt a szép humanitást, amely
Montaigne belső lényege volt.
III. FEJEZET. Az átmenet kora.
Az alatt a hetven év alatt, amely Montaigne halála (1592) és XIV. Lajos
hatalomra lépte közt eltelt, a francia irodalom iránya ide-oda hajló és
bizonytalan volt. A változás, a habozás, sőt a visszafejlődés kora volt
ez és mégis, ezek alatt a kétséges, egymással összeütköző mozgalmak
alatt egy nagy új fejlődés csirázott lassan, biztosan és csaknem
észrevétlenül. Egy bizonyos szempontból ez a kor tekinthető
legfontosabbnak az irodalom egész történetében: ez készítette elő az
útját a próza és költészet legfényesebb és legjellemzőbb
felvirágzásának, amelyet Franciaország valaha ismert; nélküle nem
lehetett volna a _grand siècle_. Valóban ebben a korban fejlődött ki
fokozatosan az a nagy koncepció, amely meghatározta azokat az alapokat,
amelyekből a jövő francia irodalma kiindult. Alig lehet kételkedni,
hogyha a termékeny és változatos renaissance-mozgalom, amely a
_Pléiadet, Rabelaist és Montaignet_ szülte, megszakadás és akadály
nélkül fejlődött volna tovább, a jövő francia irodalma szorosan
hasonlított volna az egykorú spanyol vagy angol irodalomhoz, továbbra is
a tizenhatodik századi mesterek kisérletező merészsége és laza áradozása
jellemezte volna. Franciaországban azonban ez a fejlődés akadályokra
talált s az eredmény nemcsak a legnagyobb értékű, hanem az európai
irodalmakban egymagában álló jellemű irodalom lett.
A renaissance-mozgalmak megszakadása nagyjában politikai okok eredménye
volt. Az állandóság és béke, mely olyan szilárdan megállapítottnak
látszott I. Ferencz ragyogó monarchiája alatt, eltünt a vallásháborúk
rettentő kitörésekor. Mintegy hatvan évig a nemzet rövid szüneteket
leszámítva zsákmánya lett a polgárharc minden szőrnyűségének. És mikor
végül Richelieu biboros hatalmas uralma valahára helyreállította a
rendet és az írás művészetét kezdték megint buzgón művelni, a
renaissance szellem fiatal, dús dicsősége már visszahozhatatlanul oda
volt. Már a tizenhetedik század elején _Malherbe_ költészete új
elméleteket és új ideálokat fejezett ki. Mint erőteljes, bár szűkkörű
intelligenciájú férfiú, szenvedélyes theoretizáló és buzgó szakembere a
nyelvtannak és a szavak használatának, Malherbe egyaránt visszariadt a
_Pléiade_ mesterkélt finomkodásától és lírai költészetének közvetlen
kitöréseitől. Célja volt megtisztítani a francia nyelvet, még azon az
áron is, hogy csökkenti zamatát és megszorítja kifejező képességét,
erőteljessé, hajlékonnyá, szabatossá tenni, olyan nyelvet teremteni,
amely talán képtelen kifejezni az egyéni szenvedély hevét és az
álmodozók légies képzeleteit, de tökéletes eszköze a nemes igazságok és
finom képzelődések kinyilvánításának s formákban egyszerre egyszerű,
ragyogó és őszinte. Malherbe fontossága inkább hatásában rejlik, mint
tulajdonképeni munkájában. Ódái közül néhány – köztük a legmagasabb
helyet a XIII. Lajoshoz intézett felszólamlás érdemli meg, La Rochelle
lázadása dolgában – csodálatraméltó példái az egyensúlyozott, mértéket
tartó és súlyos retorikának, mely nem az egyéni felindulás zenéje, hanem
a magasztos gondolatok szépsége és nagysága iránti általánosított érzés
felé hajlik. Malherbe lényege szerint szónoki költő volt, de
szerencsétlenségére egyedül csak a lírai formák estek keze ügyébe, úgy
hogy szelleme sohasem talált képességeinek teljesen megfelelő teret. Így
hát tanítása fontosabb, mint példája. Poétikai elméletei csak nálánál
nagyobb és szerencsésebb utódainak műveiben nyertek teljes igazolást és
XIV. Lajos korának mesterei úgy tekintettek vissza Malherbere, mint
fajtájuk intellektuális atyjára.
Malherbe közvetlen hatása azonban korlátolt volt. Arra a nemzedékére az
íróknak, akik rá következtek, az ő tanításai a józanságról és
egyszerűségről nem tettek semmiféle hatást. Az ő ízlésük tökéletesen
eltérő irányú volt. Ekkor a tizenhetedik század második negyedében
szélsőséges és hirtelen erővel ütött ki az irodalmi csürés-csavarás, az
affektálás és ügyeskedés. A költő értékét aszerint mérték, hogy mennyire
tud bukfencet vetni versében, mennyire tud túlzott érzelmeket kifejező
elmés szórejtvényeket faricskálni, és nem tartották elolvasásra méltónak
azt a próza-írót, aki nem tudott legalább féltucat oldalon végighúzni
egy bonyodalmas, sokfelé ágazó hasonlatot. Ezekben a mesterkedésekben
nem volt meg a renaissance íróinak bájossága, bőséges erejük és
leleményes ügyességük. Hidegvérű mesterkedések voltak, vesződséggel
kidolgozva, merőben az önmaguk céljául. Az új iskola kifacsart
észjárásával és finomkodó választékosságával akart hatni s a _précieux_
iskola néven vált ismeretessé. Ez alatt a név alatt tette a rákövetkező
kor íróinak szatirája az utókor nevetségének tárgyává. Az átható szem
azonban még ezekben az izetlen és képtelen munkákban is megláthatja a
fejlődés jeleit: legalább is az igazi előrehaladás lehetőségét. A
_précieux_ írók csürés-csavarása nem annyira jól írni nem tudásuk
eredménye, mint kétségbeesett erőlködésüké, hogy jól írjanak.
Megpróbálták, ahogy tudták, beledolgozni magukat a szép prózába és elég
természetes, hogy siker nélkül. Szóval túlságosan tudatosak voltak, de
épen ebben a tudatosságban rejlett a jövő valódi reménye. Malherbe
tanítása, ha nem volt is hatással munkájuk valóságos formájára, legalább
rávitte őket a tudatos erőfeszítésre _valami_ forma felé, nem tudták
többé beérni az alaktalansággal és a véletlennel. Ez az új tudatosság
különösen két irányban mutatkozott meg. Egyfelől az irodalmi _szalónok_
alakulásában, melyek közül a legnevezetesebb a Hôtel de Rambouillet
híres kék fogadóterme volt. Ezekben a szalónokban az ízlés és művészet
minden elképzelhető kérdését szenvedélyes buzgalommal vitatták meg.
Másfelől még inkább abban mutatkozott meg a tudatosság, hogy Richelieu
hatása alatt megalakult az irodalmi szakértők hivatalos testülete, a
francia akadémia.
Hogy az akadémia létezése mennyiben volt hatással akár jó, akár rossz
irányban a francia irodalomra, ez nagyon kétséges dolog. Arra a célra
alakult, hogy állandóságot és szabatosságot adjon a nyelvnek, fentartsa
az irodalmi ízlés magas szinvonalát és autoritativ központot teremtsen,
amelyből a kor legtehetségesebb írói sugároztathassák hatásukat az
ország felé. Ezeket a célokat nagy részben el is érte, de ezzel
megfelelő hátrányok is jártak. Az ilyen intézmény természeténél fogva
csak konzervativ lehet és nem bizonyos, hogy az akadémiának, mint a
tisztaság és ízlés centrumának az értékét legalább is nem
ellensúlyozta-e az a végletekig menő ellenszenv, amelyet a merészség és
újítás minden formájával szemben tanusított, holott ezek nélkül pedig
semmiféle irodalom nem menekül meg a megkövesedés veszedelmétől. Az
akadémia egész történetén át félénk és ósdi volt. Az eredménye ennek az
lett, hogy épen a legnagyobb francia írók közül számosan, köztük
Molière, Diderot és Flaubert, kívül maradtak s a francia irodalmi
elmélet leggyümölcsözőbb vívmányai csak az akadémia keserű és
kétségbeesett ellenállásának leküzdésével érvényesülhettek. Egészben
véve az akadémiának talán a legfontosabb funkciója közvetett volt. Maga
az a tény, hogy volt az íróknak egy – állami tekintély által elismert –
testülete, kétségkívül különös tekintélyt szerzett az irodalmi
foglalkozásnak Franciaországban. Nyomatékot adott az írásművészet
komolyan vevésére való törekvésnek, amely annyira jellemzi a francia
írókat; előmozdította azt, hogy az irodalmat úgy tekintsék, mint a
leglelkiismeretesebb, hivatásszerű munka és a megfontolt műgond tárgyát.
Ezért oly ritkaság a francia irodalomban az amateuríró.
Akárhogy nézzük is végeredményben a francia akadémia hatását, nem lehet
kétséges, hogy mindjárt első tényeinek egyike különösképen baljóslatú
volt. Richelieu biboros vezetése alatt hasztalan támadást intézett az
ellen az egyetlen író ellen, aki egy fejjel kimagaslott összes kortársai
közül s akinek művei magukon viselték a géniusz félreismerhetetlen
jelét, a nagy _Corneille_ ellen. Corneille tragédiája, a _Cid_ 1636-ban
történt előadásával jött létre a francia dráma. Eddigelé két főirány
volt megkülönböztethető a francia drámai művészetben: az egyik a
középkori misztériumok és mirákulumok hagyományait viselte magán és a
tizenhetedik század elején érte tetőpontját Hardy nyers, erőteljes és
népies drámájával; a másik a renaissance iróitól eredt, tudós
könyvdrámák nagy számát eredményezte, melyek Seneca tragédiáinak pontos
utánzásával készültek, ennek Jodelle _Cléopatrá_-ja a tipikus
képviselője. Corneille műve mindannak kombinációja volt, ami a két
irányban a legjobb. Jodelle műve lényege szerint művészi célzattal
készült, de a szinpadon holt maradt, Hardy melodrámái ellenben,
bármennyire duzzadtak az elevenségtől, sokkal barbárabbak voltak,
semhogy komoly műterméknek lehetne őket tekinteni. Corneille kombinálta
a művészetet az elevenséggel s először alkotott olyan szindarabot, amely
egyszerre fényes irodalmi mű volt és roppant népszerű szinpadi sikert
aratott. Ettől fogva biztos volt, hogy a francia dráma azon az úton fog
fejlődni, amelyet a _Cid_ olyan diadalmasan nyitott számára. De mi volt
ez az út? Semmi sem mutatja érdekesebben e kor irodalmi közvéleményének
szigorúságát, mint az a tény, hogy rá tudott nehezedni még Corneille
hatalmas szellemére is. Abban alig lehet kétség, hogy Corneille
természeténél fogva romantikus volt. Tüzes energiája, lendületes
retorikája, a rendkivüli és a fenséges iránti szeretete legközelebb
hozza az összes francia írók között Victor Hugóhoz. De ő nem tehette
azt, amit az angol irodalomban megtett Marlowe: nem önthette bele a
népies dráma szabad formájába saját géniuszának szenvedélyét és
ragyogását. Nem tehette ezt, mert az egész művelt francia társadalom
irodalmi felfogása ellene támadt volna és mert ő maga is annyira át volt
itatva ezekkel a teoriákkal, hogy észre se vette, merre hajlik
szellemének igazi hajlama. Ennek tulajdonítható, hogy annak a drámának a
tipusa, melyet ő honosított meg a francia irodalomban, nem a romantikus
dráma lett, mint a milyen az Erzsébet királyné korabeli angol dráma,
hanem a Seneca-féle klasszikus tragédia, melyet már Jodelle is utánzott
és amelyen kívül mást a tizenhetedik század francia kritikusai nem
tűrtek volna meg. Ahelyett, hogy Hardy drámáját művészivé tette volna,
inkább elevenné tette Jodelle könyvdrámáját. Lehet, szerencsés dolog,
hogy ezt tette, mert ezzel utat tört a francia géniusz legjellemzőbb
termékének, Racine tragédiájának. Racineben a klasszikai dráma tipusa,
mely oly rosszul illett Corneille romantikus szelleméhez, megtalálta
tökéletes kifejezőjét, s ezért e tipus természetének részletesebb
vizsgálatát el kell halasztanunk addig, amíg eljutunk Racinehez magához,
mert az ő műveinek értéke elválaszthatatlanul össze van szövődve
formájukkal. Corneille uralkodó jellemvonásait könnyebben értékelhetjük.
Corneille mindenekfölött retorikus volt, ösztönszerű mestere a szavak
ama tulajdonságainak, melyek a szenvedélyes hév, az erőteljes
szabatosság és a megfeszített erő hatásait idézik elő. Hatalmas tirádái
magukkal ragadják az olvasót vagy a hallgatót (mert Corneille versei
elvesztik hatásuk felét, ha csak olvassuk s nem halljuk őket) a nyelv
hullámzó áradásával, melyben a versek hullámai egyre fokozódó erő gyors
egymásutánjával következve egymásra, a végén szinte bömbölve rohannak
ki. Különös költészet ez; nem az elképzelő látás, a plasztikai szépség,
a gyöngéd érzés költészete, hanem az intellektuális izgalomé és a
spirituális erőé. Malherbe költészete ez, ezerszer megsokszorozva
erőteljesség és géniusz dolgában és a számára legalkalmasabb formában
kifejezve: a drámai alexandrinus versben. Az anyag, amelyből szőve van,
nem érzéki képekből készült, hanem gondolati folyamatokból és
tulajdonkép nem egyéb, mint merő argumentum. Azt könnyű megérteni, hogy
az ilyen anyagból készült vers erőteljes és méltóságos lehet, de hogy
szenvedélyes is lehet, azt nehéz elképzelni, amíg az ember nem olvasta
Corneillet. Ekkor látja az ember a géniusz hajtó erejét. Corneille
tragikai személyei misztérium, atmoszfére, lokális szinezet nélkül
állanak, merőben csak az ész tiszta, fehér világításában és mégis
magukhoz szögezik figyelmünket s a végén szinte a lelkünket is
megragadják. Egyensúlyozott, súlyos és görgő mondásaik a végzet
borzalmait nyilvánítják ki, a szerelem fúriáit, a büszkeség bőszületeit,
az intellektuális biztosság olyan erejével, amely gyújt és elkápráztat.
Mennél jobban elmerülnek ezek a különös lények kínjaikba, annál
kiméletlenebbek lesznek az argumentumaik. Szörnyű szillogizmusokkal
bizonyítják borzalmaikat, minden következtetés mélyebben elmeríti őket
az örvénybe és elméjük a legmagasabb fokra lobban fel, mikor a hullámok
elborították őket.
Ilyen az a sajátságos szenvedély, amely eltölti Corneille tragédiáit. Az
alakok, akik megszólaltatják ezt a szenvedélyt, alig tekinthetők emberi
lényeknek; inkább megtestesülései az akaratnak, erőnek, észnek és
büszkeségnek. A helyzetek, melyekbe a költő juttatja őket, arra vannak
kiszámítva, hogy a végsőkig kifejtsék ezeket a tulajdonságokat.
Corneille mesterművei mind, egyetlen tárgy körül forognak: a
fékezhetetlen önzés és a végzet hatalmai közti harc körül. A _Cid_-ben
Chimène szerelme Rodrigó iránt halálos vergődésben küzködik a sors
ellen, a mely Rodrigót atyja gyilkosává teszi. A _Polyeucte_-ben ugyanez
a szenvedély küzd a vallás parancsaival. A _Horatiusok_ tragédiájában a
hazafiság, családi szeretet és a személyes szenvedély áll szembe a
sorssal, _Cinna_ tragédiájában az összeütközés Augustus lelkében zajlik
le, a nemes nagylelkűség ösztökélése és a bosszú vágya között.
Mindezekben a darabokban a főszereplők emberfölötti bátorságot,
állhatatosságot és önuralmat tanúsítanak. Eszményített alakok, a
mindennapi életben soha elő nem forduló erővel és emelkedettséggel
szólnak; soha nem rettennek vissza, nem ingadoznak, hanem tántorithatlan
szilárdsággal haladnak végzetük felé. Mindenkor kijelentik egyéniségük
erejét.
Je suis maître de moi comme de l’univers.
Je le suis, je veux l’être –
mondja Augustus; Medea pedig balsorsa tetőpontján ugyanily hangon szól:
Dans un si grand revers que vous restet-il? «Moi!
Moi, dis-je, et c’est assez!»
Az «én» szó az uralkodó ezekben a tragédiákban; hőseik pedig eltelve
ettől a rendkivüli egoizmustól, még magasabbra tornyosuló arányokat
öltenek önlemondásukban mint büszkeségükben. Ilyenkor dacuk harsogó
kürtszava a komor fenségnek és stoikus lemondásnak enged tért. A
gigantikus szellem önmagába rogy vissza, összezúzza önmagát és ezzel éri
el végső diadalát.
Az ilyen dráma nyilvánvalóan híjával kell, hogy legyen azoknak a
tulajdonságoknak, melyeket rendszerint kapcsolatba szoktak hozni, a
drámai művészettel. Nincs benne hely, a jellemrajz változatossága, az
érzés gyöngédsége, vagy az élettapasztalatok realisztikus megjelenítése
számára. Corneille nem is törekedett az ilyen hatásokra és pályája első
szakában szenvedélyének és retorikájának ereje, könnyen ki is pótolta
ezt a hiányt. Amint azonban megöregedett, inspirációja meggyöngült, az
anyag fölötti uralkodás elhagyta és többé nem volt képes képzeletének
alkotásait az egykori intellektuális fenséggel eltölteni. Hősei és
hősnői fecsegő táborrá lettek, akik a mesterkélt, dagályos szólamok
végtelen folyamát árasztották az okoskodó verseknek bonyodalmas
körmondataival. Későkori darabjai szánalomraméltó eltévelyedések.
Nemcsak, hogy kimutatják Corneille drámai módszerének veleszületett
gyöngeségeit, hanem ezenfelül még tele vannak a kor jellemző rossz
izlésével és affektálásával.
Mindazáltal Corneille, minden hibája mellett is, húsz évig uralkodott a
francia irodalomban. Ragyogó, szerencsétlen, törekvésében nemes,
eredményeiben egyenlőtlen géniusza jellemzi a kor kettős irányzatát.
Mert a _précieux_ irodalom áradata még mindig ömlött a sajtókból,
unalmas, kifacsart époszok, fellengző epigrammák az imádott hölgy
szemöldökéről és csillogó cifraságokkal telehimzett tudákos értekezések
és végeérhetetlen hosszadalmas regények. Ekkor hirtelen egy napon
megjelent egy levélformában írt röpirat Páris könyvesboltjaiban és ennek
megjelenésével a zavaros ideálok és kifacsart erőlködések hosszú unalma
örökre véget ért. _Pascal Lettres Provinciales_-jainak elseje volt ez a
röpirat, az a mű, amely bejelentette a nagy klasszikai korszakot, XIV.
Lajos nagy századát.
A _Lettres Provinciales_-ban _Pascal_ megteremtette a francia prózát,
azt a francia prózát, amelyet ma ismerünk s amely elevenségével,
elegánciájával és szabatosságával páratlan jelensége a világ
irodalmának. A korábbi prózaírók, Joinville, Froissart, Rabelais,
Montaigne, hol elbájolók voltak, hol festőiek, hol gyöngédek, hol
élettől duzzadók, de egyik sem ütötte meg az igazán jellemzően francia
hangot. Hiányzott náluk a forma, s az erőnek és világosságnak azok a
finom tulajdonságai, melyeket egyedül a forma tud megadni. Mondataik
határozatlanok voltak, hosszúk, bonyolultak, zsúfoltak és csak
kötőszavakkal voltak lazán összekapcsolva. _Précieux_ írók homályosan
sejtették a forma fontosságát, de fogalmuk sem volt az egyszerűség
fontosságáról. Ez volt Pascal nagy fölfedezése. Az ő mondatai világosak,
céltudatosak és határozottak; szabatosan artikulált szakaszok sorozatába
vannak összekapcsolva s nem a merőben véletlen egymásra következés
szerint vannak konstruálva, hanem a gondolat logikai kifejlődésének
megfelelően. Eszerint Pascal prózája ép úgy, mint Malherbe és Corneille
verse az értelemre van alapítva, első sorban intellektuális. Pascalnál
azonban még szabatosabban fejeződik ki az intellektus. A középkori
kétértelműségek utolsó nyomai is el vannak hárítva; a stílus tökéletesen
modern. Pascal oly csodálatraméltóan tudott bánni annak a nagy
hangszernek a lehetőségeivel, amelyet ő hozott létre, hogy bizvást azt
lehet mondani, hogy aki egyszer s mindenkorra tisztán akarja látni a
francia próza nagyszerű tulajdonságait, nem tehet okosabbat, mintha
egyenesen a _Lettres Provinciales_-hoz nyul. Itt meg fogja találni azt a
világosságot és erőt, azt a pompás csiszoltságot és elragadó elmésséget,
azt a szikrázó iróniát és hullámzó mozgalmasságot, amelyet semmiféle más
emberi nyelv ily teljes mértékben nem tudott produkálni. A levelek
tulajdonképen vitairatok, aktuális tartalmuk a Pascal korabeli jezsuita
etikai rendszer, távol áll a modern ember érdeklődésétől, de Pascal
művészete oly ragyogó, hogy a mű minden oldala még ma is lebilincseli az
olvasót. Az első levelek életteljessége ámulatot keltő, a hang a
nagyvilági ember derült, könnyed hangja. Amint a könyv tovább halad,
fokonkint gyarapodnak a fokozódó komolyság jelei; mind komolyabb
szándékot érzünk és a jezsuita morál szűkkörű kérdése körül
csoportosítva látjuk a jó és gonosz minden hatalmas erejét. A végén az
elmésség és vidámság fátyola teljesen el van távolítva és Pascal a harag
teljes indulatában tör ki. A düh szelepei kinyílnak, félelmes vád dörög
mennydörgő zuhatagban és a mű végén alig van a nyelv egész hangsorában,
a legkönnyedebb csevegéstől a legsötétebb átkozódásig olyan hang,
amelyet meg ne ütött volna.
Ami a géniusz tisztaságát illeti, Pascal a legnagyobb írók közé
sorakozik, akik valaha a földön éltek. Géniusza nem volt merőben
művészi, ép úgy nyilvánult jellemében és gondolkodásának minőségében.
Lényének ezek az oldalai nyilvánulnak rendkivüli fénnyel
_Gondolatai_-ban, abban a gyüjteményében a megjegyzéseknek, amely arra
volt szánva, hogy alapja legyen egy a kereszténység védelméről szóló
költészetével vagy prózájával nevettek vagy sírtak, de skolasztikus
latinsággal gondolkoztak. Jean de Meung műve kivétel volt, de a költői
forma nála is darabos és gyönge, a művészi és gondolati elemek nem
olvadtak össze. Egyesülésüket Rabelais hajtotta végre. Messze túlhaladta
Jean de Meung-t gondolatainak lendületével és erejével s emellett
végtelenül fölötte áll mint művész is. Első látásra nagy könyve alig
teszi ezt a benyomást, a felületes olvasóra szinte úgy hat, mint egy
bohóc vagy egy bolond műve. Ilyetén felfogása azonban teljesen
elhibázott volna. Mennél közelebbről vizsgáljuk, annál erősebben hat
ránk roppant elmebéli ereje és befejezett irodalmi ügyessége. A
renaissance egész hatalmas szelleme össze van gyüjtve lapjain: hallatlan
vitalitása, roppant műveltsége, elámító optimizmusa, bátorsága,
leleményessége, humanitása ennek a rendkívüli kornak. Mindezt pedig nem
valami lelkiismeretes pedáns vagy valami együgyü enthuziaszta közli
velünk, hanem egy született író, – olyan ember, akinek egész lénye a
szavak fölötti bámulatos uralkodásban koncentrálódik. Rabelais
szellemének termékenysége szavainak sokaságában mutatkozik meg
legnyilvánvalóbban. Könyve a szavak valóságos orgiája, nyakra-főre,
vadul ömlenek örvénylő mondatokba és óriási felsorolásokba, melyek
zsúfolt oszlopokban áradnak el a lapokon. Nem egészen vadul mégsem, mert
mind e zuhogás és kavargás alatt van valami hatalmas művészet. Ennek a
bámulatraméltó prózának ritmusai hosszúk és bonyolultak, – de vannak
ritmusai és egy mester föltétlen ügyességével tartja össze őket.
Rabelais művének tartalmát nem lehet csak úgy egy mondatban
összefoglalni. Azt lehet mondani, hogy egy bizonyos szempont ábrázolása,
de micsoda szemponté? Ebben áll a kérdés nehézsége és számtalan kritikus
vitázott megoldásán. Az igazság az, hogy ennek a szempontnak egyedüli
teljes meghatározása magában a könyvben rejlik; sokkal bővebb és
többágú, semhogy bárhol másutt elférne. Mégis, ha hiábavaló dolog volna
megkisérteni Rabelais filozófiájának pontos és kimerítő meghatározását,
ennek a filozófiának a fővonalai mégis eléggé szembeötlők. Az
óriás-hősben, Pantagruelben, apjában, Gargantuában, kísérőjében és
cimborájában, Panurgeben fel lehet ismerni a renaissance szellemét, ezt
az expanziv, humoros, erővel teljes és mindenekfelett eleven szellemet.
Rabelais könyve kora reakciójának megtestesülése a középkor babonás
homálya és rideg aszketizmusa ellen. Gazdag, visszhangzó hangján egy új
világfelfogást hirdet; tagadja, hogy e világ siralom völgye s azt
hirdeti, hogy dicsőséges energiától duzzad, ragyogó reménytől és hogy
természeténél fogva jó. Az ostobaság iránti gyűlöletével teljes
lendülettel repül el a kolostorok pedáns nevelése felett és felállítja a
tudomány és humanitás legfőbb ideáljait. Undorodik az aszketizmustól,
kigúnyolja magukat a szerzeteseket és a thelemei apátság leírásában ízzó
vizióját rajzolja meg az utópiai szerzetesrendnek. Gondolkodása merész
volt, de olyan időben élt, mikor a legszelidebb spekuláció is
veszedelemmel terhes volt s mondanivalóját az élc és allegória bujkáló
és kétértelmű formáiban mondja el. De egyáltalán nem csupán rejtőzködés
céljából tette művét azzá a sajátságos keverékké, ami: a terjengős
elbeszélés, lazán összekapcsolt események, szeszélyes okoskodás és nyers
humor keverékévé. Minden bizonnyal ez volt a mód, amely szerint a
szelleme dolgozott és lényének lényeges eleme épen ebben a vaktában való
és változatos lazaságban rejlik. Rendkívüli vaskossága maga is szelleme
leginkább alapvető tulajdonságai egyikének kifejeződése: annak a
jovialitásnak, amellyel az élet fizikai tényeit fogadja. Ugyanennek a
jellemvonásnak másik oldala az evés-ivás glorifikálása; az ilyen dolgok
az ember természetes alkatának részei, tehát hadd élvezze az ember
fenékig. Ki tudja? Talán a világegyetem rejtvényeit az _isteni butykos_
orákuluma oldja meg.
Rabelais könyve óriások története és maga is gigantikus mű, olyan
széles, mint maga Gargantua. Mintha a világ hajnalához tartoznék, a
jókedv és várakozás idejében, mikor a föld csodás gazdagsággal volt
viselős és az istenek az emberek között jártak.
_Montaigne_ essayiben, melyek mintegy egy nemzedékkel később irattak, a
renaissance szelleme, mely oly túláradó energiával töltötte el Rabelais
művének lapjait, nyugodtabb és kultiváltabb formában nyilvánul. Az első
elragadtatás elmult és a teremtő gondolat impulziv hevét a kritika és
elmélkedés nyugodt derültsége helyettesítette. Montaigneben nincs meg
Rabelaisnek sem vaskossága, sem dévaj vígsága, sem szertelen
optimizmusa, ő egy finom gentleman, aki inkább elbájolni akar, mint
felvillanyozni, aki a meghitt beszélgetés nyugodt, könnyű hangján
beszél, aki mosolyog, töprenkedik és aki kételkedik. Az essaynek a
formája, melyet ő használt először, igen jól illett gondolkodásmódjához.
Ebben a laza alakban, amely lehetővé teszi a leghatározatlanabb
szerkezetet és a terjedelem minden változatát három oldalastól kezdve a
háromszáz oldalasig, elmondhatott mindent, ami mondanivalója volt, az ő
kalandozó, következetesség nélküli és keresetlen modorában. Könyve úgy
ömlik, mint valami csobogó patak, mely szelid fűzfák között kanyarog.
Mindenütt nyilvánvalók a széleskörű olvasottság nyomai és
megszámlálhatatlan latin idézet szövi át lapjait. Érinti az élet minden
oldalát, az irodalom vagy az illem legfelületesebb dolgaitól az
emberiséget foglalkoztató legmélyebb kérdésekig és mindig ugyanazzal a
tapintattal és szerencsével, a tudós példáknak ugyanazzal a
gazdagságával és ugyanazzal a megnyerő bájjal.
Az essayk alapjában véve csak két tárggyal foglalkoznak. Először a
legváltozatosabb módokon illusztrálják Montaigne életfilozófiáját. Ez a
filozófia tökéletesen szkeptikus. Az ellenmondó vélemények tömege, a
dühös hitbeli ellentétek, a hangosan erősítgetett dogmák ellenmondásai
közben Montaigne megtartotta a nyugodt semlegesség középútját. _Que
sçais-je?_ – ez az állandó mottója és essayi ennek az egy uralkodó
témának megszámlálhatatlan variációi. A legnagyobb és legjobban
kidolgozott közülük, az _Apologie de Raimond Sebond_ roppant szemle az
emberiség tévedései, következetlenségei és tudatlanságai fölött,
amelyekből Montaigne levonja az egyetemes kétség elkerülhetetlen
konkluzióját. Bármilyen ennek a tanításnak a filozófiai értéke,
fontossága a praktikus életre való hatás szempontjából igen nagy volt.
Ha semmiféle véleménynek nincs semminemű bizonyossága, akkor ebből az
következik, hogy a véleményért való üldözés eszeveszett bolondság.
Montaigne igy mint a fanatizmus első ellenfeleinek és a türelem első
apostolainak egyike emelkedik ki az európai gondolkodás történetében.
A másik tárgy, melyről az essayk szólnak, hasonló behatóan és a
magyarázat hasonló gazdagságával, maga Montaigne. A legkevésbbé
zárkózott író, felvilágosítja olvasóit saját történetének minden
részletéről, jelleméről, külsejéről, egészségéről, szokásairól és
ízléséről. Ebben van könyvének különös varázsa: vallomásainak végtelen
csevegésében, mely humorral és nyájassággal egyenesen meghitt, bizalmas
együttlétbe juttatja az olvasót egy igéző emberrel.
Ezért bizonyára nincs író, akiről annyit áradoztak volna, mint
Montaigneről és nincs író, aki annyira megrémült volna ettől a
bánásmódtól, mint ő. Bámulóinak hizelgése bizonyos tekintetben
elhomályosította azt a tényleges helyzetet, melyet az irodalomban
elfoglal. Nem lehet tagadni, hogy mint írónak és mint gondolkodónak
egyaránt megvannak a hibái és pedig súlyos hibái. Stilje minden elragadó
bősége, utánozhatatlan könnyedsége és kedves régies zamata mellett is
híjával van a formának; nem volt meg benne a nyelv fölötti legfőbb
uralom, amely egyedül vezethet az irodalmi művészet nagy műveire.
Szkepticizmusa nem fontos mint a filozófiai gondolkodás gazdagodása,
mert szellemében nem volt meg sem a rendszeresség, sem az erő, amely
igazán jelentékeny intellektuális igazságokhoz vezet. Ha ilyen
kiválóságokat tulajdonítunk neki, azzal túllövünk a célon és elvonjuk a
figyelmet attól, amiben igazán kitünik. Montaigne nem volt sem nagy
művész, sem nagy gondolkodó, egyáltalán nem volt _nagy_. Elragadó volt,
csodálatraméltó emberi lény, a legvonzóbb adományával a nyomtatott lapok
útján való végeérhetetlen bizalmas társalgásnak, amivel csak ember bírt
akár előtte, akár utána. Még önmaga kinyilatkoztatásaiban sem mély.
Milyen felületes, milyen jelentéktelen az ő eredeti szókimondása
Rousseau megdöbbentő önvallomásai mellett! Lehet, hogy jobb ember volt,
mint Rousseau, bizonyosan bájosabb ember volt, de sokkal kevésbbé
érdekes. Az ő természete az élet szelid, személyes, mindennapi dolgaiban
diadalmaskodott. Ez az egyszerű jóság essayiben itt-ott tisztán és
világosan hullámzik fel és a barátságról szóló csodálatos lapokon egész
varázsában és édességében láthatni azt a szép humanitást, amely
Montaigne belső lényege volt.
III. FEJEZET. Az átmenet kora.
Az alatt a hetven év alatt, amely Montaigne halála (1592) és XIV. Lajos
hatalomra lépte közt eltelt, a francia irodalom iránya ide-oda hajló és
bizonytalan volt. A változás, a habozás, sőt a visszafejlődés kora volt
ez és mégis, ezek alatt a kétséges, egymással összeütköző mozgalmak
alatt egy nagy új fejlődés csirázott lassan, biztosan és csaknem
észrevétlenül. Egy bizonyos szempontból ez a kor tekinthető
legfontosabbnak az irodalom egész történetében: ez készítette elő az
útját a próza és költészet legfényesebb és legjellemzőbb
felvirágzásának, amelyet Franciaország valaha ismert; nélküle nem
lehetett volna a _grand siècle_. Valóban ebben a korban fejlődött ki
fokozatosan az a nagy koncepció, amely meghatározta azokat az alapokat,
amelyekből a jövő francia irodalma kiindult. Alig lehet kételkedni,
hogyha a termékeny és változatos renaissance-mozgalom, amely a
_Pléiadet, Rabelaist és Montaignet_ szülte, megszakadás és akadály
nélkül fejlődött volna tovább, a jövő francia irodalma szorosan
hasonlított volna az egykorú spanyol vagy angol irodalomhoz, továbbra is
a tizenhatodik századi mesterek kisérletező merészsége és laza áradozása
jellemezte volna. Franciaországban azonban ez a fejlődés akadályokra
talált s az eredmény nemcsak a legnagyobb értékű, hanem az európai
irodalmakban egymagában álló jellemű irodalom lett.
A renaissance-mozgalmak megszakadása nagyjában politikai okok eredménye
volt. Az állandóság és béke, mely olyan szilárdan megállapítottnak
látszott I. Ferencz ragyogó monarchiája alatt, eltünt a vallásháborúk
rettentő kitörésekor. Mintegy hatvan évig a nemzet rövid szüneteket
leszámítva zsákmánya lett a polgárharc minden szőrnyűségének. És mikor
végül Richelieu biboros hatalmas uralma valahára helyreállította a
rendet és az írás művészetét kezdték megint buzgón művelni, a
renaissance szellem fiatal, dús dicsősége már visszahozhatatlanul oda
volt. Már a tizenhetedik század elején _Malherbe_ költészete új
elméleteket és új ideálokat fejezett ki. Mint erőteljes, bár szűkkörű
intelligenciájú férfiú, szenvedélyes theoretizáló és buzgó szakembere a
nyelvtannak és a szavak használatának, Malherbe egyaránt visszariadt a
_Pléiade_ mesterkélt finomkodásától és lírai költészetének közvetlen
kitöréseitől. Célja volt megtisztítani a francia nyelvet, még azon az
áron is, hogy csökkenti zamatát és megszorítja kifejező képességét,
erőteljessé, hajlékonnyá, szabatossá tenni, olyan nyelvet teremteni,
amely talán képtelen kifejezni az egyéni szenvedély hevét és az
álmodozók légies képzeleteit, de tökéletes eszköze a nemes igazságok és
finom képzelődések kinyilvánításának s formákban egyszerre egyszerű,
ragyogó és őszinte. Malherbe fontossága inkább hatásában rejlik, mint
tulajdonképeni munkájában. Ódái közül néhány – köztük a legmagasabb
helyet a XIII. Lajoshoz intézett felszólamlás érdemli meg, La Rochelle
lázadása dolgában – csodálatraméltó példái az egyensúlyozott, mértéket
tartó és súlyos retorikának, mely nem az egyéni felindulás zenéje, hanem
a magasztos gondolatok szépsége és nagysága iránti általánosított érzés
felé hajlik. Malherbe lényege szerint szónoki költő volt, de
szerencsétlenségére egyedül csak a lírai formák estek keze ügyébe, úgy
hogy szelleme sohasem talált képességeinek teljesen megfelelő teret. Így
hát tanítása fontosabb, mint példája. Poétikai elméletei csak nálánál
nagyobb és szerencsésebb utódainak műveiben nyertek teljes igazolást és
XIV. Lajos korának mesterei úgy tekintettek vissza Malherbere, mint
fajtájuk intellektuális atyjára.
Malherbe közvetlen hatása azonban korlátolt volt. Arra a nemzedékére az
íróknak, akik rá következtek, az ő tanításai a józanságról és
egyszerűségről nem tettek semmiféle hatást. Az ő ízlésük tökéletesen
eltérő irányú volt. Ekkor a tizenhetedik század második negyedében
szélsőséges és hirtelen erővel ütött ki az irodalmi csürés-csavarás, az
affektálás és ügyeskedés. A költő értékét aszerint mérték, hogy mennyire
tud bukfencet vetni versében, mennyire tud túlzott érzelmeket kifejező
elmés szórejtvényeket faricskálni, és nem tartották elolvasásra méltónak
azt a próza-írót, aki nem tudott legalább féltucat oldalon végighúzni
egy bonyodalmas, sokfelé ágazó hasonlatot. Ezekben a mesterkedésekben
nem volt meg a renaissance íróinak bájossága, bőséges erejük és
leleményes ügyességük. Hidegvérű mesterkedések voltak, vesződséggel
kidolgozva, merőben az önmaguk céljául. Az új iskola kifacsart
észjárásával és finomkodó választékosságával akart hatni s a _précieux_
iskola néven vált ismeretessé. Ez alatt a név alatt tette a rákövetkező
kor íróinak szatirája az utókor nevetségének tárgyává. Az átható szem
azonban még ezekben az izetlen és képtelen munkákban is megláthatja a
fejlődés jeleit: legalább is az igazi előrehaladás lehetőségét. A
_précieux_ írók csürés-csavarása nem annyira jól írni nem tudásuk
eredménye, mint kétségbeesett erőlködésüké, hogy jól írjanak.
Megpróbálták, ahogy tudták, beledolgozni magukat a szép prózába és elég
természetes, hogy siker nélkül. Szóval túlságosan tudatosak voltak, de
épen ebben a tudatosságban rejlett a jövő valódi reménye. Malherbe
tanítása, ha nem volt is hatással munkájuk valóságos formájára, legalább
rávitte őket a tudatos erőfeszítésre _valami_ forma felé, nem tudták
többé beérni az alaktalansággal és a véletlennel. Ez az új tudatosság
különösen két irányban mutatkozott meg. Egyfelől az irodalmi _szalónok_
alakulásában, melyek közül a legnevezetesebb a Hôtel de Rambouillet
híres kék fogadóterme volt. Ezekben a szalónokban az ízlés és művészet
minden elképzelhető kérdését szenvedélyes buzgalommal vitatták meg.
Másfelől még inkább abban mutatkozott meg a tudatosság, hogy Richelieu
hatása alatt megalakult az irodalmi szakértők hivatalos testülete, a
francia akadémia.
Hogy az akadémia létezése mennyiben volt hatással akár jó, akár rossz
irányban a francia irodalomra, ez nagyon kétséges dolog. Arra a célra
alakult, hogy állandóságot és szabatosságot adjon a nyelvnek, fentartsa
az irodalmi ízlés magas szinvonalát és autoritativ központot teremtsen,
amelyből a kor legtehetségesebb írói sugároztathassák hatásukat az
ország felé. Ezeket a célokat nagy részben el is érte, de ezzel
megfelelő hátrányok is jártak. Az ilyen intézmény természeténél fogva
csak konzervativ lehet és nem bizonyos, hogy az akadémiának, mint a
tisztaság és ízlés centrumának az értékét legalább is nem
ellensúlyozta-e az a végletekig menő ellenszenv, amelyet a merészség és
újítás minden formájával szemben tanusított, holott ezek nélkül pedig
semmiféle irodalom nem menekül meg a megkövesedés veszedelmétől. Az
akadémia egész történetén át félénk és ósdi volt. Az eredménye ennek az
lett, hogy épen a legnagyobb francia írók közül számosan, köztük
Molière, Diderot és Flaubert, kívül maradtak s a francia irodalmi
elmélet leggyümölcsözőbb vívmányai csak az akadémia keserű és
kétségbeesett ellenállásának leküzdésével érvényesülhettek. Egészben
véve az akadémiának talán a legfontosabb funkciója közvetett volt. Maga
az a tény, hogy volt az íróknak egy – állami tekintély által elismert –
testülete, kétségkívül különös tekintélyt szerzett az irodalmi
foglalkozásnak Franciaországban. Nyomatékot adott az írásművészet
komolyan vevésére való törekvésnek, amely annyira jellemzi a francia
írókat; előmozdította azt, hogy az irodalmat úgy tekintsék, mint a
leglelkiismeretesebb, hivatásszerű munka és a megfontolt műgond tárgyát.
Ezért oly ritkaság a francia irodalomban az amateuríró.
Akárhogy nézzük is végeredményben a francia akadémia hatását, nem lehet
kétséges, hogy mindjárt első tényeinek egyike különösképen baljóslatú
volt. Richelieu biboros vezetése alatt hasztalan támadást intézett az
ellen az egyetlen író ellen, aki egy fejjel kimagaslott összes kortársai
közül s akinek művei magukon viselték a géniusz félreismerhetetlen
jelét, a nagy _Corneille_ ellen. Corneille tragédiája, a _Cid_ 1636-ban
történt előadásával jött létre a francia dráma. Eddigelé két főirány
volt megkülönböztethető a francia drámai művészetben: az egyik a
középkori misztériumok és mirákulumok hagyományait viselte magán és a
tizenhetedik század elején érte tetőpontját Hardy nyers, erőteljes és
népies drámájával; a másik a renaissance iróitól eredt, tudós
könyvdrámák nagy számát eredményezte, melyek Seneca tragédiáinak pontos
utánzásával készültek, ennek Jodelle _Cléopatrá_-ja a tipikus
képviselője. Corneille műve mindannak kombinációja volt, ami a két
irányban a legjobb. Jodelle műve lényege szerint művészi célzattal
készült, de a szinpadon holt maradt, Hardy melodrámái ellenben,
bármennyire duzzadtak az elevenségtől, sokkal barbárabbak voltak,
semhogy komoly műterméknek lehetne őket tekinteni. Corneille kombinálta
a művészetet az elevenséggel s először alkotott olyan szindarabot, amely
egyszerre fényes irodalmi mű volt és roppant népszerű szinpadi sikert
aratott. Ettől fogva biztos volt, hogy a francia dráma azon az úton fog
fejlődni, amelyet a _Cid_ olyan diadalmasan nyitott számára. De mi volt
ez az út? Semmi sem mutatja érdekesebben e kor irodalmi közvéleményének
szigorúságát, mint az a tény, hogy rá tudott nehezedni még Corneille
hatalmas szellemére is. Abban alig lehet kétség, hogy Corneille
természeténél fogva romantikus volt. Tüzes energiája, lendületes
retorikája, a rendkivüli és a fenséges iránti szeretete legközelebb
hozza az összes francia írók között Victor Hugóhoz. De ő nem tehette
azt, amit az angol irodalomban megtett Marlowe: nem önthette bele a
népies dráma szabad formájába saját géniuszának szenvedélyét és
ragyogását. Nem tehette ezt, mert az egész művelt francia társadalom
irodalmi felfogása ellene támadt volna és mert ő maga is annyira át volt
itatva ezekkel a teoriákkal, hogy észre se vette, merre hajlik
szellemének igazi hajlama. Ennek tulajdonítható, hogy annak a drámának a
tipusa, melyet ő honosított meg a francia irodalomban, nem a romantikus
dráma lett, mint a milyen az Erzsébet királyné korabeli angol dráma,
hanem a Seneca-féle klasszikus tragédia, melyet már Jodelle is utánzott
és amelyen kívül mást a tizenhetedik század francia kritikusai nem
tűrtek volna meg. Ahelyett, hogy Hardy drámáját művészivé tette volna,
inkább elevenné tette Jodelle könyvdrámáját. Lehet, szerencsés dolog,
hogy ezt tette, mert ezzel utat tört a francia géniusz legjellemzőbb
termékének, Racine tragédiájának. Racineben a klasszikai dráma tipusa,
mely oly rosszul illett Corneille romantikus szelleméhez, megtalálta
tökéletes kifejezőjét, s ezért e tipus természetének részletesebb
vizsgálatát el kell halasztanunk addig, amíg eljutunk Racinehez magához,
mert az ő műveinek értéke elválaszthatatlanul össze van szövődve
formájukkal. Corneille uralkodó jellemvonásait könnyebben értékelhetjük.
Corneille mindenekfölött retorikus volt, ösztönszerű mestere a szavak
ama tulajdonságainak, melyek a szenvedélyes hév, az erőteljes
szabatosság és a megfeszített erő hatásait idézik elő. Hatalmas tirádái
magukkal ragadják az olvasót vagy a hallgatót (mert Corneille versei
elvesztik hatásuk felét, ha csak olvassuk s nem halljuk őket) a nyelv
hullámzó áradásával, melyben a versek hullámai egyre fokozódó erő gyors
egymásutánjával következve egymásra, a végén szinte bömbölve rohannak
ki. Különös költészet ez; nem az elképzelő látás, a plasztikai szépség,
a gyöngéd érzés költészete, hanem az intellektuális izgalomé és a
spirituális erőé. Malherbe költészete ez, ezerszer megsokszorozva
erőteljesség és géniusz dolgában és a számára legalkalmasabb formában
kifejezve: a drámai alexandrinus versben. Az anyag, amelyből szőve van,
nem érzéki képekből készült, hanem gondolati folyamatokból és
tulajdonkép nem egyéb, mint merő argumentum. Azt könnyű megérteni, hogy
az ilyen anyagból készült vers erőteljes és méltóságos lehet, de hogy
szenvedélyes is lehet, azt nehéz elképzelni, amíg az ember nem olvasta
Corneillet. Ekkor látja az ember a géniusz hajtó erejét. Corneille
tragikai személyei misztérium, atmoszfére, lokális szinezet nélkül
állanak, merőben csak az ész tiszta, fehér világításában és mégis
magukhoz szögezik figyelmünket s a végén szinte a lelkünket is
megragadják. Egyensúlyozott, súlyos és görgő mondásaik a végzet
borzalmait nyilvánítják ki, a szerelem fúriáit, a büszkeség bőszületeit,
az intellektuális biztosság olyan erejével, amely gyújt és elkápráztat.
Mennél jobban elmerülnek ezek a különös lények kínjaikba, annál
kiméletlenebbek lesznek az argumentumaik. Szörnyű szillogizmusokkal
bizonyítják borzalmaikat, minden következtetés mélyebben elmeríti őket
az örvénybe és elméjük a legmagasabb fokra lobban fel, mikor a hullámok
elborították őket.
Ilyen az a sajátságos szenvedély, amely eltölti Corneille tragédiáit. Az
alakok, akik megszólaltatják ezt a szenvedélyt, alig tekinthetők emberi
lényeknek; inkább megtestesülései az akaratnak, erőnek, észnek és
büszkeségnek. A helyzetek, melyekbe a költő juttatja őket, arra vannak
kiszámítva, hogy a végsőkig kifejtsék ezeket a tulajdonságokat.
Corneille mesterművei mind, egyetlen tárgy körül forognak: a
fékezhetetlen önzés és a végzet hatalmai közti harc körül. A _Cid_-ben
Chimène szerelme Rodrigó iránt halálos vergődésben küzködik a sors
ellen, a mely Rodrigót atyja gyilkosává teszi. A _Polyeucte_-ben ugyanez
a szenvedély küzd a vallás parancsaival. A _Horatiusok_ tragédiájában a
hazafiság, családi szeretet és a személyes szenvedély áll szembe a
sorssal, _Cinna_ tragédiájában az összeütközés Augustus lelkében zajlik
le, a nemes nagylelkűség ösztökélése és a bosszú vágya között.
Mindezekben a darabokban a főszereplők emberfölötti bátorságot,
állhatatosságot és önuralmat tanúsítanak. Eszményített alakok, a
mindennapi életben soha elő nem forduló erővel és emelkedettséggel
szólnak; soha nem rettennek vissza, nem ingadoznak, hanem tántorithatlan
szilárdsággal haladnak végzetük felé. Mindenkor kijelentik egyéniségük
erejét.
Je suis maître de moi comme de l’univers.
Je le suis, je veux l’être –
mondja Augustus; Medea pedig balsorsa tetőpontján ugyanily hangon szól:
Dans un si grand revers que vous restet-il? «Moi!
Moi, dis-je, et c’est assez!»
Az «én» szó az uralkodó ezekben a tragédiákban; hőseik pedig eltelve
ettől a rendkivüli egoizmustól, még magasabbra tornyosuló arányokat
öltenek önlemondásukban mint büszkeségükben. Ilyenkor dacuk harsogó
kürtszava a komor fenségnek és stoikus lemondásnak enged tért. A
gigantikus szellem önmagába rogy vissza, összezúzza önmagát és ezzel éri
el végső diadalát.
Az ilyen dráma nyilvánvalóan híjával kell, hogy legyen azoknak a
tulajdonságoknak, melyeket rendszerint kapcsolatba szoktak hozni, a
drámai művészettel. Nincs benne hely, a jellemrajz változatossága, az
érzés gyöngédsége, vagy az élettapasztalatok realisztikus megjelenítése
számára. Corneille nem is törekedett az ilyen hatásokra és pályája első
szakában szenvedélyének és retorikájának ereje, könnyen ki is pótolta
ezt a hiányt. Amint azonban megöregedett, inspirációja meggyöngült, az
anyag fölötti uralkodás elhagyta és többé nem volt képes képzeletének
alkotásait az egykori intellektuális fenséggel eltölteni. Hősei és
hősnői fecsegő táborrá lettek, akik a mesterkélt, dagályos szólamok
végtelen folyamát árasztották az okoskodó verseknek bonyodalmas
körmondataival. Későkori darabjai szánalomraméltó eltévelyedések.
Nemcsak, hogy kimutatják Corneille drámai módszerének veleszületett
gyöngeségeit, hanem ezenfelül még tele vannak a kor jellemző rossz
izlésével és affektálásával.
Mindazáltal Corneille, minden hibája mellett is, húsz évig uralkodott a
francia irodalomban. Ragyogó, szerencsétlen, törekvésében nemes,
eredményeiben egyenlőtlen géniusza jellemzi a kor kettős irányzatát.
Mert a _précieux_ irodalom áradata még mindig ömlött a sajtókból,
unalmas, kifacsart époszok, fellengző epigrammák az imádott hölgy
szemöldökéről és csillogó cifraságokkal telehimzett tudákos értekezések
és végeérhetetlen hosszadalmas regények. Ekkor hirtelen egy napon
megjelent egy levélformában írt röpirat Páris könyvesboltjaiban és ennek
megjelenésével a zavaros ideálok és kifacsart erőlködések hosszú unalma
örökre véget ért. _Pascal Lettres Provinciales_-jainak elseje volt ez a
röpirat, az a mű, amely bejelentette a nagy klasszikai korszakot, XIV.
Lajos nagy századát.
A _Lettres Provinciales_-ban _Pascal_ megteremtette a francia prózát,
azt a francia prózát, amelyet ma ismerünk s amely elevenségével,
elegánciájával és szabatosságával páratlan jelensége a világ
irodalmának. A korábbi prózaírók, Joinville, Froissart, Rabelais,
Montaigne, hol elbájolók voltak, hol festőiek, hol gyöngédek, hol
élettől duzzadók, de egyik sem ütötte meg az igazán jellemzően francia
hangot. Hiányzott náluk a forma, s az erőnek és világosságnak azok a
finom tulajdonságai, melyeket egyedül a forma tud megadni. Mondataik
határozatlanok voltak, hosszúk, bonyolultak, zsúfoltak és csak
kötőszavakkal voltak lazán összekapcsolva. _Précieux_ írók homályosan
sejtették a forma fontosságát, de fogalmuk sem volt az egyszerűség
fontosságáról. Ez volt Pascal nagy fölfedezése. Az ő mondatai világosak,
céltudatosak és határozottak; szabatosan artikulált szakaszok sorozatába
vannak összekapcsolva s nem a merőben véletlen egymásra következés
szerint vannak konstruálva, hanem a gondolat logikai kifejlődésének
megfelelően. Eszerint Pascal prózája ép úgy, mint Malherbe és Corneille
verse az értelemre van alapítva, első sorban intellektuális. Pascalnál
azonban még szabatosabban fejeződik ki az intellektus. A középkori
kétértelműségek utolsó nyomai is el vannak hárítva; a stílus tökéletesen
modern. Pascal oly csodálatraméltóan tudott bánni annak a nagy
hangszernek a lehetőségeivel, amelyet ő hozott létre, hogy bizvást azt
lehet mondani, hogy aki egyszer s mindenkorra tisztán akarja látni a
francia próza nagyszerű tulajdonságait, nem tehet okosabbat, mintha
egyenesen a _Lettres Provinciales_-hoz nyul. Itt meg fogja találni azt a
világosságot és erőt, azt a pompás csiszoltságot és elragadó elmésséget,
azt a szikrázó iróniát és hullámzó mozgalmasságot, amelyet semmiféle más
emberi nyelv ily teljes mértékben nem tudott produkálni. A levelek
tulajdonképen vitairatok, aktuális tartalmuk a Pascal korabeli jezsuita
etikai rendszer, távol áll a modern ember érdeklődésétől, de Pascal
művészete oly ragyogó, hogy a mű minden oldala még ma is lebilincseli az
olvasót. Az első levelek életteljessége ámulatot keltő, a hang a
nagyvilági ember derült, könnyed hangja. Amint a könyv tovább halad,
fokonkint gyarapodnak a fokozódó komolyság jelei; mind komolyabb
szándékot érzünk és a jezsuita morál szűkkörű kérdése körül
csoportosítva látjuk a jó és gonosz minden hatalmas erejét. A végén az
elmésség és vidámság fátyola teljesen el van távolítva és Pascal a harag
teljes indulatában tör ki. A düh szelepei kinyílnak, félelmes vád dörög
mennydörgő zuhatagban és a mű végén alig van a nyelv egész hangsorában,
a legkönnyedebb csevegéstől a legsötétebb átkozódásig olyan hang,
amelyet meg ne ütött volna.
Ami a géniusz tisztaságát illeti, Pascal a legnagyobb írók közé
sorakozik, akik valaha a földön éltek. Géniusza nem volt merőben
művészi, ép úgy nyilvánult jellemében és gondolkodásának minőségében.
Lényének ezek az oldalai nyilvánulnak rendkivüli fénnyel
_Gondolatai_-ban, abban a gyüjteményében a megjegyzéseknek, amely arra
volt szánva, hogy alapja legyen egy a kereszténység védelméről szóló