A bihari remete, és egyéb történetek - 3

szemét és kisietett a templomból. Raymundus tekintete mintha megégette
volna.
Másnap mégis mosolyogva bólintott feléje, mikor Raymundus mély bókkal
meghajolt előtte. Később már pár szót is váltottak, jelentéktelen,
közömbös szavakat, de amelyek mélyén--Raymundus úgy érezte,--szerelmi
vallomás lángolt.
Ambrosia pedig éjszakánként felkönyökölve ágyában, álmodozva nézte a
fehér holdfényt, amely élesen rajzolta ki az erkélyajtó patkós ívét s
akaratlanul Lullus Raymundusra gondolt, aki már egy hónapja nem tűzött
új tollat a fövegéhez. Olykor elővette csiszolt acéltükrét s sokáig,
érdeklődve nézte benne magát, mintha valami idegen arcot vizsgálna.
Hajnal felé aztán reszketve temette fejét a forró vánkosokba s görcsös
zokogás fojtogatta a torkát.
Egy reggel Raymundus hazakísérte a székesegyházból.
Szótlanul, lehajtott fejjel ment mellette, e mikor a komlóval
befuttatott kapubolt alá értek, hirtelen szembefordult vele:
--Ambrosia... meg kell mondanom...
Lullus Raymundusnak elakadt a szava.
Ambrosia halkan felsikoltott s kezét szívére nyomva futott föl
szobájába. Azt hitte, összeroskad. Lihegve állt meg a szoba közepén.
Szédült és magában ezerszer befejezte--ijedten és boldogan--Raymundus
félbemaradt szavait: szeretlek... szeretlek...
A szíve hangosan vert.
Egész estig ki nem mozdult a szobájából s elhatározta, hogy másnap nem
megy el a templomba. Korán lefeküdt, de nem tudott elaludni.
Éjfél felé fölkelt, egy könnyű mantillát kapott magára s kiült az
erkélyre. A Monté Aragon felől langyos szél fujt. Csodálatosan csendes
és átlátszó volt az éjszaka.
Egyszerre összerezzent.
Az erkély alatt megmozdultak a komló vastag fonadékai s a következő
pillanatban a kőoszlopba fogódzva fölbukkant előtte Raymundus.
Hajadonfővel volt s a hold éppen az arcába sütött.
Ambrosia megrettenve ugrott föl.
Lullus Raymundus átdobta magát az erkély korlátján s letérdelt előtte:
--Bocsáss meg, Ambrosia, de el kellett jönnöm.
Ambrosia hátralépett s karjait védőleg terjesztette maga elé.
--Ne húzódj el tőlem,--folytatta Raymundus, akinek szavai egyszerre
fölszabadult áradatban ömlöttek,--az a szerelem, amely engem idehajtott,
tiszta és szent, amilyen te vagy, nincs rajta a föld szennyéből semmi.
Egész életemet betölti, mint a napfény a világot. Szeretlek, Ambrosia,
szeretlek... A csillagok szeretik így az éjszakát, füvek a hajnali
harmatot...
Ambrosia szeme előtt elhomályosodott a világ. Túláradó szívvel, a
beteljesült boldogság sugárzó szépségében állott Raymundus előtt.
Forróság öntötte el egész testét, torka kiszáradt s remegő kezei tétován
kapaszkodtak az erkély korlátjába.
--Kelj fel,--mondta végre fojtott hangon,--kelj fel és távozz. Ha valaki
meglátott volna... Megbocsátok, de távozz...
Raymundus felemelkedett:
--Ne űzz el, Ambrosia. A hitetleneknek száz szavuk van a szerelemre, én
nem tudok egynél többet mondani: szeretlek. S a nap minden óráját csak
azért szeretném lábaid előtt tölteni, hogy újra ezt ismételjem.
Ambrosia nem tudta kikerülni Raymundus tekintetét. Hosszan, némán nézte
a rajongó lovagot s lassan, szomorú mosolyban simult el arcáról az
izgalom.
Azután beszélni kezdett:
--Raymundus, én hiszek neked. Hiszek abban a csodás, tiszta szerelemben,
amely most olyanná teszi arcodat, mint az ifjú San Pedróét. Hiszem, hogy
ez a szerelem örök és földöntúli, de... én nem tudok ilyen szerelmet
viszonozni. Erre én méltatlan vagyok. Ilyen mélységes lángolást nem tud
megérteni földi asszony. Ha halhatatlanná tudnál tenni, ha nem omlanék
porrá a testem, ha örökre élhetnék: örökre szeretnélek. Ó ha megtalálnád
az élet örök titkát, amelyről a bölcsek szólnak, s amely megadja a
halhatatlanság gyönyörét... Tégy halhatatlanná, Raymundus, keresd meg az
élet vizét és én a tied leszek--örökre.
A lovag úgy hallgatta, mint egykor Odysseus a tenger leányainak énekét.
Hirtelen leroskadt Ambrosia elé, ajkához szorította annak keskeny, fehér
kezét s megittasultan mondta:
--Megkeresem és elhozom neked, senora... az Isten engem úgy segítsen...
A hold magasan állt a székesegyház karcsú tornya felett s lenn az
utcavégen fölhangzott Castello kapitány borízű kurjantása.
Raymundus átugrott az alacsony erkélyen, köpenye csuklyáját fejébe húzta
és elindult a Monte Aragon felé, amerre a San Miguel de Foces-kolostor
romjai feketedtek.

III.

A huescai udvar hölgyeinek lovagja eldobta a gazdagon hímzett
bársonyruhát. Fekete kámzsát öltött s elvonult a romok magányosságába,
papyrus-tekercsei, chaldeusok írásaival telerótt pergamenjei és kabalás
fóliánsai közé.
Hét nap alatt megtanulta az írás és olvasás nehéz mesterségét, amit
kétszáz évvel később is csak Paracelsus mestere, a sponheimi bencés
apátúr tudott utánacsinálni.
Megismerkedett a démonológia umukjaival, amelyek felhozzák a rontást és
megtanulta a nagy maszkimok elleni bűvölés örökbecsű szavait. Tudta,
hogy a homlok betegsége a pokolból jött, hogy Namtar maga a döghalál s
hogy Asusu-Niamir visszahívta Istart, a hajnali csillagot. Esztendőket
töltött az egyiptomiak theurgiájába mélyedve, ismerte a Ker-neter
rejtelmeit, ahol a Horusz mérlegén könnyűnek találtaknak fejét a nilusi
ló harapja le. Olvasta a Halottak könyvét, Hermesz Triszmegisztos
Chená-ját, értette Demokritoszt, az abderitát és Zozimes Africanust.
Megtanult bánni az auripigmentummal, amely a melegség hatása alatt
részben arannyá változik, sőt Geber homályos könyvének "második rendbeli
medicináit" is elkészítette. Minden nap gazdagabbá tette tudományban és
bölcsességben, végül az alchimiának már csak a bölcsek kövével
foglalkozó része érdekelte.
Esténkint Albertus Magnust olvasta. Ez a nagyszerű teuton delejes erővel
vonzotta, kivált mióta megtudta róla, hogy mikor Vilmost, a németalföldi
királyt vendégül látta Vízkereszt-napján a domokos-klastrom kertjében, a
zord téli idő ellenére levelek és virágok nőttek egy szavára a zuzmarás
fákon. Legszívesebben azonban könyveinek azokkal a fejezeteivel
foglalkozott, amelyek a nagy elixiriumról szólnak. Ezeknek rejtett
értelmét kutatta olykor egész éjszakán át s észre sem vette az idő
múlását.
A még épen álló refektórium egyik sarka tele volt különböző alakú
cserép- és bronz-edényekkel, szárított füvekkel, madár- és
gyíkcsontvázakkal, vasfogókkal és fúvókkal. Egész nap égett itt a tűz
három hatalmas kőlap között s Lullus Raymundus gondterhes arccal állt
előtte, míg szikár fejét félelmes fénnyel világították meg a gyantáktól
színes lángok.
Egy esős, télvégi estén végre sikerült metallurgiás kísérlete.
A kénarzén titokzatos keveréke, mint egészen tiszta, aranysárga por
omlott szét a kezében tartott átlátszó kristály-fiolában. Cinpoharat
vett elő, félig töltötte vízzel, elmondta fölötte az örök változás
kilenc szavát s pár szemet szórt bele a megtalált kincsből.
Reszkető kézzel emelte szájához a drága folyadékot...
Megrázkódott.
Forró tűz járta át testét s ettől kezdve sem ételre, sem italra nem
vágyott többé. Lullus Raymundus megtalálta a halhatatlanság titkát.
Két hónap multán, hogy megbizonyosodott munkája sikeréről, elhagyta a
romokat, felöltötte a régi bársonyruhát s kezében a nagy elixiriummal,
megindult az úton Huesca felé.
Enyhe áprilisi nap volt. Az égen ezüstös felhők fodrozódtak s az
aranyeső halványzöld ágai között csillogó bogarak keringtek.
Lullus Raymundus dobogó szívvel, görnyedten, lassan lépegetett lefelé a
lejtőn. Mikor áthaladt a város kapuján, alig tudott tájékozódni. Mintha
idegen városba került volna, úgy megváltozott körülötte minden.
Egy szembejövő fügeárushoz fordult:
--Hallod-e, barátom, hol lakik Vicente Garcia di Castello kapitány?
--A temetőben. Már tizenkét éve,--felelt az nagy nyugalommal.
Lullus Raymundust hirtelen szörnyű félelem fogta el. Most jutott először
eszébe, milyen hosszú időt töltött innen távol. Szinte fuldokolva
kérdezte:
--És az özvegye... a szép Ambrosia? A fügeárus furcsán mosolygott:
--A szép Ambrosia?... Ott lakik a túlsó utca végén, abban az erkélyes
házban...
Lullus Raymundus föllélegzett s megkönnyebbülten sietett arrafelé.
A boltozott kapunyílást szelíden koszorúzták a komló óriásira növekedett
fonadékai s az erkély egészen eltűnt a zöld indák között. Raymundus
lihegve sietett föl a lépcsőn s mámoros örömmel lökte be a nagyszoba
ajtaját.
Csodálkozva állt meg a küszöbön.
A szoba üres volt. Csak később vette észre, hogy az erkélyajtóhoz
állított karosszékben egy sárgásarcú, összetöpörödött, öreg asszony ül,
aki ijedten, bizalmatlanul nézett rá.
--Senora Ambrosia nincs itthon?--kérdezte kissé megzavarodva.
Az öreg asszony felemelkedett, szemében különös fény csillant föl, aztán
intett Raymundusnak, hogy lépjen közelebb. Erős reszketés fogta el s
alig hallhatóan susogta:
--Raymundus... nem ismersz? Én vagyok... Ambrosia...
Lullus Raymundus megtántorodott. Nem tudott szólni, csak kezét nyújtotta
előre, amelyben szikrázva villant meg a kristály-fiola.
Ambrosia keserűen mosolygott:
--A nagy elixirium... harminc év után?... Most akarsz halhatatlanná
tenni, így, öregen?... Későn van, Raymundus, ide nézz...
Letépte melléről a ruhát s Raymundus elszörnyedve látta testén a
rákbetegség gyilkos nyomait.
Ambrosia fölzokogott:
--Azt akarod, hogy ilyen nyomorúságban éljek--örökre? Kímélj, Raymundus
és szánakozz rajtam.
Lullus Raymundus öreg mellét is megrázta a fojtott zokogás.
Kezéből kihullott a kristály-fiola s hangos csattanással millió csillogó
porszemmé omlott szét a márványpadlón.
--Ambrosia,--nyögte leroskadva,--te szabad vagy. Beléphetsz fa mennyei
halhatatlanságba... de én itt maradok a földön-örökre... nem találkozunk
soha...

IV.

A többi megolvasható régi krónikákban. Lullus Raymundus Ambrosiai halála
után belépett a ferenciek rendjébe. De zaklatott szíve nem talált
nyugtot. Nemsokára elment Afrikába, hogy a mohamedánok közt terjessze az
evangéliumot. De hiába kereste a halált, bár többször rettenetesen
megkínozták a pogányok,--nem tudott meghalni.
Isten végre megkönyörült rajta s meghallgatta imádságát.
Egy éjjel a mohamedánok kihurcolták a város elé és megkövezték.
Keresztény utazók találtak rá másnap vérébe fagyva. Még élt. Magukkal
vitték hajójukra, amely útban volt Mallorca felé.
Mikor szülőföldje partjára tették, meghalt. Hamvai ott nyugszanak a
pálmai székesegyház oltára alatt.


ŐSZI HEGEDŰK

Valakinek a Paradicsomban.
Poe.

Ilyenkor már csak Beleznay úr jár a Füvész-kertbe.
Beleznay úr, a művész, aki harminc évig énekelte Papagenot a pesti
dalszínházban, jóllehet, titokban fájva álmodott Tristan szerepéről. Ám
tapsok helyett így is learatta a csendes öregséget. Kecsegeorrú gombos
cipőben, derékba szabott szűk kabátban, magasra csavart fehér shawlja
fölött keményre vont állal s egérszürke kürtőkalapja alatt bánatos
gondolatokkal sétál minden délután az elárvult szilfasoron. Néha megáll
a repkénnyel futtatott, aranybetűs, rózsaszín márványoszlop mellett,
gondosan beretvált állát nádbotja csontgombjára támasztva vagy elnézve
hosszan papirszivarkájának füst-arabeszkjeit, amelyek olyanok, mint a
szultán irádeján a virágos betűk: érthetetlenek és haszontalanok. Máskor
elandalodva fordul be a kígyózó, keskeny útra, fejét féloldalt hajtja,
mintha láthatatlan zenészek hegedűinek taktusára lépegetne a rivalda
szélén.
A díszlet tökéletes.
A háttérfüggöny porcellános kékjét már elfutotta a November lehellete.
Jobbra ritkuló bokrok, szétnyíló legyezői fölött aranyló kadmiumfoltok,
mögöttük öreg vadgesztenye, harsanó indiai veresben. Odább álmatag
nyírfák krétás dereka, ólomfehérbe mártva, platánok tompa kékezüstje,
violába tévedt orgonával átszegetten, míg túlnan, a néhai tó
horpadásában, az elgurult ecset méregzöld csíkja tüzel a pázsiton. A
pálmák üresre fosztott köröndjét talán egy pointillistai-festő tarkázta
lehullott hárslevél millió pettyével. Csak a baloldali jegenyék
lombdárdáján komorlik föl az ég párás tükréig az umbra temetői setétje,
mint nehéz és fájó emlékezés egy drága halottra. Az üvegház:
gyöngyfényben úszó óriás koporsó s előtte a buxus illedelmesre nyírott,
négyszögbe zároló szalagja szinte úgy rémlik: fekete szegély a nyár
gyászjelentésén.
Beleznay úrhoz, aki elmúlott ifjúságát sétáltatja az alkonyodó kertben,
fölöttébb illik ez az Olgyay-színekbe hangolt szomorúság. Ö maga talán
legjobban érzi ezt s míg egyenesre húzott derékkal ballag a néma úton,
szívét befelé hulló könnyek esője veri.
Az árnyékkedvelő növények lejtője felől,--ahol titkon csókolódzó
szerelmesek bujnak meg minden tavaszon,--most gyenge szél kapatja
szárnyát. Meglibben a sárguló levelek pilleraja s a cserjés vesszőin
simán fektetik keresztbe vonóikat a titokzatos zenészek.
A nyitány megkezdődik.
Mélyhegedűk bánatos andantejával indul, hosszan, vontatottan a halk őszi
muzsika: Hallgasd csak, hallgasd a Vágyak énekét...
--Minden mozdulásod, szándékod és tetted ősi éltetője végokon: a vágy.
Mindig hiányát érzed valaminek, ami után kezed kinyújtsad, sohase vagy
egész, zárt és befejezett. Ha nevetsz, hiányzik a sírás lázas forrósága,
ha ölelsz: az epedés fájdalma, ha révbe érsz: a küzdés izgalma, örök
kettősségét sejted meg a világnak s örök tragikumát magadnak.
Beleznay úr elfúló mellel vigyázza az ősz hegedűversenyét. A lelke most
kinyitott ajtó s visszhangos zúgással árad be rajta a prestosoba lendülő
szonáta első tétele:
--Nincs, nincs soha egészen betelő vágyad. Ha a csók, a siker édességét
issza a szád, hol van kínzó gyönyöre az útnak, mely odáig vezetett?
Vágyódás és elért vágy, együtt, egyszerre kellene, kívánság és
beteljesülés, együtt, egyszerre lenne csak teljesség. De jaj, sohase
juthatsz el eddig. Ezért sajog betöltött álmod mélyén a csalódás
fanyarsága, mint színméz édességében a fulánk mérge. Boldog vagy, ha
virágos nyoszolyádba fekteted szerelmes párod, de a boldogság--amíg csak
álmodtál róla,--odavan, többé már nem adatuk meg néked. Ezért nincs,
nincs soha egészen betelő vágy, csak vágyakozás az elérhetetlen után.
Az új tétel tajtékos hullámai már vágtatnak, mint az elszabadult csikók,
lebegő sörénnyel. És viharos crescendóba zendül a megsokasodott hegedűk
vad zokogása:
--Mi után futsz hát? Amit elérhetsz, sohase teljesség. Amit elnyersz:
azért nem érdemes küzdeni, amiért érdemes: soha el nem nyered. Futsz
mégis, vergődsz és gyötrődöl, miért, miért? Magadat keresed talán a
szörnyű kört futván, de tegnapi vagy holnapi magad soha utól nem éred.
Nincsen és nem lesz soha beteljesülés.
Beleznay úr egy hársnak dőlve, elfehéredett arccal hallgatja a tomboló
furiosót, amely végre megcsendesedik a zárótétel ünnepi hömpölygésében:
--A te tragikumod mégis az Élet éltetője. Az egészen betelt vágy örök
megnyugvás lenne, maga a halál. Egy, egyetlenegy csók kellene csak, egy
szín, egy illat, egy hang és ki lenne merítve a világ gazdagsága.
Megszakadna az örök folytonosság, míg így minden csalódás új vágy magját
csiráztatja. Érzed az őszi kert terhes földszagában a jövő tavasz
ígéretét? S ha kevés ez a bölcsesség, ha hideg és nyugtalanító:
óvakodjál a teljesedéstől. Őrizd meg álomnak az álmot, vágynak a vágyat,
sóvárgásnak a sóvárgást. Hogy ne csalódjál: óvakodjál a beteljesüléstől.
Lassan, ahogy a sóhajtás hal meg, hallgatnak el az őszi hegedűk.
Beleznay úr még sokáig ott áll az öreg hárs törzséhez támaszkodva. Talán
Tristanra gondol, kinek aranyhímes palástja csak álmaiban lengett vállán
és egész bizonyosan Isoldéra, akit nem csókolt meg harminc év előtt a
májusi nászlugasban.
Azután...
Azután csengetnek az őr kis házikója mellett, mert már hat óra van és
hat órakor bezárják a Füvészkertet. Beleznay úr pedig elmegy haza s
lehajtja öreg fejét a boldogtalanság párnájára, amelybe áldott kezek
valamikor az illúzió kék virágát hímezték vigasztalásul.


ÖREG SINKA GYÖRGY

Élete hatvanadik nyarán--mint a többi parcellás-paraszt,--letette a
kapát s kiköltözött a péterszögi szőlőbe. Nem dolgozott többet, csak
pipált és szemlélődött, hallgatván a füvek növését s a jegenyésben
csörgő seregélyek lármáját. Nem unta el majd egy emberöltő hosszat.
Hetenkint egyszer--tisztát váltani--beballagott a messzi kúntorony alá,
a városba, ahol a fiai, unokái "tükörbül fésülködő" urak voltak. Nem
szerette őket, minthogy talán senkit sem szeretett igazán egész életében
Szekerka Palcsin, az öreg cseléden kívül, aki minden hónap elején
lenyírta ráncos álláról a havas szakáltarlót.
A nagyapja még szabadhajdú volt, aki akkor hagyta abba a marhahajtást,
mikor az első venyigét bujtatták a Nyilas homokjába. Annak a szigorú,
kemény erkölcsét őrizte kilencvenesztendős öreg Sinka György. Vasalt
csizmában járt, hosszú üstökét fésűbe szorította, a három nagy ünnepen
meggyónt és mindennap hét messző bort ivott.
--Aki száz évig ilyen bort iszik,--mondta esténkint, szaporábban
emelgetve a virágos cserépkorsót,--az sokáig él.
--Igazság,--bólogatott rá ilyenkor komolyan Szekerka Palcsi, míg
fölverte a venyigetűz lángját, hogy rózsaszínbe borult a gunyhó fehér
fala.
Különben kevésbeszédű, magánakvaló ember volt öreg Sinka György. Illett
nagyon a szomszédjaihoz, akik alkonyattájt átjöttek hozzá s hallgatva
ülték körül a tüzet. Csupa kivénült, ereskezű, szikárnyakú, deresfejű
paraszt, nem igen kapnak a szón, de maguk is nehezen adják.
Csak akkor támadt nagyobb mozgalom, ha valamely szőlők közt tévelygő
kuvasz akadt fenn a Szekerka Palcsitól eszközölt kutyafogóban. Ilyenkor
többször járt körül a mázas cserépkorsó s egy-egy kifakadás is
elhangzott:
--Affene a rusnya férgit!
Mintha csak torát ülték volna a szegény állatnak. Szekerka Palcsi sűrűn
fordult az üres korsóval s szította a hamar hamvadó parazsat. Olykor
hajnalig is fönnmaradtak a zordon, vén ivók, mint ükeik hajdan az
áldozati tűz körül, köszöntve a lángoló napot.
Öreg Sinka György bírta az áldomást.
Pár esztendő óta ugyan mintha kissé megroggyant volna, de azért, ha
megmozdult a vére a szőlő levétől, még rácsapott tenyerével a
csizmaszárra, sőt a szüreti tüzet is átugrotta, hogy lobogó gatyáját nem
is simította a láng.
Ez az utolsó szüret aztán különösen emlékezetes maradt a Nyilasban.
Öreg Sinka György fiai, unokái, de a dédek is, teljes számban gyűltek
egybe vacsora után a tűz körül. Szekerka Palcsi a gunyhó küszöbén ült s
harmonikázott, tempósan, öregesen. Öreg Sinka György most se beszélt
sokat, csak ivott s a nóta irányában ingatta a fejét.
Egyszer aztán felugrott s magosat rikoltva, nagyot dobbantott. Táncolni
kezdett, feje fölé emelve a virágos korsót. Vadul, szilajon ropta, akár
hatvan esztendő előtt.
--Melyik lábom jár jobban hé?!--kiáltott a nagy vígságba esett apró
népre.
--A szélső, nagyapám,--kacagtak az unokák.
--Hejnye, ebatta fattya, iszen mind a kettő szélső,--káromkodott
mérgesen. De azért csak járta, hiába kérlelték a fiai, nem hagyta abba,
míg ki nem dőlt.
Úgy kellett betámogatni a gunyhóba, ahol horkolva aludt el a földre
vetett subán.
Másnap reggel aztán öreg Sinka György nem ébredt fel. Elszállott lelke,
mintha ott komorlott volna a szedett venyigésből fölpárázó ködben, az
ólmos őszi felhők alatt.


ÖRDÖGSZEKÉR

Mikor ilyen keskeny a hold karéja, mindig eszembe jut találkozásom az
ördögszekérrel.
Felejthetetlen nyáréjszaka volt.
A vonat nagyokat kattogva húzott át a váltókon s érezhetőleg lassította
futását. A huszonkettes őrház zöld lámpája csendesen siklott el a
félhomályos fülke ablaka előtt.
--Végállomás!--kiáltotta egy mély, rekedt hang s a kocsisor zökkenve
állott meg.
Kiszálltunk.
Tizenegy óra lehetett. A félemeletes falusi állomás nehéz tömege
köröskörül egybeolvadt az éjszaka feketeségével. Csak a kijárat fölött
himbálódzó lámpa álmos fényében villant elő itt-ott egy piros téglasor.
A szemafórjelző hosszan, egyhangúan csilingelt s a mező felől tücskök
muzsikáját hozta felénk a júliusi éjszaka langyos szellője.
A vonat dohogva indult a gépház felé.
Skubinyák, a jegyszedő dörmögve ment le a töltés szélén.
Egyedül maradtunk.
--Menjünk, nagyon fáradt vagyok,--mondta Leontin s belekapaszkodott a
karomba.
De mikor kiértünk az állomás mögé, meghökkenve álltunk meg.
A kocsi nem volt sehol sem.
--Istenem, apáék megint elfeledkeztek rólunk,--mondta Leontin panaszosam
s én is bosszankodva bámultam az országút szürke sávját, amely alig pár
lépésnyire látszott csak előttünk.
--Jó egy órába telik, míg hazaérünk,--mondtam inkább magamnak, mint
Leontinnak, aki tanácstalanul tekintgetett körül.--Hiába, a kocsi most
már úgysem jön, legjobb lesz, ha nekiindulunk.
Sűrű, meleg, bársonyos homály borult mindenre.
Az útszéli jegenyék alig váltak el az ég sötétjétől. Szorongató, vaksi
homály terpeszkedett kétoldalt s alig húsz lépésre előttünk is
keresztülfeküdt az úton. Néha szinte úgy tűnt fel, mintha élne s
gyűrűzve, lomhán kúszna, csúszkálna körülöttünk.
Éreztem, hogy a húgomnak remeg a karja.
Az országút nyílegyenesen húzódott a falu felé, de néhol lejtett, majd
ismét erősen kaptatóra vált.
Egyszerre, mintha világosodni kezdett volna. A nagy kőhíd vastag
korlátjai kiváltak a homályból, az országút fakó szalagja hosszabbra
nyúlott s a sötét jegenyék sziluettjei élesebben rajzolódtak rá a
nyugati égre.
Messze, a temető mögött, a hold keskeny, halvány sarlója bátortalanul
szállt fölfelé.
Leontin beszélni kezdett, halkan, erőltetetten, de mégis majdnem
vidáman, mint azok az emberek, akik fölül valami rettenetes, nyomasztó
érzés múlott el s ami után nem lehet tovább bírni a hallgatást.
Hirtelen megakadt.
Fojtott, tompa zúgás vágta ketté a csendet. Egyre erősödő, berregő hang
verte fel az éjszakát. Hátunk mögött két-háromszáz méternyire két
óriási, fehér szem villogott a sötétben.
--Automobil,--rezzent meg Leontin s ijedten rántott az út széle felé.
--Várjuk meg, míg elmegy,--mondtam kelletlenül s félrehúzódtunk, egy
kőrakás mellé.
De az automobil nem közeledett. Úgy látszott, mintha egy helyben állana
s félelmesen búgott. Néha felhorkant s utána még rettenetesebb
berregésbe kezdett. Két lámpa-szeme mereven, furcsán villogott, mintha
egyenesen ránk nézne.
--Eh, menjünk,--szóltam türelmetlenül,--majd kitér, ha...
És már indultunk is tovább.
Ismét felhangzott a gép vésztjósló bőgése s a két éhes, csillogó szem
nagyobbnak tűnt föl előttem, amint visszanéztem.
Az automobil lassan közeledett.
Megdöbbenve álltunk meg.
A gép is megállt.
Egy pillanatra rettenetes csend lett.
A szám széle fázósan reszketett s valami oktalan félelemtől megriadva
meredtem bele a nagy, kerek tűzszemekbe.
Azok fenyegetően, hideg mozdulatlansággal ragyogtak vissza.
--Mi ez?--kérdezte a húgom megborzadva. Egész testében reszketett és
rettenetesen sápadt volt. Nem tudtam válaszolni. Aztán egyszerre erősen
magamhoz rántottam és szinte rohanva vittem magammal. Egy kaptatóhoz
értünk. Zihálva, elfulladva, száraz torokkal kapkodva lélegzet után,
siettünk előre. A szemünk kitágult s verejtékező homlokkal, hangosan
dobogó szívvel iramodtunk el a szikár jegenyék mellett.
A hold már feljebb hágott, csak a kőrakások és a fák tövében gyűlt össze
egyre sűrűbb és hosszabb foltokban a feketeség. Elakadva gázoltunk a
süppedő, mély porban előre. Halálosan kifáradva értük el a lankás
tetejét.
Visszanéztünk.
Mélyen lenn, a homályban, égett a két parázsszem, de már nem volt benne
semmi borzalmas. Fellélegzettünk s nyugodtan, lépésben indultunk lefelé
a hosszú lejtőn. Szólni nem tudott egyikünk sem. A Sirató mellé értünk.
A zizegő sás feje koppanva ütődött össze a gyenge, simogató szélben. A
falu felől szakadozott tülökszó hangzott. A toronyőr féltizenkettőt
jelzett.
Már csak félórai út odáig.
Csendes és nyugodt volt minden. Az automobil elmaradt. A szörnyű szempár
nem látszott.
Egyszerre rettenetes bődülés harsant fel szinte a fejünk fölött.
A két óriásira megnőtt, kegyetlenül villogó szem a dombtetőről gúnyosan
hunyorított utánunk. Ugató, hörgő üvöltés szakadozott föl a szörnyeteg
torkából s mi csüggedten, halálra gyötrötten hajtottuk le a fejünket.
Megadtuk magunkat és fásultan, megalázva siettünk tovább. Tovább, egyre
tovább.
Most már ő parancsolt, nem lehetett elmenekülni előle. Űzött, hajtott
maga előtt és mi megrogyó térddel, kábultan vonszoltuk magunkat.
--Át kellene vágni a mezőn,--gondoltam és mentünk tovább az úton, az
ismeretlen rém előtt, amerre ő akarta.
Néha futottunk.
Kövek gurultak szét a lábaink alatt. Majd megálltunk és szembenéztünk a
kísértettel. Néha elmaradt s csak távoli, rohanó dübörgése hallatszott.
Aztán megint utánunk jött és mi legyőzve, agyonhajszolva, tehetetlenül
vánszorogtunk tovább, előre.
Már nem tudtunk visszafordulni sem. Csak mentünk, rohantunk,
menekültünk.
Végre feltűnt a falu.
A fák fekete foltjai közül fehéren ütköztek ki a házak s a torony magas
sudara, amelynek élén, mint egy megakadt, villódzó selyemfonál,
ragyogott a fogyó hold sápadt fénye. A sűrű akáctömegből kicsillant a
nyaraló ablaksora. A terrasz széles ernyője alatt lámpák égtek s
rószaszín fényük átverődött a világos vászonfalon.
--Még fönn vannak,--gondoltuk egyszerre megkönnyebbülten és megálltunk.
Hátrafordultunk.
A homályt és csendet nem zavarta semmi. Messziről a tücskök monoton
cirpelése hallatszott, úgy, mintha álomban hallanánk.
Az automobil eltűnt.
Kimerülten vánszorogtunk haza. A terrasz lépcsőjén alig bírtunk
felmenni. Vendégek ültek a nagy kerti asztal mellett s mindnyájan
meglepődve bámultak ránk. Sápadtan, szótlanul álltunk ott a vakító
lámpafényben.
Hirtelen hosszú, elnyújtott, rekedt üvöltés hangzott az országút felől.
S a kivilágított terrasz előtt, mint valami elszabadult szörnyeteg,
nagyokat ugorva, bömbölve rohant el egy óriási, vörös automobil.
Nem ült rajta senki.


STRATFORDI HAJNAL

Az ólomkarikás ablakok kitárva álltak s a langyos tavaszi éjszaka
beáradt a szobába, ahol még érzett Jonson Benjámin úr pipájának
kesernyés füstszaga. A lombosodó fák mögött, a kert alján álmodozva
villant meg az Avon gyöngyházszín tükre.
A hajdani keztyüs fia tíz óra tájt felvette a haldoklók szentségét s
most lázas homlokkal feküdt a mennyezetes ágyban. Szürkülő, gyér haja
csapzottan folyta körül duzzadt arcát. Szaggatottan, nehezen lélegzett.
Mégis, leeresztett szemhéjai alól, olykor mintha tréfásan pillantott
volna Ward Jánosra, a stratfordi papra, aki merev mozdulatlansággal ült
ágya mellett az egyeneslábú széken.
Csend volt, csak Charlecot vadasa felől hallatszott néha egy-egy rövid
füttyentés: őz-suta adta a vészjelt.
Anna asszony, aki a szoba túlsó, homályos sarkában gunnyasztott,
öregesen csoszogva lépett az asztalhoz s megigazította a lámpa
olajospapir ernyőjét. Aztán aggodalmas arccal tekintett az ágy felé.
--William,--kérdezte félénken,--hogy vagy?
A beteg nem felelt.
--A bor árthatott meg neki,--fordult suttogva a lelkészhez,--nagyon
sokat ittak, egész délután. Drayton úrral együtt. Az a bolondos Ben
Jonson pedig éppenséggel elázott.
Ward János komoly arccal, rosszalóan bólogatott:
--Persze. A régi barátság, a viszontlátás örömére.
A beteg hirtelen megszólalt:
--Eredj pihenni, Anna. Ne aggódj értem, jól vagyok.
Az öreg asszony kissé megrettenve, némán intett s sietve tűnt el a
nyikorgó ajtó mögött.
A megnövekedett csendben a toronyóra éles zendüléssel ütötte el a
hármat. Az éjszaka hűvösebb lett.
William egyszerre felkönyökölt a süppedő párnára s jobbjával az ablakok
felé mutatott. Lihegve, izgatottan kiáltott a papra:
--Küldd ki őket, János. Nem akarom, hogy itt legyenek. Hátha bejön a
leányom s meglátja... Nézd, ott a függöny árnyékában lapul a fehérképű