A bihari remete, és egyéb történetek - 2

Total number of words is 3853
Total number of unique words is 2160
25.9 of words are in the 2000 most common words
37.6 of words are in the 5000 most common words
44.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
elfogott kalózokat a maga felelősségére és a lehető legrövidebb úton
visszatért Rómába, ahol újra gondosan ápoltatta elhanyagolt körmeit és
illatos fürdőjében feküdve, megelégedetten gondolt a kellemesen
eltöltött nyárra.


A TÁBORNOK

Görgey Arthur emlékének.

Hajnali két órakor a segédtiszt belépett a tábornok szobájába és
jelentette, hogy a járőrök elindultak a hodricsi úton. Az asztalra
állított petróleumlámpa körül szétteregetett tereprajzok és jelentések
hevertek, rajtuk keresztbe dobva egy ezüstgombos lovaglópálca.
A tábornok a szoba közepén állt és hideg arccal hallgatta a segédtiszt
szavait. Kurtára nyírt szakála rőtesen csillogott a lámpafényben.
Aranykeretes szemüvege mögül jeges nyugalommal csillámlottak elő kék
szemei. Csupa energia volt ez a hat láb magas, karcsú ember, aki egy
hónap előtt vette át a feldunai hadtest parancsnokságát. De most mégis,
mintha valami fáradtságot vagy inkább fásultságot árultak volna el
mozdulatai.
Némán bólintott s mikor a segédtiszt mögött becsukódott az ajtó,
kimerülten dobta magát a kopott díványra.
Két nap óta mindig talpon volt s egyik izgalom a másik után érte. A
Szélakna irányában fekvő főcsapat felé haladó ellenség már egy napi
előnyt nyert a Zsarnócra kirendelt zászlóalj parancsnokának ügyetlensége
folytán. Első felindulásában maga vette át a zászlóalj vezényletét s
negyvennyolc óra óta egy percre le nem hunyta a szemét. Izgatta az is,
hogy esetleg elvágják a derékhadtól, ha ugyan be nem kerítik. A
legénység pedig javarészt újoncokból áll, azok is leginkább tótok,
akiket végképp elcsigázott az olvadó hótól csatakos hegyi utakon való
menetelés. Csodálatosan józan, gyors eszű és bátor katona volt, bálványa
különösen huszárjainak, utált minden érzelgést és romantikus
ellágyulást, de most mégis nehéz szorongást érzett a mellében. Vagy csak
a túlfeszített, lázas türelmetlenség hajtotta szivére erősebben a vért?
Hirtelen fölugrott, fölcsatolta a kardját és a besiető segédtisztnek
kiadta a parancsot az indulásra.
Negyedóra múlva már ott ült nyeregben a templomtér szélén.
A januári hold bronzvörös gömbje párák közé sülyedt a hodricsi
magaslatok fölött. Az erdő felől éles szél csapott alá a völgybe és
szaggatottan, sikoltva hordta szét az ébresztő kürtszót az alvó város
utcáin. A tábornok föltűrte köpenye gallérját és kissé előregörnyedve,
szorosabbra fogta a kantárszárat. Sötét sziluettje élesen rajzolódott ki
a templom fehér falára, mintha egy fekete lovasszobor állt volna őrt a
gyengén emelkedő tér sarkán. Türelmetlenül tekintgetett a homályos
utcatorkolatok felé.
Az ébresztő még egyre sikongott.
Az alacsony házak ijedten nyitogatták piros szemeiket, a gyenge
holdfényhen alig villanó ablakokban egymásután lobbant föl a világosság.
Mindenfelé mozgolódás támadt, mintha maguk a házak ébredtek volna föl.
Hosszú, reszkető lónyerítés keresztezte a trombita hangját s a templom
előtt a parancsőrtisztek lovai nyugtalanul dobogtak a kerekfejű
gránitköveken. Izgatott kiáltozás s egyre közeledő lábdobogások zaja
verte fel a hajnali csendet. Sötét alakok rendetlen csomókba verődve
futottak a templom felé, útközben igazgatva meg egy-egy fegyverszíjat.
Gyenge zsongás töltötte be a teret s a fölvonuló sorok között
minduntalan összekocódtak a puskacsövek s a fekete léniák jobbra-balra
hullámzottak. A tér túlsó felén egy század huszár fejlődött föl, néma
csendben várva a parancsot.
A fehérszíjas gyalogság már egészen betöltötte a teret, mikor a fő-utcán
föltűntek a dübörögve közeledő ágyúk.
A parancsőrtisztek a helyükre lovagoltak. Kurta, kemény vezényszavak
röpködtek oszlopról-oszlopra s a következő pillanatban lassú, egyenletes
mozgással indultak meg a csapatok. A tábornok, vasderes lován, az
előcsapat élén ügetett. A trombiták és dobok hallgattak, csak a sáros
hóban cuppogó lépések ritmikus zaja hallatszott. A gyalogságot nyomon
követték a huszárok s pár lépésre mögöttük egy tüzérüteg zárta be a
menetet.
A város alatt némán kanyarodtak le a Hodrics felé vezető útra. A hold
már eltűnt az erdős hegyhát mögött s sűrű köd párázott föl a völgy
fenekéről. Palaszürke felhők torlódtak az égen s mire leértek a völgy
alján kanyargó szekérútra, havazni kezdett. Szurkos sötétség borított be
mindent, csak a fák tövében meggyűlt hó világított. A síkos úton
horkanva lépkedtek a lovak s a gyalogosok zárt sorokban, komoran
haladtak. Alig lehetett látni két lépésre. Szorosan egymáshoz feszültek
a csontos vállak s az újoncok álmosan borzongtak. Félig alva, gépiesen
emelkedtek a lábak egymásután. A szél szembe vágta a nagypihéjű havat,
amely a földön rögtön sárrá olvadt. A tisztek minden szót eltiltottak,
de ez fölösleges volt. Senkinek sem volt kedve beszélni. Néha egy kő
megindult valamelyik vízmosás szélén s csattogva ugrált lefelé a
sziklákon. A rongyos bakancsokba beszivárgott a hóvíz s az elgémberedett
ujjak görcsösen szorongatták a ragadós puskaszíjat.
A negyedik században egyszerre mozgolódás támadt. Elfojtott káromkodás
hallatszott az utolsó sorokban. Egy hosszú tót legény menetközben
elaludt és fölbukott. Az utána jövők keresztülestek rajta. Az egész
csapat megállt s a föltápászkodók le sem törülve arcukról a sarat,
fásultan álltak vissza a sorba. A vállak újra egymáshoz surlódtak,
mintha a szélsők tartották volna az egész sort s a lábak újra cuppogni
kezdtek a sárban.
Végre sápadni kezdett a homály. Hat óra lehetett. Az erdő sötét foltja
egyre határozottabban vált ki a meredek hegyoldalakon.
A völgytorok kiszélesedett s a szél gyenge harangszót csendített a
fáradt katonák fülébe. Nemsokára beérték Hodricsot. A falu alján pihenőt
tartottak s egy félóra múlva mentek tovább a Szélakna felé húzódó
keskeny völgyben.
Az út lassan emelkedni kezdett a baloldali hegyoldal lejtőjén. Már
egészen kivilágosodott s a hó is elállt. De a köd annál sűrűbb lett s
amint az úton egyre följebb haladtak, alattuk a völgyet egészen
eltakarták tejfehér gomolyagjai.
A tábornok leszállt a lóról és segédtisztjével csendesen beszélgetve
haladt a csapatok előtt. Csizmája bokáig sáros volt s kardját a hóna alá
fogva gyorsan lépkedett. Nyoma sem volt rajta az éjszakai fáradságnak,
mintha a nyeregben töltött négy óra visszaadta volna rugékonyságát.
Friss volt, nyugodt és energikus.
A csapatokba is visszatért az élet a rövid pihenő után. Az éjszaka
sötétjével mintha valami fojtogató érzés tűnt volna el a fehér szíjak
alatt dobogó szívekből. A hosszú tót fiú, aki útközben elaludt, most
végképp fölébredt s halkan, keservesen nyújtva kezdte dúdolni:

Cservena vinkó, bile kolácsi...

A következő pillanatban azonban már abba is hagyta. Egy puskatus,
barátságos nyekkenéssel vágódott az oldalába. Némán mentek tovább.
Kilenc óra lehetett, mikor a köd szakadozni kezdett az előbújó
napfényben. A havas erdő tele lett aranyos ragyogással. Az olvadó hó
csepegve hulldogált az ágak között és egyhangúan kopogott az avaron.
Langyos zsongó muzsikája betöltötte az erdőt. A gyenge szélben nedves
földszag érzett s a katonák nehezebben lélegzettek.
Az út egyre meredekebb lett.
Balról, a sűrű tölgyes oldalából keskeny patakokban ömlött alá a hóvíz s
keresztülfutva a szekérúton, gyors szökkenéssel táncolt lefelé a meredek
mélységbe.
Óvatosam, a legnagyobb rendben haladtak a csapatok.
Egyszerre gyönge pukkanás zavarta meg az erdő halk muzsikáját.
Mindenki összerezzent.
A fegyverek idegesen csörrentek meg s utána félelmes csend támadt.
Mintha az ágakról permetező vízcseppek is fönmaradtak volna.
Megálltak.
Az altisztek suttogva adták tovább a parancsot.
A pukkanás újra fölhangzott, most már valamivel erősebben. Nyomon
követte a harmadik, negyedik.
A kaptató hajlásánál futó alakok tűntek fel. Patrulok voltak. Puskájukat
kezükben tartva bukdácsoltak lefelé a hepe-hupás úton.
Lihegve jelenttették, hogy az ellenség csatárjai az útra dűlő hegyoldalt
megszállva tartják, mintegy negyedmérföldre, olyan ponton, ahonnan
golyóik az országutat hosszában söprik.
A tábornok gyorsan rendelkezett.
Egy századot felküldött az erdős hegyoldal tetejébe, hogy azok az
ellenség csatárjait kimozdítsák helyükből. Az ütegből két ágyút
előrehozatott és lemozdonyoztatott a keskeny szekérút két oldalán. A
gyalogság rohamoszlopban állt, készen az előnyomulásra az erdőszél
födözete alatt, míg a huszárok hátvédül maradtak az üteg többig ágyúja
mellett.
A hegytetőre küldött század megkezdte a tüzelést. A kopár fák közt
piszkos füstfelhők gyülekeztek az éles dörrenések nyomában. A tábornok
kivont karddal állt a gyalogosok élén.
Ebben a pillanatban nyolc-tíz huszár rohant el mellette, váratlanul
előretörve az országúton minden parancs nélkül. Úgy látszik, elunták
hátul a várakozást az ágyúk mellett s most vad kiabálással vágtattak az
ellenség hadállása felé. A tábornok ajka elsápadt a dühtől.
De mielőtt még szólhatott volna, sűrű fegyverropogás hangzott s a
huszárok ész nélkül robogtak visszafelé. Az ellenség golyói oldalba
fogták őket. Két ló hörögve bukott el s a többiek keresztülgázoltak
rajta, őrült iramban zúdulva neki egyenest a felállított rohamoszlopnak.
A tábornok látta a veszedelmet s előreugorva a legelső huszár lovának
szügyébe döfte a kardját. Az erős penge elpattant s a tábornok arcába
forró vérsugár szökött. A ló, fején keresztülbukva, maga alá temette
lovasát.
De ez már nem használt. A fejvesztett kis huszárcsapat belegázolt a
gyalogság tömör soraiba.
Rettenetes fejetlenség támadt.
A zárt oszlop rendje megbomlott és szakadozni kezdtek a sorok. A hátul
álló újoncok eldobták fegyvereiket és futásnak eredtek.
A tábornok szava élesen süvített át a zsivajon:
--Szuronyt szegezz! Előre!
A megingott hadsorokból alig egy század teljesítette a parancsot. A
tábornok az indulattól remegve rohant velük előre. De az első tömeges
tüzelésre ez a csapat is megfordult és lehetetlen volt megállítani,
annál kevésbbé, mert a szekérúton már föltűnt egy ellenséges
vadászosztag, amely futólépésben, szuronyszegezve közeledett.
A futó gyalogság képtelen rémülete magával ragadta a két lekapcsolt ágyú
legénységét is.
Az egész zászlóalj futásnak eredt. A hátul álló huszárok útjokat akarták
állni, de a futók a lovak hasa alatt kúsztak tovább, mikor a lovasok
közéjük vagdostak. Az iszonyú zavarban az ágyúslovak nekivadultak s
csaknem az egész üteg hanyatt-homlok a mélységbe zuhant. Az
ütegparancsnok legázolva, véresen feküdt egy tölténykocsi mellett.
A tábornok hasztalan igyekezett, hogy néhány bátor emberét legalább a
lemozdonyozott ágyúk fedezésére együtt tartsa, nyomról-nyomra hátrább
szorult. Végre azon a ponton találta magát, ahol a két lekapcsolt ágyú
állott. Itt azután az egymást követő vadászgolyók hangos fütyülése azt a
néhány embert is megszalasztotta, akik még kitartottak mellette.
Segédtisztje is eltűnt mellőle. Egyedül maradt.
Az ágyúk mellett, keresztben az országúton egy tölténykocsi állt. A
tábornok a kocsi mögé vonult s elszántan várt, maga sem tudta, mire. A
szégyen és a tehetetlen düh égette a torkát. A völgybe lerohanó
csapatainak csörtetése egyre gyöngébben hallatszott fel hozzá.
Pár perc mulva az ellenkező oldalról fölhangzottak az osztrák néphimnusz
szakadozott ütemei s az út legközelebbi kanyarulatánál kibukkantak az
ellenséges vadászok.
Erre a tábornok is megrendült.
Minden elveszett s a természetes ösztön menekülésre késztette.
Halotthalványan, elhomályosuló szemekkel nézett megfutott csapatai után,
majd visszafordult az ellenség felé.
Ebben a pillanatban úgy rémlett előtte, mintha a vadászok a nekik
szegzett ágyúktól megrettentek volna. Hüledezve bámultak, lábuk elakadt
s a hurrázás elhalt az ajkukon.
A tábornoknak minden vére a fejébe tódult. A józan, hideg és számító
katonát, aki nem hitt a romantikus hősökben, a lehetetlent megkísérlő
pillanatok szédítő láza fogta el. Kemény, sápadt arca, amely mögé mindig
el tudta rejteni fölindulását, most kigyúlt és hűvös, kék szemében
heroikus tűz lobbant fel. Forró agyán átvillant a gondolat:
--Még megfordulhat a kocka. És én egyedül, két ágyúval föltarthatom az
ellenséget.
Őrület volt, de szép, csodás, nagyszerű őrület. Ebben a pillanatban egy
lángeszű költő állt az elhagyott ágyúk mellett.
Keze izgatottan kapott a gyújtózsinór után.
A kanóc nem volt seholsem. A gyáván megfutottak azt is magukkal vitték.
A varázsnak vége volt.
A tábornok feje, mintha villamos ütés érte volna, fakón esett vállai
közé. Vad elkeseredéssel dobta el csonka kardját és kilépve a
tölténykocsi mögül, aminek oldalán egyre vésztjóslóbban kopogtak az
ellenséges golyók, befutott a fák közé. A kiálló fagyökerek közt
megbotolva, a sáros talajon minduntalan megcsúszva, ziháló mellel,
halálrafáradtan botorkált előre. A golyók ide is követték s feje fölött
recsegve töredeztek az apró galyak. A háromnapos kimerültség a
pillanatnyi lázas fellobbanás után ólomsúllyal nehezedett rá. A gerincén
jeges borzongás futkosott. Szinte öntudatlanul csapott le újra a
védtelen országútra. Kemény sapkája megingott a fején és szemébe
billent. Egy golyó fúrta át a tetejét. Meg sem rezzent, futott tovább,
elakadó lélekzettel, megalázva, remény és cél nélkül.
A meredek úton minden lépéssel alábukott az üldözők lővonalának. A
golyók ártalmatlanul zúgtak el a feje fölött.
Amint ezt észrevette, újra visszanyerte hidegvérét. Segédtisztjében
kezdett bizakodni, aki bizonyosan a megfutottak összeterelésén
fáradozik.
Óriási ugrásokkal haladt előre.
--Kicsit kevesebb mohóság és több hidegvér a célzásban,--mormogta fogai
között, amint a golyók egyre magasabban fütyültek el fölötte.
Hirtelen fölujjongott.
Alatta a kanyarodónál föltűnt segédtisztje egy század tót gyalogossal.
--Nem csalódtam benne,--gondolta és egyezerre minden erejét visszatérni
érezte.
--Katonák,--kiáltotta elfulladva,--utánam. Még mindent meg lehet
menteni.
Megfordult és a csapat élén rohanni kezdett fölfelé.
Sűrű golyózápor sivított el fölöttük.
--Bátorság, fiaim, hiszen nem találnak.
A katonák rendületlenül követték. De ebben a pillanatban egy legény
ordítva bukott arcra.
Egyszerre vége volt mindennek.
A visszaterelt csapat rémülten rohant hátrafelé. Nem volt többé hatalom,
amely megállíthatta volna őket. A szűk úton egymást gázolva őrült
üvöltéssel menekültek.
A tábornokot segédtisztje ragadta karon és vonszolta lefelé.
A váratlanul fölmerült végső reménynek hirtelen megsemmisülése
megbénította minden gondolatát. Mint két mozgó tárcsa futottak a
vadászok golyói között, a fölfreccsenő sárban, halottakon és eldobott
fegyvereken keresztül. Gépiesen, öntudatlanul, torkukban a fojtogató
sírással és szívükben a szégyen keserűségével.
Mögöttük gyors egymásutánban villantak föl a fegyverek és ők sárosan,
megtépve, halálrahajszolva futottak tovább lefelé a lejtőn.


A BIHARI REMETE

Százkilenc esztendő előtt sugarasabb ősz járt a berettyókovácsi pusztán.
Dér alig fogta a hervadó füvet. A lápos elmélyült ezüsttükrében vénülő
szépasszonyok telhetetlen hiúságával nézegette magát a felhőtlen
magasság s lenn a síkon, az istrázsát álló jegenyék fölé, hálós
aranysátort vert délszínben a nap. Nagy, égig érő csend rejtegette a
messzi tanyákat, a töretlen náderdőt, a löszpart meredekjén bókoló
rozmaringfűz-sövényt s a lankás dombolt martjából kimagasló fehér
udvarházat, melynek zsindelysüvegét a néhai bécsi királynő újmódija
szerint vonatta dupla peremre Bessenyey György úr. A délnek szaladt nyár
siettében ittfelejtett néhány hév hetet. Csak alkonyattájt sétált, végig
a bihari rónák szélén a közelítő November, violás köduszályát elterítve
a friss szántások fölött.
Az öreg úr, aki egyre ritkábban mártotta meg elébb oly szapora lúdtollat
a kalamárisban,--írás nélkül is fogyott abból a ténta,--mogorva
szótlanságban járta a kúria pipafüstös, homályos szobáit s gyakorta
tekintett ki az ablakon túl esteledő őszbe. Mi járhatott eszében: Isten
tudja,--Isten, akit Monsieur Voltaire bőrbe kötött, aranyba metszett
könyveinek gonosz syllogismusával tagadott,--talán a pataki kisdiák
betűirtózása, amely nagy egészséges ösztön szégyenkezésbe betegedett a
királyasszony tudós városában, hol annyi átvirrasztott éjszakán
ismételgette a frantzia grammatikátska rendhagyó verbumait, míg a
többiek, a sárga csizmában, aranypaszomántos veres dolmányban, párducos
mentében ékeskedő ármális nemes ifjak, hajporos dámákkal enyelegtek a
schönbrunni rózsalugasok alatt, avagy talpas poharat hajigáltak a
GrüneKatze pókhasú csaposának fejéhez. De az is lehet, hogy ez enyhe
őszön emlékezései támadtak az őz-szemű bétsi grófnéról, aki mosolygó
komolysággal hallgatta a megtanulhatatlan nyelven írott tragédia recsegő
sorait:

Véres áldozatját látom trónusomnak,
Mely kínos hatalma van királyságomnak,
Ágist örökösen kesergem vesztével,
Mert noha elpártolt, de nagy volt szívével...

Ilyen csendes őszidőben sok régi dolgok megfordulnak öreg emberek
fejében.
Derék úr volt, testes, vállas, sűrűvérű besenyőfajta, hatvanhárom
esztendős korára is kemény bikanyakkal s bár járása kissé elnehezedett,
sohase vesztette el egészen a hajdani testőr mozdulatának feszes
rugalmasságát. Ha egy-egy mérges indulatú, disznótoros, boros estéjét
követő hajnalon kihozatta rázós szekerén a váradi olasz sebészt, aki
Erdélyországban is híres volt a köpölyözésről, utána nyeregbe zökkent s
kilenc agárral késő délutánig futtatta a nyulat a Berettyó síkján. Hanem
azért a haja csak szép, tiszta ezüstbe keveredett, mint régi
allonge-barókája,--ahogy Nalátzi uram szokta volt emlegetni a parókát. S
hogy ő maga is az elmúlás borús gondjaiba tévedt olykor, arról nemcsak a
Természet világa vagy a józan okosság dicsérete s a Bihari remete
kerekbetűs kézirat-tekercsei árulkodtak ott a kicsiny, házi
bibliothékában, hanem a deckás kert sarkában álló almafa is, amelyet fej
fául rendelt magának öreg Bessenyey György, még a múlt tavaszon kimérve
tövében síri ágya helyét. Kínzó titkokat rejtegetett ez a pusztai
egyedülségben lemorzsolt huszonöt esztendő, a lét és halál fejthetetlen
kérdéseiről, a múltba ereszkedett ifjúság visszahozhatatlanságáról s a
komor agglegénység család után sajgó epekedéséről. De minden titkai
között legfájdalmasabb, mert legmagyarabb, annak a nagy értetlen erőnek
csudája, amely a Musákkal szeretkező daliás testőr kezéből kiütötte a
rigmust kereső tollat s a sima gallus nyelven társalkodó udvarból
visszasodorta egy nap az ősi portára, villásszarvú ökrei és faggyús
üstökű béresei közé. Micsoda hatalom hajtotta, hogy levesse a szűk
karmazsin dolmányt, fölrúgja az incselgő Grátziát, hogy megszaladjon a
bársonyszájú grófné forró csókja elől, megtorpanjon Nyugat nyíló Szezáma
küszöbén s hogy hazatérüljön,--szügybevágott daccal, kopott décbundát
vonván araszos vállára,--tajtékpipák érését vigyázni, parasztszolgálók
állát csipdesni, póri meséit hallgatni, maga borát inni, elzsírosodni s
végtelen őszi napokon egykedvűn nézni az ónos eső függönyét a fekete
barázdák fölött? Ki rendelte, micsoda homályban lakó istenség
parancsolta rá ezt a sorsot, amelyről ma sem biztos, hogy rontás-e avagy
szentséges kiváltság, önmagába visszaforduló ereje a titokzatos ázsiai
léleknek?
Százkilenc esztendő előtt Bessenyey György úr, a néki megadatott utolsó
őszön gyakorta töprenkedhetett eme hiábavalóságokon. Nyugtalanul
méregette az öblös szobákat, mindenféle régi írásokat hányt föl,
pattogva szidta a lusta cselédeket s egyre sűrűbben küldött be Váradra
az olasz felcserért. Álmatlan éjszakáin pedig hangos perbe szállt az
Istennel, akit nyakas kálvinistasága pápista úton sem bírt egészen
megtalálni.
Egy estébe hajló délután épp a nagyház ablaka előtt álldogált, mikor
kerékkattogás verte fel a csendet s bőrfedeles, magas ringóra szíjazott
vén hintó fordult a kúria elé. A bakon pofoncsapott-kalapos kocsis
tartotta a gyeplőt s fehérkeztyűs inas eresztette le a vashágcsót egy
selyemmantillás idősebb delnő előtt, öreg Bessenyey György kicsit
megtántorodott, hogy ráismert a váratlan vendégre. Valami gonosz
nyilallás vágott a mellébe s hirtelen megfogódzott a faragott szék
támlájába. Harmadnapos szakállal, elnyűtt csizmában, pipafüstszagú,
pecsétes házikabátban, de meg így, itt, annyi esztendő után--nem lehet
ma ezt a vendéget fogadni.
Elfulladt sietséggel szólt át a húgának a másik szobába:
--Eredj le szaporán a hintóhoz s mondd meg a bécsi grófnénak, hogy én
már ott lakom a kertben, az öreg almafa alatt... az utolsó köszöntést
néki küldtem...
Aztán vigyázva lopakodott vissza az ablakhoz s ugráló szívvel leste,
mint fehéredik el a hírre az őz-szemű, bársonyszájú asszony, mint indul
el-elakadó léptekkel a kert felé s mint kulcsolja össze kezét, lehajtott
fejjel állván hosszan, mozdulatlanul a leveletlen almafa előtt.
S csak akkor szakadt föl mély sóhajtása, mikor a grófné már visszaült a
hintóba s a pofoncsapott-kalapú kocsis megcserdítette az ostort az
ágaskodó lovak fölött.
A hintó elgördült, vissza Várad felé, ahol hosszabb látogatóban járt a
bétsi grófné.
Öreg Bessenyey György pedig nem sokkal ezután nyergeltetett, Nyakába
vonta kopott décbundáját, fölfordult a lóra s nyomába vágott az
elporzott hintónak. Nem sietett. Lépésben haladt. Nem akart utólérni
senkit. Semmit. A határ domb tetején aztán megrántotta, a lova száját.
Megállott. Áthajolt a nehéz vasderes nyaka fölött, szeme fölé ernyőzte
tenyerét s elnézett messze nyugat felé a gyengén párázó violás ködökbe,
amerre a bécsi paloták cifra tornyai magasodnak, valahol a Tiszán túl,
Dunán túl.
Mögötte, a berettyómenti síkon, elfeketedtek az árnyak. Utolsó sugara is
kilobbant a lefutott napnak.


LULLUS RAYMUNDUS
I.

Abban az időben, amikor Aragónia legbékésebb királya az Isuela völgyén
átlovagolva, Huescába tette át székhelyét, élt az udvarnál bizonyos
Vicente Garcia di Castello nevű zsoldoskapitány, tejtestvére annak a
boltanai tudós vikáriusnak, akiről Tritheim apát is megemlékezik
Steganographiájában. Ez az erőszakos, bikanyakú fickó, akitől semmi sem
állt távolabb, mint tiszteletreméltó rokonának szelíd erkölcsei, a
legrettegettebb korhely volt, aki valaha ólomkancsóval verte be jámbor
polgárok fejét a székesegyház mögött lévő fogadóban. A nap legnagyobb
részét ivással és kockázással töltötte, s felesége, a szép és erényes
Ambrosia, sokszor egész éjszaka hiába várta haza, egyedül virrasztva
mennyezetes ágyában.
Különösen mióta Lullus Raymundus, egy fiatal mallorcai nemes érkezett az
udvarhoz, voltak hangosak az éjszakák a Mór királyhoz címzett
fogadóban, ahol a kapitány előtt mindig tele kráterrel állott a nehéz
ó-bor, Raymundus lovag úri barátságából.
A lovag éjszínű hollótollat viselt fövegén s úgy beszélték, annyiszor
cserélte azt fel újjal, ahányszor szívéből egy-egy szerelmes galambot
kiröpített. A huescai asszonyok becsületére legyen mondva, a hollók még
máig sem pusztultak ki az Isuela völgyéből, bár az sem tagadható, hogy
tollazatuk még ma is ritkább, mint más vidéken.
Egy nyári hajnalon, mikor a Mont Perdu csúcsait már kénsárga fátyolba
takarta az Ebro torkolatában fürdő nap, Raymundus lovag elszántan
söpörte le a boros asztalról a színes kockákat. Odakönyökölt Castello
kapitány elé s utánozhatatlan nyugalommal, szemét egy pillanatra le nem
véve annak duzzadt, karmazsínvörös arcáról, így szólt hozzá:
--Barátom, a te feleséged a legszebb asszony egész Aragóniában és én
halálosan szerelmes vagyok bele.
A zsoldoskapitánynak tátva maradt a szája a meglepetéstől. Aztán
egyszerre olyan rettenetes kacagásra fakadt, hogy homlokán
kötélvastagságúra dagadtak az erek. Az egész szoba rengett a nevetésétől
s közben úgy szuszogott, mintha szélmalmot készülne hajtani.
Lullus Raymundus továbbra is csendesen könyökölt a feldöntött cinpoharak
között s mozdulatlanul meredt maga elé:
--Szeretem, halálosan szeretem...
Castello kapitányt még mindig rázta a nevetés s elfulladva,
szakadozottan hörgött, húsos tenyerével térdét csapkodva:
--Részeg vagy, cimbora, a bölcs Ramiróra mondom, aki tizenhat főnemesnek
egyszerre vágatta el a torkát ezen a piacon... az én feleségembe
szerelmes... az én feleségembe... nagyon jó...
És újra hanyattvágta magát a faragott támlájú széken, a rázkódó
kacagástól eltorzult arccal.
Raymundus felállott, fejébe csapta tollas föveget s bosszúsan kérdezte:
--A pokolba is, de hát mi van ebben olyan mulatságos?
A kapitány szeméből csorgott a könny, az ajka rángott s nagyokat nyögve
tapogatta nyilalló derekát. Olyan volt, mint egy szétrepedni készülő
borostömlő.
--Ülj le és hallgass rám, cimbora,--mondta végre összeszedve
magát,--derék pajtásom vagy, megérdemled, hogy őszintén beszéljek veled.
Két kézre fogta a tele krátert, ajkához emelte s szürcsölve kezdte inni
a fűszeres bort. Raymundus vállat vont, felcsatolta tőrét és az ajtó
felé indult. De a kapitány, aki a borosedény karimája mögül félszemmel
sandított rá, hirtelen az asztal közepébe vágta a súlyos krátert,
felugrott s úgy megmarkolta a karját, hogy Raymundus felszisszent.
--Hol láttad először?--kérdezte durván.
--A székesegyházban. San Pedro alabástrom szobra előtt imádkozott.
A kapitány közelebb hajolt hozzá.
--Látod,--mondta rekedten,--te is a templomban láttad. Csak ott lehet őt
látni, ő a legerényesebb asszony egész Huescában. Olyan erényes, hogy
senkit sem szeret, még engem se. Én is a székesegyházban láttam meg
először, mikor idejöttem a király zsoldosaival. Ott szerettem bele s
ott, a templom kapujában kértem meg a kezét. Hozzám jött, pedig nem
szeretett. Ö csak San Pedrót szereti, a szentet, akit valami olasz
faragott toszkánai kőből. Az ő szívét is abból faragták, cimbora, az ő
szíve is fehér és hideg... nem szeret, mert nem tud szeretni. Templomba
jár, imádkozik értem, hű... csak nem tud szeretni...
A kapitány véres szemét gyenge fény fátyolozta be:
--Hűséges, jó, szent asszony... és én mégis korhely vagyok... ej,
mondom, csak San Pedrót szereti... ezért nevettem az előbb, cimbora...
nem földi embernek való az ilyesmi. Verd ki a fejedből, bolondság. Én
mondom neked, elhiheted... Gyere, igyunk inkább és vessünk kockát.
Visszaült az asztal mellé s az ólomkarikás ablakon átszűrődő kékes
sugarakba hunyorgatva, a részegek makacsságával, elérzékenyülten
ismételte:
--Szent asszony... szent és hű... senkit sem szeret...
Lullus Raymundus elgondolkozva nézett a kapitányra, aztán hirtelen
megfordult és kisietett a homályos csapszékből. Castello álmosan,
értelmetlenül bámult utána.
Egyszerre fázósan összeborzongott.
Az ötlött eszébe, hogy Raymundusnak éppen olyan fehér az arca, mint San
Pedro szobráé a székesegyházban.

II.

Raymundust ettől kezdve nem látták többé együtt Castello kapitánnyal.
Az udvarnál sem mutatkozott. A mulatozást abbahagyta. Fövegén kifakult,
eltöredezett a hírhedt hollótoll, de nem cserélte fel másikkal. Szótalan
lett és komor. Tekintete álmodozóvá vált, mint az esti tűz, amelyet
pásztorok gyújtanak a Maladetta szakadékai között.
Reggelenkint a székesegyházba járt az első misére s egy oszlop árnyékába
húzódva, elszoruló szívvel várta Ambrosiát, aki mindennap egy órát
térdelt San Pedro szobra előtt. Csak mikor a szép asszony fölvonta
arcáról selyemfátyolát, ragyogott föl Raymundus szeme s derült ki komor
arca. Ilyenkor mindig föltette magában, hogy megvárja a templom
kapujában, mikor komornájától kísérve hazafelé indul és megszólítja, de
mindannyiszor valami fájdalmas elfogódás vett rajta erőt. Talán mert
arra kellett gondolnia, hogy Castello kapitány itt kérte meg a kezét.
Egy nap--virágvasárnap volt,--Ambrosia, mikor kifelé indult a
nagyhajóból, leejtette kezéből a szentelt fűzbarkát. Raymundus mellette
termett s felemelte a lehullott ágat. A keze reszketett, mikor
átnyújtotta.
--Köszönöm,--mondta halkan Ambrosia s sűrű szempilláit fölvetve,
ránézett a fiatal lovagra. De hirtelen elpirult, zavartan sütötte le
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A bihari remete, és egyéb történetek - 3
  • Parts
  • A bihari remete, és egyéb történetek - 1
    Total number of words is 3859
    Total number of unique words is 2126
    24.7 of words are in the 2000 most common words
    35.4 of words are in the 5000 most common words
    41.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A bihari remete, és egyéb történetek - 2
    Total number of words is 3853
    Total number of unique words is 2160
    25.9 of words are in the 2000 most common words
    37.6 of words are in the 5000 most common words
    44.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A bihari remete, és egyéb történetek - 3
    Total number of words is 3793
    Total number of unique words is 2184
    27.4 of words are in the 2000 most common words
    38.3 of words are in the 5000 most common words
    44.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A bihari remete, és egyéb történetek - 4
    Total number of words is 245
    Total number of unique words is 186
    40.1 of words are in the 2000 most common words
    51.9 of words are in the 5000 most common words
    56.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.