A bihari remete, és egyéb történetek - 1

KÁRPÁTI AURÉL
A BIHARI REMETE
ÉS EGYÉB TÖRTÉNETEK


BUDAPEST
Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása
-MCMXX-

KÁRPÁTI AURÉL
A BIHARI REMETE
ÉS EGYÉB TÖRTÉNETEK


BUDAPEST
Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása
1920


AZ AEDILIS
I.

A napóra aranyozott rúdjának árnyéka a kilencesen állott.
A Forum fölött sárgán hullámzottak az óriási selyemernyők, amik nyáron
át hűvös árnyékot vetettek az egymás fölé emelkedő terraszokra. Kékes
homályban álltak a fehér márványszobrok, Tarquinius nagy csatornájának
vörös palatetői, a szónokok emelvénye, amit az antiumi hajók
vassarkantyúi díszítettek s a comitiummal szemközt sorakozó régi
tabernák. Csak a tér mélyén csillámlott föl itt-ott a talajvíz a
kockakövek hasadékaiban, emlékeztetve a mocsárra, amelynek nádasában az
anyafarkas szoptatta Rhea Silvia ikreit.
Concordia templomának lépcsőin, ahonnan ki lehetett látni egész a Via
Sacra ékszeresboltjáig, két fölszabadított rabszolga ült és kockázott a
márványba karcolt táblán. Beszédük és a festett puszpángkocka csattogása
visszhangozva járta be a bazilikákkal szegett teret. Mindketten ama
gyűlölt és megvetett Corneliusok közül valók voltak, akiket Sulla
bosszúja szabadított rá Rómára a második proscriptio után s akik
szennyes, foltozott köpenyükkel minden utcasarkon előbukkantak a
henyélők, tolvajok és kolduló papok zajongó tömegében.
--Damon, te lator,--kiáltott az egyik, dühösen borzolva hátra rőtes
haját,--a Tiberis halai nem oly falánkak, mint te vagy. Tizennégy
szeszterciusszal úszom egy óra óta.
A Damonnak szólított, kurtára nyírt, fekete szakálas, szikár, nagycsontú
macedóniai gúnyosan villantotta ki fehér fogait, azután szótlanul
pörgette meg ujjai között a kockát.
A vöröshajú tovább folytatta:
--Holnap újra eladhatom magam Dolabellának, a legpiszkosabb uzsorásnak,
akinek valaha lapos körmei voltak Rómában.
Ebben a pillanatban egy bíborszegélyű tóga csücske lebbent meg fönn, a
templom oszlopai között. Egy szokatlanul fiatal aedilis közeledett a
játszók felé, lassan, elgondolkozva lépegetve az árnyékos csarnokban.
Simára, borotvált fehér arca kissé duzzadt volt és álmos kifejezésű,
amivel éles ellentétben álltak energiától sugárzó, fényes fekete szemei.
Gondos fürtökbe szedett haja elöl már ritkulni kezdett, aminek
eltüntetése éppoly gondokat szerzett a fiatal patríciusnak, mint Licinus
borbélynak. Kezében pergamentekercset szorongatott, talán Theokritosz
egy idilljét, talán egy adóslevelet. Eleganciájához és pompás
megjelenéséhez mind a kettő egyformán illett.
Már csaknem odaért a libertinusok háta mögé, akik nem vették észre a
közeledőt, mikor egyszerre a nevét hallotta említeni, összeráncolta sima
homlokát és megállt. Figyelni kezdett.
--No hiszen,--mondta epésen a macedóniai,--Dolabella másról sem álmodik,
mint hogy nálad kamatoztassa pénzét, mikor már Cinna veje sem biztos
adós. Az aedilis kétezer talentummal tartozik neki és a diktátor
barátságával sem dicsekedhetik. Vagy miből telnék ezüsttel díszíteni a
színpadot és selyembe takarni a napot? Hat,--kiáltotta újra leejtve a
színes kockát a sima márványra,--nyertem.
A másik bosszúsan oldozta le nyakáról a piszkos bőrzacskót és odadobta a
macedóniai elé.
--Koszos kutya,--mormogta fogai között. Fölkelt és karjait lustán
himbálva átvágott a téren egy szűk utca irányában, amely a halpiacra
vezetett.
A macedóniai mohón kezdte számlálni a pénzt.
Az aedilis ott állt tíz lépésre mögötte egy oszlop mellé húzódva. Arcán
elégedetlenség és harag tükröződött.
--Hát már a csőcselék is tudja,--gondolta, kellemetlen borzongást érezve
egész testében, mintha egy utálatos, nyálkás állat érintette volna
meg.--És milyen jól vannak tájékozva, jobban mint magam. Csakugyan,
ennek a fahéjszínű gazembernek igaza, van. Az utolsó játékok alatt,
amikkel atyám emlékét tiszteltem meg, százhúsz gladiátorom maradt itt a
téren. Mindegyik egy talentumba került. A delosi és corinthusi
ezüsttálakat, szobrokat és festett márványokat sem adják ingyen. Azután
a szakácsok, pékek, gyaloghintó-hordók, énekesek és hárfások... De ezek
nélkül lehetetlen élni. Az ember csak a szép, gazdag dolgokon keresztül
tudja eléggé becsülni önmagát és gyűlölni az uzsorásokat. Dolabellát fel
fogom akasztatni, de addig is most szűk nekem Róma. A Láz istenének
oltárán már meggyújtották a lángokat és nincs rosszabb az egészségtelen
levegőnél, amely a hideglelést jelenti. Egy negyedév a tenger túlsó
felén és Crassus ezüstös zsákjai mindent rendbehoznak. Ej, nem érdemes
ma elővenni a tegnapi gondokat, amik a hajó után elsimuló hullámmal
együtt enyésznek el. Aemilius gályája az éjjel indul Görögországba.
Arcára újra kiült a nyugalom derültsége, mikor fölpillantott.
A macedóniai még mindig ott ült a lépcsőn és köpenye alól előhúzott
kurta kardjával valamit vésett a csikorgó márványba. Előrehajolva
térdelt, kardját két kézre fogva s az izzadságcseppek odahullottak
homlokáról elébe, a fehér kőre.
Az aedilis elmélázva, szeretettel nézett körül a Forumon, mintha annak
minden részétől külön akarna búcsút venni. A sárga selyemernyők alatt
olyan volt az egész tér, mint egy óriási terem, aminek túlsó felén, az
árusok bódéi között mintha hangyák nyüzsögtek volna. Az aedilis, mint
minden római, rajongott a Városért, amelynek gyönyöreiről annyi rosszat
mondtak a költők s most kissé kesernyés gúnnyal mormolta maga elé:
Cumaeban a platánok alatt lakik a boldogság...
A macedon saruinak csoszogása rázta föl álmodozásából.
A libertinus egy csapszék fele igyekezett, amelyből részeg matrózok
kurjongatása hallatszott.
Az aedilis kilépett az oszlop mögül s tógája ráncait összébb fogva,
megindult a lépcsők felé. A játszók táblái mellett friss karcolás nyomai
csillogtak a márványban. Odapillantott és elolvasta az ormótlan betűket:

VINCIS, GAVDES

Egy pillanatra megállt. Az arca elváltozott, fekete szemeiben különös
fény lobbant fel, aztán gyors léptekkel sietett el a Via Sacra
irányában.

II.

Az éjszaka első órája már nem volt messze, mikor az aedilis
gyaloghintója föltűnt az ostiai kapu mögött. Kíséret nélkül indult
útnak, mintha csak sétát akart volna tenni a Városon kívül, a nyaralók
között. Még feleségétől sem búcsúzott el. Nem akarta, hogy idő előtt
értesüljenek távozásáról. Nyolc afrikai rabszolga vitte a gazdagon
faragott gyaloghintót, amelynek félrehúzott zöld függönyei mögött fél
könyökre támaszkodva feküdt a puha melittai szövettel borított
vánkosokon. A vánkosokat minden nap friss rózsákkal tömték meg.
A széles, kövezett út egyik emelkedettebb hajlásánál az aedilis kihajolt
a gyaloghintóból és visszatekintett a város felé. Bármennyire
könnyelműen szánta is rá magát Róma elhagyására, most megilletődve és
fájdalmasan gondolt mindarra, amit elhagyott.
A hét halom fölött az ég krétás kékjében lebegni látszott a Capitolium
márványkoronája, büszkén és hódítóan, nem árulva el a férgek nyüzsgését,
amik alapjait megingatták. A Világ Ura gőgösen emelte homlokát s mögötte
a végtelenségig átlátszó zománca a szemhatár felé lágyan olvadt át az
alkonyat narancssárga színeibe. A szűk utcákon ott most zsebmetszők,
orgyilkosok, hamis tanuk és szájhősök közt mulatnak a henyélők; a
disznóhúsevők puritánságát kéjencek, piperkőcök és kurtizánok gúnyolják
az esteli korzón és az örökké jókedvű ványolók Sulla dicséretét éneklik.
Mindegy. A Capitolium még áll és ragyog.
Az aedilis hosszasan, merengve nézett a mezők felé, amiknek sárguló füve
fölött aranyos por szállongott. A Tiberis messziről csillogó szalagja
felől favágók nótáját hozta át a szél a dombokon s csendesen borzongtak
a sötét píniák a szelíden ereszkedő lankák oldalában. Boldog, enyhe
nyugalom borított be mindent, a gondtalanság tücsökzenéje szólt a bokrok
alján.
Az aedilis intett a rabszolgáknak s azok megkettőztették lépteiket. Az
út nemsokára a Tiberis felé kanyarodott s attól alig egy kődobásnyira
párhuzamosan haladt tovább a part bólogató füzesei mellett. Néha egy
földmívessel találkoztak, aki jobbra-balra himbálódzva sietett öszvérén,
hosszú botját keresztbe fektetve maga előtt a nyergen, köpenye
csuklyáját fejére húzva.
A Tiberisen csónakok úsztak, amikben ittas társaságok mulattak ének- és
lantszó mellett. Odább sűrűn követték egymást a pénzemberek és gazdag
polgárok villái, amiknek falait ellepték a vadszőlő és a borostyán
kuszált fonadékai. A kerteket egyenes gyertyán- és platánsorok
szegélyezték, míg a kavicsolt utak szélén madár- és vázaformára nyírt
bokrok sorakoztak.
A mérföldmutatók rendre maradoztak el a gyaloghintó után, amelynek
ritmikus hintázása félálomba ringatta az aedilist.
Jó két óra múlva, mikor az este szürkesége már egybeolvadt a mocsaras
rónáról felszálló nedves gőzökkel, a gyaloghintó elérte az isola
sacrát, ahol a folyó két ágra szakad. A láthatár alján a kelő hold
fényében megcsillant a tenger s fölötte az ostiai világítótorony
máglyatüze.
A kikötő a Tiberis félköralakú hajlásában feküdt, a folyó torkolatának
szögében. Közepén húzódott a közraktárak utcája, amelynek magtáraiban a
Karthagóból és Alexandriából hozott gabonát halmozták föl. Innen keskeny
utcák vezettek a parthoz, amit a sárga hullámok iszapja évről-évre
magasabbra emelt.
A város előtt, az út két oldalán fekvő temető egyszerű kolumbáriumai
között haladó rabszolgák babonás szorongással tekintgettek a holtak
városának sötét emlékei felé. Az aedilis a gyenge holdfényben úszó
kikötőt nézte és eltűnődött:
--Mennyi bölcsesség lakott Romulusban, hogy városának falait nem itt a
tenger szélén mérte ki. A tenger hullámai ellenséges gályákat hajtanak a
part felé és az idegenek megölik a régi erkölcsöket, mint a görög
szigetek városaiban. De a Város atyja azt is tudta, hogy a római
hősökben nemcsak világhódító vágyak, hanem uzsorás kalmárhajlamok is
élnek. Szeretik a babért, de a percenthez is éppúgy ragaszkodnak. És
mert tudta ezt, azért szállott alá a Tiberishez, amelynek a háta a
bárkákat fáradhatatlanul hordja a tenger felé. Ancus Martius, aki Ostiát
építette, csak befejezte az első király gondolatát.
Az aedilis lehúnyta a szemét és arra gondolt, mi lehetne Rómából, ha
egyszer valaki eltakaríttatná a kikötő felgyülemlett iszapját,
hullámtörő gátat emeltetne és megépíttetné a rakpartot. Elmosolyodott:
--Talán majd egyszer én,--és gyenge pirosság futott át halvány arcán.
A rabszolgák a város kapuja elé értek, de az aedilis nem állapodott meg
az utasok fogadójában, amelynek homlokát kőből faragott daru díszítette.
A gyaloghintó áthaladt a hatalmas kapubolt alatt a hajcsárok,
teherhordók és fügeárusok között, akik a fal vasgyűrűjébe tűzött fáklya
vörhenyes fényében csoportokba verődve zajongtak. Az aedilis összevonta
a hintó függönyeit. Demokrata volt, de az isteni nép szennyét és szagát
nem bírta el.
A rabszolgák lihegve vágtak át a városon, elhaladtak Jupiter templomának
porticusai előtt, azután lekanyarodtak a kikötőhöz. Egy lehorgonyzott
bárka előtt álltak meg, amelyet széles palló kötött össze a parttal.
Az aedilis kiszállt s halk hangon utasításokat adott a rabszolgák
vezetőjének. Négy rabszolga fölkapta az üres gyaloghintót és csakhamar
eltűnt vele egy szűk utca sarkán. A másik négy afrikai követte az
aedilist a bárkába, amelynek túlsó oldalához egy csónak volt kötve. A
rabszolgák beugrottak a csónakba és az evezők után nyúltak. Az aedilis a
kormány mellé ült.
A hold rezgő, csillogó hidat vert a vizen és zöldeskék fátyollal
terítette be a vidéket. A part mellett álló bárkák oldala visszhangosan
verte vissza az evezőcsapások zaját. A víz sodra a torkolatnál
hihetetlenül erőssé vált s a nehéz csónak szinte repült a hullámok
fölött. Az aedilis kemény kézzel tartotta a kormánylapátot. Bő ruhája
lobogott a szélben.
A tenger felől egy háromsorevezős gálya óriási árnyéka tűnt föl a
holdfényben. Lomha, fekete teste mozdulatlanul meredt ki a vízből, mint
egy szörnyű, százlábú vízibogár. Az aedilis egyenesen neki irányította a
csónakot. Nemsokára elérték a gályát, amelynek orrán a hold
megvilágította a vörösbetűs fölírást: Isis Aemiliana.
Az aedilis félkézzel a magasba emelte a súlyos lapátot, mire egy létrát
eresztettek alá a hajó fedélzetéről. A létra kinyúlt az evezők felett
csaknem a víz színéig. A végén vaskarmokkal volt ellátva, amikhez a
rabszolgák hozzákapcsolták a csónakot. Az aedilis egy párduc
könnyűségével futott föl a nyaktörő úton. A virágillattal hintett tunica
és a gazdagon hímzett köpeny egy atléta izmait takarták.
A fedélzeten egy olajbarna bőrű, mindig mosolygó arcú, sovány alak állt,
a lovagok bíborcsíkos, keskeny tógájában.
--Aemilius,--kiáltott vidáman az aedilis,--együtt hajózunk a hazugok
gyönyörű földje felé,--és megölelte barátját.
A négy afrikai a matrózoknak segített a létra végéhez akasztott csónak
felvonásában s egy óra múlva az óriás bogár megmozdítva rengeteg lábait,
aranyos orrát délnek fordítva, úszni kezdett a végtelen vízen.

III.

Tíz nap múlva a Myrtousi-tenger kék tükrén vertek fehér tajtékot az
Isis evezői. A rozsdaszín vitorlák megereszkedve lógtak rúdjaikon,
mint a keselyű törött szárnyai. A szél utolsó lehelete még valahol
Szicília partjai körül elmaradt s a hajó mélyén, az evezőpadok között,
sűrűn csattogott a korbács az izzadó, görnyedt hátakon.
Az aedilis és barátja a kapitánnyal beszélgettek a gálya farában, ahol a
rabszolgák a triclinium fölállításán fáradoztak. Közelgett az ebéd ideje
s a két jókedvű római a kapitányt is meghívta asztalához, akit
láthatólag meghatott a kitüntetés.
A kapitány, bizonyos Ancus Porcius Testa nevezetű pohos és gömbölyűképű
bortömlő, aki már tíz év óta parancsnokolt Aemilius Gemellusnak, a
gazdag római gyapjúkereskedőnek hajóján, sietett kiadni a rendeletet,
hogy a triclinium fölé ponyvát feszítsenek ki a nap égető sugarai ellen.
Nemsokára mindhárman magukra öltve a tarka görög szintéziseket, ott
feküdtek a nyugágyakon s a szolgák az asztalra állították a fűszeres
salátával és tojással telt tálakat. Chiosi bort ittak, aminek
elfogyasztásában a kapitány különösen serénykedett. Az agyagdugóval és
szurokkal betapasztott korsókat egymásután bontogatták a rabszolgák.
A kapitány hosszú, unalmas értekezésbe kezdett a Cales-vidéki boroknak
füstön való érleléséről, de az aedilis félbeszakította:
--Mondd meg inkább ó Testa, hogy arcod vörösséget Lunától
kölcsönözted-e, vagy a sabinumi szőlők nedvétől?
--Sabinurni!--rázkódott össze a kapitány.--Hiszen az rosszabb a
tengervíznél. Az ember vízkóros lesz tőle, mint Syrus.
Az aedilis nevetett és Aemiliushoz fordult:
--Ismerted Publilius Syrust, a bohózatíró rabszolgát? A legszellemesebb
és legvízkórosabb ember volt, akit valaha ismertem. Egyszer a városon
kívül találkoztam vele. A forró napsütésben feküdt a füvön.
Odakiáltottam neki: mit csinálsz Syrus?--Vizet melegítek,--felelte
bosszúsan és a másik oldalára fordult.
Az aedilis vidáman hahotázva intett az egyik rabszolgának, aki almával
és gesztenyével rakott tálat tartott a kezében.
Az árboc csúcsán kémlelő matróz kiáltása ebben a pillanatban hajó
közeledését jelezte. A kapitány, bár kissé nehezére esett, fölugrott és
a legénység közé ment.
--Kalózhajó, a görög szigetek felől,--kiáltott újra az őrtálló matróz.
A gályán kavarodás támadt.
Az Isisszel szembejövő hajó, amint már a fedélzetről is ki lehetett
venni, gyorsan közeledett. Nagyobb liburna volt. Csúcsán fekete zászló
lengett s vagy negyven megrakott csónak követte.
A kormányos a kapitány parancsára északnak fordította a hajót s az
evezők erősebben kezdték paskolni a vizet. De a liburna egyre
közeledett.
Egy óra múlva már újra elvágta a gálya útját.
Aemilius sápadtan állt barátja mellett a hajó tatjában. Az aedilis
vállára tette a kezét és nyugodtan mondta:
--A rakomány elveszett, az bizonyos. Állíttasd meg a hajót, harcra menni
velük lehetetlen. Mindnyájunkat legyilkolnak. Jobb lesz, ha kiegyezünk.
Váltságdíj ellenében megszabadulunk.
Aemilius egy pillanatig habozott azután intett a kapitánynak. Az evezők
megálltak s leeresztették a vasmacskát.
A kalózok csónakjai körülfogták a gályát s a liburna egészen melléje
siklott. A födélzete íjjasokkal volt megrakva.
Ancus Porcius Testa, a kitűnő kapitány sietett megmenteni, ami még
menthető. A tricliniumhoz lépett s egy borral színültig telt korsót két
kézre kapva, csodálatos gyorsasággal kezdte kortyogtatni annak
tartalmát. A fejét hátrahajtva, lábait szétvetve ivott, minduntalan
odasandítva a liburna felé, amelynek szélén harminc csáklya emelkedett a
levegőbe. Abban a pillanatban azonban, amint a fölemelt csáklyák ropogva
vágódtak bele a gálya oldalába, hogy a két hajót összekapcsolják: Testa
rémülten eresztette el a korsó füleit s a vörösbor végigömlött ruháin,
nyakától a talpáig. A korsó cserepekre törött a fedélzet kemény
deszkáin.
Az összekapcsolt hajók között most széles pallókat fektettek át a
kalózok s egyszerre ellepték a gályát. A kalózfőnök, egy vörös selyemmel
szegett fekete köpenyes, bozontos szakálú, herkulesi termetű ember,
meztelen kardja után kapott, de az aedilis egy parancsoló tekintete
lefegyverezte.
--Váltságdíjat kaptok, ha senkinek sem lesz bántódása,--szólt kemény
hangon az aedilis.
A kalózfőnök arcán gúnyos mosoly futott át és hetykén kérdezte:
--Ugyan? És megértek ti mindannyian húsz talentumot? Én te érted
magadért kívánok ennyit.
--Micsoda esztelenség,--kiáltott az aedilis kiegyenesedve,--nem
tudjátok, ki került a kezetekbe. Ötven talentumot kaptok.
A kalózfőnök nem bírta elfojtani a meglepetés kiáltását.
--Ki vagy te?--kérdezte gyanakodva.
Az aedilis meglebbentette tógája bíborszegélyét, hogy kivillantak alóla
a curulisi méltóságot viselők magas, veres cipői:
--Caius Julius Caesar vagyok,--és kissé ironikusan mosolyogva
megbiccentette fejét.
--Azt hiszed, most már többet tudok?
--Római aedilis, barbár tulok, láthatod,--szólt Caesar indulatosan,--és
olyan ember, aki nem szokta meg, hogy kételkedjenek a szavában.
A harag pírja futotta el arcát, de azután türtőztette magát.
A kalózfőnök maga köré intette alvezéreit:
--Ez az ember, halljátok, Caius...
Megakadt és kérdőleg nézett az aedilisre.
--Julius Caesar,--segítette ki az, újabb gúnyos fejmozdulattal.--Majd
megtanulod még.
--Julius Caesar, ötven talentum váltságdíjat ajánl föl, ha a gályán
senkinek sem lesz bántódása. Oldjátok el a megkötözött matrózokat és
rendeljétek vissza az embereket. Ki fogja fizetni a
váltságdíjait?--fordult megint az aedilishez.
--Crassus, Rómából. És ennek a hajónak a kapitánya fogja elhozni a
megjelölt helyre. Hol van Testa?
Aemilius, aki szótlanul állt barátja mellett, a hajókabin felé mutatott,
amerről egy ijesztő alak tántorgott elő. A kapitány volt.
Szörnyű harciasan nézett ki. Köpenyén óriási vörös foltok éktelenkedtek,
a vörös bor nyomai, mintha nyakig gázolt volna a vérben.
Torkaszakadtából bömbölt és a mellét büszkén kifeszítve, bizonytalan
léptekkel közeledett.
--Én római polgár vagyok,--üvöltötte öklét rázva,--engem nem lehet
elfogni. Nem lehet, ha meggebedtek, akkor sem lehet,--ismételte makacsul
és pislogva nézett körül.
A kalózok nevettek és lökdösni kezdték. Az egyik mélyen meghajolt
előtte, két karját a mellén keresztbetéve, aztán gúnyosain mondta:
--Ki akar téged elfogni, tiszteletreméltó disznóhólyag? Távozzál
szabadon, amerre tetszik, mennél hamarabb, annál jobb,--és a részeg
kapitányt a hajó széle felé lökte.
Testa rémülten csapta szét kezeit és vérfagyasztót ordítva,
hasravágódott, épp a kalózfőnök lábai előtt.
--Senkinek se legyen bántódása,--szólt az keményen.
A kalózok csendesen kuncogva húzódtak hátrább. Julius Caesar a
kalózfőnökhöz fordult:
--Még ez órában megírom Crassusnak a levelet s a gálya visszaviszi
Rómába. Mire a hold másodszor megújul, itt lesz a pénz. Hol talál meg a
követ?
--Rhodusztól délre, az első sziklaszigeten,--válaszolt a kalózfőnök.
Az aedilis intett egyik afrikai rabszolgának, aki egyiptomi nádtollat,
zsinórral összefűzött kis papiruszkönyvet és gyantás koromból készült
híg folyadékot hozott elő. Caesar a tricliniumhoz ment és hozzákezdett a
levélíráshoz: Caesar Crasso salutem optimam...
Eközben a kalózok fölforgatták az egész gályát. Mindent kikutattak s ami
érték volt, magukhoz vették. A gyapjúval tömött zsákok egymásután
vándoroltak át a liburnára. Az aedilis nyugodtan írt.
--Vale,--kanyarította végre oda az utolsó szót s forró viasszal zárva le
a levelet, rányomta pecsétgyűrűjét. Azután átadta a kormányosnak,
meghagyva, hogy másnap, ha a derék Ancus Porcius Testa kijózanodik,
juttassa annak kezéhez. A kormányos meghajolt és köpenyébe rejtette a
levelet.
Miután a gályát teljesen kifosztották, az aedilist, barátjával és négy
fekete rabszolgájával tíz kalóz fogta közre és átkísérte a liburnára. A
csáklyákat kihúzták a gálya oldalából, a kormánylapát recsegve fordult
kifelé s a két hajó ellenkező irányban kezdett távolodni egymástól. Az
Isis nyugatnak fordította orrát, amelyen az aranyos farkasfej
ragyogott a lemenő nap bíborában. Kapitánya még mindig ott feküdt a
födélzetén, de most már a hátára fordulva és hangosan hortyogott.
A liburna, nyomában az apró csónakokkal, nemsokára eltűnt a keleti
szemhatár kékes ködében, amelynek bizonytalansága annyira illett foglyai
sorsához.

IV.

Rhodusztól mintegy kilenc mérföldnyire meredek hegycsúcs emeli ki
sziklás homlokát, a tenger hullámaiból. Északi része hajóval
megközelíthetetlen, részint a függélyesen fölmeredő sziklafal részint a
lábánál megtörő és harsogva kavargó örvények miatt. Délről is szaggatott
kőbástyák koszorúzzák az apró, névtelen szigetet, de a kutató szem
figyelmét nem kerüli el egy mélyen benyúló öblös szakadék, amelynek
végén alacsony, homokos part ereszkedik alá a tölcsérformájú
völgyszorosból. S míg a vörhenyes sziklák a tenger felé csak sivár
oldalaikat mutogatják, amelyeken legfeljebb a tengeri iszalag és moha
festenek sötét foltokat, belül, a völgykatlan mélyén dús vegetáció
élénkzöld színei csillognak a napfényben. Ebben a csendes öbölben,
amelynek vize mozdulatlanul áll, mint a tükör lapja, vetett horgonyt egy
este a kalózok liburnája.
Pár nap múlva a völgy alján egész sátorváros támadt s a sziklaszoros
bejáratánál ide-oda siklottak az őrszemek csónakjai. Az aedilis és
barátja szabadon jártak a karókra feszített ponyvák között, amik alatt
napbarnított arcú, kapzsi tekintetű, szennyes, félmeztelen alakok
hevertek és zajongtak. Az aedilis és barátja eleinte nagyon rosszul
érezték magukat a furcsa társaságban. Különösen Aemilius folyton
mosolygó arca nyúlt meg s egész nap alig lehetett szavát venni. Hiába
hangoztatta előtte Caesar a bölcs mondást, komikus szónoki pózba vágva
magát: Viseld el és ne hibáztasd, amin úgysem lehet változtatni,--a
fiatal lovag arca nem akart földerülni, ő a maga pénzét vesztette el,
míg az aedilis csak Crassusét. De végre is megnyugodott. A kalózok
bizonyos tisztelettel tekintettek rájuk, amit a váltságdíj nagyságán
kívül az aedilis vidám és tréfára hajló viselkedése csalt ki belőlük.
--A nevetés megöli az unalmat,--mondta ismételten Caesar és nem sajnált
a jókedv ébrentartásáért semmi fáradságot. Szelleme épp úgy, mint teste,
egy pillanatra sem vesztette el rugékonyságát. Egész nap tornászott,
úszott, sziklákon ugrált és adomázott. Levetve tógáját, birokra kelt a
legizmosabb kalózokkal s egymásután dobta őket a fövényre. Olyan volt,
mint egy pajkos, rakoncátlan suhanc, aki elszabadult tanítója szigorú
kezéből. Duzzadt az erőtől, az életkedvtől és hiányát sem érezte az
elpuhult római élet kényelmeinek. Rusztikus humora elbájolta a nyers
kalózokat, akik valósággal lelkesedtek érte. Esténkint egy parti
sziklára állva néha szónoklatokat tartott nekik, amelyekben hol a
második pún háború okait fejtegette Caelius Antipater nyomán, hol a
genus Atticum sima és egyszerű mondataival ajkán ostorozta az optimisták
túlkapásait. A szájtátó banda persze egy szót sem értett a nagyszerű
beszédekből s megrökönyödésük halálra mulattatta az aedilist, aki rútul
lepiszkolta őket tudatlanságukért. Azután szavalni kezdett, verseket,
miket maga költött s amik szinte roskadoztak a dagályos képektől és
szóvirágoktól.
--Tapsoljatok,--kiáltott tettetett bosszúsággal,--barbár csorda, vagy
fejetek homokkal van megtöltve és szőrös füleiteket a teherhordó
öszvérektől kaptátok? Ha kiszabadulok, mindnyájatokat keresztre
feszíttetlek!
A kalózok majd eldőltek a nevetéstől és Caesar is velük nevetett.
Közben másfél hónap telt el. Aemilius már aggódni kezdett Testa
késlekedése miatt. Mindennap várták a váltságdíj megérkezését.
Egy délután Caesar megint maga köré csődítette a kalózokat. A kalózfőnök
is köztük volt, aki szinte sajnálni kezdte, hogy az aedilis nemsokára
elhagyja őket:
--Maradj velünk, Julius Caesar s egy holdév múlva első alvezéremmé
teszlek, ötven elszánt embernek leszel az ura életre-halálra és minden
útban talált hajó zsákmányának egyharmada a tied. Szíved és eszed is van
hozzá. Kár neked visszatérni Rómába. Nem lesz ott belőled semmi.
Az aedilis leeresztette hosszú szempilláit és szarkasztikus mosoly
jelent meg ajkai körül:
--Ajánlatod nagyon megtisztelő, nemes férfiú, de sajnálattal kell mégis
visszautasítanom. Ne vedd rossz néven, de hogy is mondjam csak, a ti
mesterségtek kissé véres. És én irtózom a vértől még a cirkuszban is.
Egy disznót sem tudnék megölni...
Egyszerre kitört belőle a jókedv.
Leült egy kőre és szinte hömpölyögni kezdett a kacagástól. A térdeit
csapdosta és egész testében rázkódott.
Hirtelen fölugrott és komoly arcot öltve, szavalni kezdett a szemüket
meregető kalózoknak:

Honnan fúj a szél, nem tudom: innen is,
Hab habra hányva hömpölyög: onnan is;
S kéttornyú ár közt, elsodorva,
Úgy vitetünk mi sötét hajónkon...

Alkaios költészetének varázsa őszintén lenyűgözte. Hatalmas alakja még
nagyobbra nőtt, arca ragyogott és fekete szemei lángoltak. A körülállók
zavartan néztek rá.
Az öböl felől most kiáltozás támadt. Két csónak sebes iramban közeledett
a parthoz s a bennülők felindultan jelentették a kalózfőnöknek, hogy
kétmérföldnyire a szabad tengeren egy háromevezős gálya vetett horgonyt.
Orrán aranyos farkasfej ragyog.
--Megérkezett a váltságdíj,--kiáltott Aemilius, megölelve Caesart, aki,
mintha álomból ébredt volna föl, csodálkozva nézett rá.
Nemsokára egy nagyobb csónak jelent meg az öböl bejáratánál. Crassus
követét hozta, aki megállapodott a kalózfőnökkel a váltságdíj átadásának
és a foglyok kiszolgáltatásának módozataiban.
Mire a nap vörös golyója elmerült a tengerben, az aedilis és barátja már
az Isisről tekintettek vissza az egyre kisebbedő sziklaszigetre.
Miletus felé siettek.

V.

Egy hónap múlva Miletus kikötőjéből csekélyszámú, de erős hajóhad indult
el az Isis vezérlete alatt. Rhodusz táján a sziklacsoporthoz érve
éppen útban fogta a feketezászlós liburnát, amely indulóban volt. A
katonákkal megrakott gályák körülállták az öblöt s alig egy órai harc
után a liburnát hatalmukba kerítették. A kalózok egy részének sikerült
elmenekülnie a könnyű csónakokon, más részük elesett, mintegy hetvenen
pedig foglyul estek. A kalózfőnök négy nyíltól átfúrva feküdt a liburna
fedélzetén. Ancus Porcius Testa tisztelettel vegyes félelemmel nézte
vérbe kevert, elnyúlt alakját.
Az aedilis komolyan vette az ígéretet, amit nevetve tett a kalózoknak. A
hajóhaddal Pergamusba ment, a kormányzóhoz, hogy kikérje annak
beleegyezését az elfogattak kivégzéséhez. A kormányzó, egy minden hájjal
megkent ravasz római azonban hímezni-hámozni kezdett; jobb szeretett
volna váltságdíjat kapni a foglyokért. Caesart elfutotta a méreg.
Otthagyta a kormányzót. A kalózok kincseit szétosztotta a gályák
legénysége között, a Crassus által küldött váltságdíjat pedig
megtartotta magának. Azután, nem habozva tovább, keresztrefeszíttette az